Paul Stäckel német matematikus utalt elsőként a Bolyaiakról írott biográfiájában arra, hogy Bolyai János próbálkozást tett egy tökéletes nyelv megalkotására az anyanyelvét, a magyart alapul véve.
„Bolyai János világnyelve csatlakozik ahhoz a számtalan próbálkozáshoz, amely egy ilyen nemzetközi nyelv megalkotására irányul. Alapul anyanyelve szolgált számára, melynek leegyszerűsítésére és különösen minden kivételtől való megtisztítására törekedett. Csodálatraméltó szorgalommal merült el ebben a munkában; amihez ugyanakkor felhasználta a Farkas által javasolt javított iratot is. Hagyatékában az új nyelvnek terjedelmes szótárai találhatók, melyek igen érdemesek egy alaposabb vizsgálatra.” (Stäckel, 1913: 153)
Tekintve, hogy János soha nem publikálta munkáját a tökéletes nyelvről, javaslatai nem befolyásolták az erről szóló tudományos vitát. Mégsem elhanyagolandó az elképzeléseinek tanulmányozása, hisz ezek azt szemléltetik, hogy milyen befolyása volt az európai kultúrfilozófiai irányzatoknak a magyar kultúrára, valamint a tökéletes nyelv problémájáról való gondolkozásra Magyarországon. Bolyai kísérlete egy tökéletes nyelv megalkotására egy európai hagyományba illeszkedik, ami a nemzetközi kommunikáció, és ezen belül a nemzetközi tudományos kommunikáció serkentését tűzi ki céljául. Munkássága ezenfelül lényeges a magyar nyelv struktúrájának jobb megértéséhez.
Bolyai a tökéletes nyelv megalkotásához optimálisan kihasználta a magyar nyelv bizonyos tulajdonságait, mint a gyökszavak és a ragozás elve, melyek Magyarországon csak a 19. század első felében váltak tudatossá. Mindezt a magyar nyelvújítás keretei közt tette, ami részét képezte Magyarország akkori teljes modernizációjának. A tökéletes nyelv megalkotásának ötlete egyike volt annak a sok tervnek, ami a Bolyai apa és fiú – egyébként messze nem mindig makulátlan – együttműködéséből származott a távol eső erdélyi Marosvásárhelyen.
Bolyai János hátrahagyott egy kéziratot, ami igen nagyszámú kézzel írott feljegyzést tartalmaz. A kézirat több mint 10 000 oldalt tesz ki és a marosvásárhelyi Teleki Könyvtárban található. Kiértékelése még messze nem zárult le. Az erdélyi kultúrtörténész Benkő Samu tematikusan rendszerezte és számozással látta el az összes kéziratot. Ez a tanulmány a Benkő– féle számozást követi.
A magyar nyelvújítás
A 18. század végén Magyarországon elindul egy mozgalom, melynek célkitűzése a magyar nyelv megújítása. A nyelvújítók, azon törekvésükben, hogy új szavakat alkossanak a tudományos szakkifejezések és absztrakt fogalmak megnevezésére, kihasználják a magyar nyelv szerkezetét és jellegét, a gyökszavait, toldalékait és a ragozás elvét.
Az 1825– ös Országgyűlésen a szabadelvű Széchenyi István gróf hevesen érvel egy Magyar Tudományos Akadémia felállítása mellett. 1830– ban megalapítják az Akadémiát, melynek célkitűzése „a magyar nyelvet s a tudományt magyar nyelven mívelni”. A tudományos társaság magyar szótárak összeállításán fáradozott, melyekben új szavak is helyet kaptak volna. 1834– től szakszótárakat is szerkesztettek az Akadémiai Nagyszótár mellett. Az Akadémia ezenkívül tanulmányokat jelentetett meg a magyar nyelv szerkezetéről, a gyökszavakról és a toldalékokról.
1834– ben a Magyar Tudományos Akadémia kiírt egy pályázatot a magyar tiszta gyököket és ezek eredeti jelentését tartalmazó jegyzék összeállítására (A Magyar Tudós Társaság 1839: 1). A két nyertes tanulmányt 1839– ben adta ki az Akadémia. Ezek Engel József (1807–1870), marosvásárhelyi orvos és gyógyszerész, illetve Nagy János (1809–1885), római katolikus pap, a szombathelyi líceum tanárának munkái. Bolyai János mindkét tanulmányt felhasználta a magyar mint tökéletes nyelv megszerkesztésénél. Jegyzeteiben többször utal Nagy János Tiszta magyar gyökök című munkájára. Nagy a keleti nyelvek szakértője volt és szorosan együttműködött a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeivel. Engel Józsefet, A magyar nyelv gyökérszavai szerzőjét Bolyai János személyesen ismerte. Engel 1836 és 1857 között Marosvásárhelyen praktizált és Bolyaiék háziorvosa volt (Hints 2002).
Farkas, az előfutár
Az édesapa, Bolyai Farkas is a magyar nyelv megújítójaként tevékenykedett. Ő elsősorban azon fáradozott, hogy alkalmazható matematikai szakszavakat gondoljon ki, amik a magyarban akkoriban még alig léteztek. (Stäckel 1913: 19). Az 1834– ben, az Akadémia kiadásában megjelent első Matematikai Műszótárnak 145 címszavát ő találta ki. Ezek egy része még ma is használatban van (Gazda 2002: 392–395).
A Tentamen második kiadásában Bolyai Farkas kifejti nézeteit a magyar nyelvről. Az a véleménye, hogy igen fontos egy egyértelmű helyesírás, ugyanakkor követni kell a magyar helyesírás szabályait, ahogy azt az Akadémia 1832– ben javasolta. A saját anyanyelv fejlesztését Farkas elkerülhetetlen lépésnek tartja a saját kultúra és tudomány további fejlődésének útján, ugyanakkor ezt – teljesen a felvilágosodás szellemében – hozzájárulásnak tekinti az emberiség általános szellemi fejlődéséhez.
Bolyai Farkas továbbá azon a véleményen van, hogy a tudományos világnak egyetértésre kell jutnia egy a latinnal összehasonlítható egyetemes nyelvről, annak érdekében, hogy a különböző nyelveken nagy iramban gyarapodó tudományos eredmények még feldolgozásra kerülhessenek. Fontos tehát „a mostani sok s mind több– több helyett egy mathesisi s muzsikai lélekkel alkotott vég nélküli tökélyesíthető nyelven nyomtassanak mindent” (Gazda 2002: 389). Farkas szerint az egyetemes nyelv mellett minden nemzetnek a saját nyelvét is ápolnia kell, és mindenkinek el kell sajátítania mind a két nyelvet. Ily módon minden nemzet egyazon nyelvet beszélné, és a kölcsönös megértésért egy efféle nyelv „az egymás megértése milyen egybefoglaló kötél lenne; s mely közelítés lenne ez az emberi nem egyezségére” (Gazda 2002: 390).
Eltekintve a magyar ábécé leegyszerűsítésétől, amit már 1830– ban, Az aritmetika eleje című matematikakönyvének első kiadásában javasolt, Farkas nem nyilatkozott azokról a tulajdonságokról, amikkel egy ilyen egyetemes nyelvnek rendelkeznie kellene. 1842– ben Bolyai János átvette apja ötleteit, és belekezdett egy a magyarra támaszkodó tökéletes nyelv kidolgozásába (Kiss 1999: 54).
A nyelv mint jelrendszer
Bolyai János nyelvszemléletét mai terminussal élve szemiotikainak nevezhetjük. Szerinte a nyelv nem más, mint a jelek tudományának egy része (842). Noha a matematikát is egy jelrendszernek tekinti, a matematika és a nyelv között funkcionális és minőségi különbségek vannak (620). Ezeket a különbségeket úgy akarja csökkenteni, hogy egyértelmű fogalmakat vezet be a nyelvben is, ahogy az a geometriában is szokásos. A lehető legkevesebb jel használatával a nyelv egyszerűbbé és egyértelműbbé válhat (659).
Bolyai abból indult ki, hogy a természetes nyelv kezdetben egy matematikai jelrendszerre hasonlít. Ezt az „ősnyelvet” feljegyzéseiben gébernek nevezi. Ez a héber szójátéka. Bolyai szerint a géber egy egyszerű és egyértelmű nyelv volt, ami csak akkor vált kétértelművé, mikor az irodalmárok és a költők elkezdtek visszaélni vele. Bolyai szerint a nyelvnek (idő és hely megtakarítása érdekében) épp hogy világosnak, egyszerűnek és esztétikusnak kell lennie, azaz kellemes és szép kiejtéssel kell bírnia.
A nyelvi jeleket Bolyai önkényesnek tekintette, hisz ezek függetlenek a tárgyaktól, melyekre utalnak. A mai nyelvészetben újra megtaláljuk ezeket az elgondolásokat a strukturalizmusban, és olyan tudósok, mint Ferdinand de Saussure (1857–1913) szemiotikájában. János a nyelvi jelrendszert jól alkalmazhatónak véli gépesítésre is. Ezen a területen már megszülettek az első próbálkozások akkoriban, mint Wolfgang von Kempelen – Kempelen Farkas – bécsi udvari tanácsos beszélő gépe, amit 1790– ben épített. A Kempelen kiadványára célzó utalásokból tudjuk, hogy János erről tájékozott volt.
Egy tökéletes nyelv nélkül a tudomány nem tud nagyobb jólétet biztosítani az emberiségnek. Ilyen nyelv Bolyai szerint nem létezik, viszont megalkotható (842). Azt állítja a magyarról: „(...) a magyar nyelv, legbelső, eredeti – de tudtomra, sőt hitem szerént, a földön, még mind eddig, ki nem fejlett – szellemére nézve ugyan ép, kitűnő derék, józan tapintatú, szerencsés választású, egyszerű s gyönyörű, sőt általjában tökélyes, philosophusi és éppen mathesisi szellemű (...) ha tán nem is éppen tökélyesített nyelvünk teste, tömegje, szovaink idomja s ejtése, legalább annak szelleme, vagyis elvei, szabályai, lényege – általánosan elterjesztetik.”
Bolyai magyarul, németül, latinul, franciául, olaszul és románul tudott (845). Ezen nyelvek összehasonlításakor arra a következtetésre jutott, hogy a magyarban „célszerű jegyek és jelek” találhatók, és a némettel ellentétben nagyfokú egységesültség is jellemzi. A magyarnak alig vannak nyelvjárási különbségei (603), ami viszont igen jellemző a németre.
Ugyan még nem tökéletes, Bolyai szerint a magyarnak van a legnagyobb esélye arra, hogy egy tökéletes nyelvvé váljon, hisz már önmagában egyszerűbb, mint más nyelvek. Állítását egy magyar, egy latin és egy német, névszói állítmányt tartalmazó, azonosító mondat összehasonlításával szemlélteti. Azt veszi észre, hogy a három nyelv közül a magyar szerkezet a legegyszerűbb: Péter ember. A kopula és a névelő hiányzik a magyar névszói állítmányból. A latin szerkezet már némileg bonyolultabb a magyarnál. A latin azonosító mondatba be kell iktatni a kopulát, ami a Petrus est homo mondatot eredményezi. A németben a kopulán kívül egy határozatlan névelőt is illeszteni kell a névszói állítmány mellé, az így alkotott mondat: Peter ist ein Mensch.
Bolyainak árnyalt véleménye van a latinról mint egyetemes nyelvről, és mint Magyarország hivatalos nyelvéről 1844– ig. Szerinte a latin nem ok nélkül volt jelentős a tudományos világban. Ez a nyelv némiképp univerzális nyelvként szolgált, ami összekötötte a művelt nemzeteket egymással (19/1). Bolyai így a latin és a magyar közötti kapcsolatot csak egy alapos előkészítés után, elővigyázatosan akarta megszakítani (19). A magyar nyelv szerinte túl erős latin befolyásokat visel, de a nyelvújítás után magyarul is megfogalmazhatók lehetnének tudományos elméletek. Az új ismeretek megnevezéséhez új szavakra volt szükség. Bolyai szerint a magyar rendkívül alkalmas új szavak alkotására, elsősorban a gyökszavak és a magyar nyelv ragozó jellege miatt.
Noha Bolyai lelkesen támogatta a magyar nyelvújítás célkitűzéseit, nem állítható róla, hogy purista volt. Ha a magyar nyelv szabályai egy bizonyos új szó képzését kizárták, jobb volt szerinte a szó megfelelőjét átvenni egy másik nyelvből, és a kölcsönszót magyarul „tökélyesíteni”. Ily módon az egyetemes nyelv is gyorsabban és könnyebben jönne létre (585).
Nyelvújítás
Tekintve, hogy Bolyai szerint a magyar nyelv szelleme a legegyszerűbb, legtermészetesebb és legeredetibb – a nyelv akár 4000 évnél is idősebb lehet –, a magyar alapján akar egy univerzális nyelvet alkotni. Ehhez először a magyar nyelv leegyszerűsítésére és racionalizálására van szükség. Bolyai valójában meglehetősen szigorúan akar munkához látni. A magyar nyelvet először le kell bontani, hogy aztán tökéletes nyelvként lehessen felépíteni. Bolyai azt gondolta, hogy a magyar lebontása és újra felépítése gyorsan megvalósítható lesz majd. A (843)– as számú, gyökszavak jegyzékét tartalmazó kézirat elemzéséből azonban alább kiderül majd, hogy ez egy sokkal vesződségesebb folyamat, mint ahogy azt a marosvásárhelyi matematikus elképzelte.
Bolyai az ábécé, a gyökszavak és a nyelvtan területén javasolt egyszerűsítéseket. Kidolgozott egy új ábécét azon az elven, hogy „minden betű egyetlen hangot képvisel, és minden hangot egyetlen betű ad vissza”. Bolyai saját ábécéje egy adaptált változata az apja által 1830– ban, Az aritmetika elejében javasolt ábécének (Stäckel 1913: 139, 247). Ennek alapja a latin ábécé. Bolyai szerint a latin ábécé kifejezetten alkalmas arra, hogy a magyar nyelv ábécéjeként szolgáljon (781). Legfontosabb újításai: a két vagy három betűből álló összetett írásjelek leegyszerűsítése; a hosszú mássalhangzók helyettesítése egy egyszerű mássalhangzóval, ami fölé egy vízszintes vonalat húz; és a hosszú magánhangzót jelölő ékezetek elhagyása.
Bolyai „tökélyes magyar betűtárnak” nevezi ábécéjét. Nem fordulnak elő benne összetett írásjelek, ellentétben az akkori és a mai magyarral. Egy összetett írásjel például az sz, ami két betűből áll, és egyetlen hangot jelöl, a dentális, zöngétlen sziszegőt. Bolyai az ábécét úgy egyszerűsíti le, hogy az ilyen összetett írásjeleket egy egyszerű betűvel helyettesíti, mely alá vagy fölé az írás folyamán egy vonalat húz.
A magyar zs– t, egy palatális z hang összetett írásjelét Bolyai rendszerében egy középen áthúzott z ábrázolja. A dzs affrikáta palatális dz hangot jelölő, összetett írásjelét Bolyai egy kétszer áthúzott z– vel adja vissza (Stäckel 1913: 247). A tj, dj, nj és lj palatális hangokat, amik a mai magyar írásban mint ty, gy, ny és ly összetett írásjelek fordulnak elő, Bolyai rendszerében egy függőleges vonallal aláhúzott egyszerű t, d, n, illetve l helyettesít.
A magánhangzók fölött nincs idő– vagy minőségbeli különbséget jelölő ékezet vagy tréma, mint az akkori vagy a mai magyar írásban. Az ü és az ö magánhangzókat egy y, illetve egy o helyettesíti, egy ponttal a betűn belül. A hosszú magánhangzókat a rövid magánhangzóktól egyetlen, a betű fölé húzott vízszintes vonal különbözteti meg. A vízszintes vonal a hosszú magánhangzó fölött egyébként el is hagyható, ha a rövid és a hosszú hangok közötti különbség nem ad okot zavarra. Mindez „az egyszerűség, a könnyebbség és az esztétikum” érdekében (840/1).
János abból indult ki, hogy a gyökszavak segítségével a matematikai jelek analógiájára meg tud alkotni egy nyelvet, ami tulajdonképpen nagyon kevés gyökszóból állna. A Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent gyökszótárak, mint a Nagy Jánosé is, jóllehet hasznosak szerinte, ő mégis a terjedelmesebb Akadémiai Nagyszótár egy kivonatát részesíti előnyben.
Ezt a szótárat Czuczor Gergely és Fogarasi János nyelvészek állították össze a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából. Czuczor és Fogarasi 1844– ben kezdtek neki munkálataiknak, a szótárat azonban csak Bolyai halála (1860) után, 1862 és 1874 között tették közé (Marácz 2004: 88–89). János szerette volna a kiadatlan Akadémiai Nagyszótár egy kivonata segítségével a magyar nyelvet a fölösleges szavaktól megtisztítani, az egyértelmű szavakat áttekinteni, és egyszerű elvek alapján olyan új szavakat képezni, amik hiányoztak a magyarból (212/1). A nyugalmazott századosnak azonban nem volt ideje az Akadémiai Nagyszótár anyagát Budapesten megvizsgálni, és kutatásában továbbra is Nagy gyökszótárára volt utalva. Ezen szótár alapján tovább akarta tökéletesíteni a gyökszavak jegyzékét, azaz át akarta tekinteni az „élő” gyökszavakat, amivel reményei szerint nyelvrokonságok nyomára is bukkanhatott volna, illetve ki akarta egészíteni Nagy listáját még hiányzó gyökszavakkal.
Bolyai átvette Nagy azon hipotézisét, mely szerint a magyar gyökszavak legfeljebb három hangból állnak, és ami kimondja, hogy a magyarra a magánhangzók és mássalhangzók tökéletes váltakozása jellemző, melyben ráadásul hiányoznak a mássalhangzó– torlódások és a kettőshangzók. A gyökök felkutatása Bolyai szerint tulajdonképpen egyáltalán nem nehéz. Szerény intuíció gyakran már elegendő. Szerinte csak akkor válik ez nehézzé, ha a gyökszavak és jelentéseik homályosak (781).
Különösen el van ragadtatva Bolyai attól, hogy a magyar gyökszavak egy szótagúak. Szerinte az a nyelv a legrégibb és egyben legtermészetesebb, melynek gyökei és gyökszabályai a legegyszerűbbek. Azon nézetét, mely szerint a magyar egy primigena nyelv, ami önmagából keletkezett és aminek gyökszavai nem vezethetők le tovább, Vörösmarty Mihály és Arany János, az Akadémiához kötődő költők is osztották.
A tökéletes nyelv megalkotásához Bolyai a magyar nyelvtant is le akarta egyszerűsíteni. A bonyolult nyelvtani szerkezeteket törölni kellett, és csak a jelen idejű igeragozást engedélyezte. Egyúttal minden magyar névszói ragozási paradigmát fel akart számolni.
A (843)– as kézirat
A (843)– as számú kéziratban a magyar ábécé első négy betűjével – az A– val, Á– val, B– vel és CZ– vel (a mai magyarban C– vel) – kezdődő gyökszavak vannak felsorolva Nagy János gyökszótárából. Bolyai szójegyzékét „Tökélyes magyar gyökszók”– nak nevezi. Bolyai a saját ábécéjét és helyesírási rendszerét alkalmazza, és olykor a gyökökre támaszkodó rövidítéseket használ, mint például a tök az ebből képzett tökélyes melléknév helyett.
Bolyai abból az elvből indul ki, hogy minden gyökszónak egyetlen önálló jelentése van, és minden jelentést csak egyetlen gyök vagy szó képvisel. A jegyzékéből azonban az derül ki, hogy a magyar még távol áll ettől a tökéletes állapottól. A jegyzéket szinonimákkal egészíti ki, amivel ő maga világítja meg, hogy egy jelentést több szó is képviselhet (Stäckel 1913: 194).
Bolyai felvetései a homonimák által is sérülnek, amiket felvesz listájába. A homonimák olyan (gyök)szavak, melyeknek azonos a hangszerkezetük, de eltérő jelentéseket hordoznak. Tudatában van ennek a problémának, és úgy próbálja elkerülni a homonimitást, hogy a gyökök egyikének egy más, nem létező alakot tulajdonít. A seb szónak alapjában véve ugyanaz a gyöke, mint a sebesség képzett főnévnek, mégpedig a seb. A két fogalomnak azonban semmi köze nincs egymáshoz, ami arra utal, hogy seb és sebesség nem lehetnek ugyanazon gyökből képzett szavak. A nem kívánt homonimitást ebben az esetben úgy kerüli el, hogy a sebesség gyökszavaként seb helyett a söbot választja. A söb azonban egy nem létező gyökszó.
Bolyai Nagy listáját nyilvánvalóan vonatkoztatási jegyzékként használta. Olykor elhagyott anyagot ebből a listából. A magyar mint tökéletes nyelv szerinte a következő jelenségek nélkül is létezhet: olyan gyökök, melyek már nincsenek használatban vagy nehezen felismerhetők; bizonytalanságot kifejező határozószók; a magánhangzó– harmónia okozta toldalékváltozatok; homályos jelentésű toldalékok; indulatszók és felkiáltások. Hozzá is fűzött viszont anyagot Nagy listájához, például olyan gyököket és szavakat, amiket Nagy figyelmen kívül hagyott. Olykor új jelentést tulajdonított gyököknek, melyek valós jelentése már nem volt megállapítható, vagy már nem volt használatban. Néha új gyököket vagy szavakat alkotott.
A magyar pont (294) szó gyöke Bolyainál pon, anélkül hogy megadná, hogy a pont a latin punctumból vagy a magyar pon– ít igéből származik, amit Bolyai maga talált ki. Naggyal ellentétben, aki csak tiszta magyar gyököket sorol fel és az idegen vagy jövevényszavakat kizárja, Bolyai engedélyez más nyelvekből eredő, idegen vagy jövevényszavakat. Ezeknek a szavaknak viszont egyszerűen magyar gyököt tulajdonít. A magyar cédula (335) szó a céd gyököt kapja, noha Bolyai tudatában van annak, hogy a szó a latin schedulából ered.
A szinonimák sorából kiragad egyet, és a gyökök vagy szavak egy új sorával folytatja. Így tesz néha egy olyan szó esetén is, ami szemantikai rokona a szinonimák egyikének. Olykor egy olyan szóval is továbbhalad, aminek hasonló a hangszerkezete egy másik szóéhoz, ami már szerepel a jegyzékben. Mindezen betoldások következményeként Nagy áttekinthető ábécésorrendje Bolyainál egy kaotikus felsorolássá válik.
Nyilvánvaló, hogy ez még nem lehet a gyökszavak végleges jegyzéke. Bolyai is felismeri ezt, hisz némi idő multával újra belekezd a gyökszavak elrendezésébe. Nagy szótárával ellentétben, ami az ábécé sorrendjét követi, Bolyai számozza a címszavait. Ezáltal nincsenek külön jelölve a gyökök és az ezekből toldalékok segítségével képzett szavak a szójegyzékében.
Segédnyelvek
Bolyai János kísérlete egy tökéletes, egyetemes nyelv megalkotására a magyar segítségével az a posteriori nyelvek kategóriájába illik. Ezeknek a nyelveknek a célja a kommunikáció elősegítése a különböző, közös anyanyelvvel nem rendelkező nemzetek és tudósok között világszerte. A mesterséges nyelvek, mint az eszperantó és a volapük, a nyelvek ezen csoportjába tartoznak, amit Nemzetközi Segédnyelveknek (NSNy) is szokás nevezni. Eco szerint (1997: 318) az a posteriori nyelvek kiindulási pontja egyrészt a nyelvtan leegyszerűsítése és racionalizálása a természetes nyelvek modelljeit figyelembe véve, másrészt egy olyan lexikon alkotása, ami a lehető legjobban hasonlít a természetes nyelvek szókincsére. Az elgondolás szerint ezek a nyelvek az anyanyelv kiegészítésére szolgálnak.
Bolyai próbálkozása egy tökéletes nyelv alkotására a magyarból megfelel Eco (1997) kiindulási pontjainak az a posteriori nyelveket illetően. Javaslata Giuseppe Peano, olasz matematikus Latino sine flexionejával (1903) is összehasonlítható. Peano kigondolt egy leegyszerűsített latint, amit nemzetközi tudományos jelentésekben használhattak volna, és ami kizárólag írott nyelv volt. Az elképzelés egy olyan szókincs volt, ami egy nagyon ismert természetes nyelv gyökein alapul, és szinte semmi nyelvtan. A Latino sine flexione mégsem terjedt el, ez a nyelv is csupán történelmi reliktum. Ahogy a Latino sine flexione elhalt kitalálójának, Peanónak halálával, úgy Bolyai javaslata a magyarról mint tökéletes nyelvről sajnos soha nem ért távolabb a helyi könyvtárnál a marosvásárhelyi zseni számára.
Az Amszterdamban élő Marácz László tanulmányának rövidített szövegét közöljük és eltekintettünk a jegyzetanyagtól is.
