Állunk a Kórház hídján Apámmal és még egy bácsival. Én, mint bogár a fűben, térdig ha érek nekik, ők a világot vitatják, én pedig azon gondolkodom, hogy a láthatárt lezáró szőlőhegy felett a ma kapott doboznyi színes ceruzából világoskékre vagy rózsaszínre festem az eget. Ez az első kínálkozó megrögzött színélményem, bár nem lettem festő, rengeteg mindennek a kódja rejtőzik ebben a helyzetben, ebben a jelenetben, ebben a folyton kitörni, elágazni kívánkozó emlékben. Páréves lehetek, alattunk a színhely, az útkanyar, a Kórház hídja és a szőlőoldal, minden időmilliomos induló, éppen keletkező eszméletemhez képest. Valamiért, ahogy öregszem és egyre többször bukkannak elő első adatok, első emlékek, első kapaszkodók, annál fontosabbá válik ez a jelentéktelenség, melyet íme szavakra, számokra, adatokra bontva, akár vissza is lehet ejteni életem szedőszekrényébe.
Annál kevésbé azt, amihez tartozik, más furcsa, fontos, napkitöréshez hasonló világadatok tömkelegét, amelyeken talán sosem szűnök meg morfondírozni. Itt van például az, hogy a térbeli és időbeli tényállások nagysága, különbözése mennyire nem számít az összkép szempontjából. Itt van mindjárt ez a Kórház hídját apró sztaniolpapír-galacsinná gyömöszölő nemrég olvasott adat, hogy áradáskor a Jangce olyan vízmennyiséget hömpölyget, hogy mondjuk kétpercenként feltölthetné a Balatont. Ezer emlékem van ezer gémeskútról, és előtte elnyúló vályúról, ez az arány máshonnan sehonnan nem mutatkozik. Mint ahogy az sem, hogy ezrével alakulhatnak régi és új tékák, üvegbe eltett, felcímkézett gyűjtemények a folyamközi kultúrákról, Kína alakulásáról (ahol más is ugyanolyan furcsán nagy, mint a folyamok), az egyiptomi kultúra stádiumairól, a folyton, egyre gyakrabban homlokára csapó antik bölcsesség következményeiről – semmi se következik egyenesen és visszacsukhatóan egymásból. Se a sok Szókratész, Platón, Arisztotelész, se a legelső Merovingtól az utolsó Karolingig, a koponyában birodalmi állambölcseletet tanuló úttörőkig, se a sok Habsburg, se a sok Szolimán, még az amerikai elnökök sorozatában sem. Minden, ahogy a katonanóta mondja – porcióba van kötve, hogy az aratónak, a huszárnak, a megszállónak, a működtetőnek a minimális szalonnaadagját és szénakötegjét oda lehessen vetni, még a szibériai hadifogolytáborokba is. Ezért izgató örökre a világ nagy felhalmozásának és leépülésének csodája, hogy ezek a pernahajderek, akik ninivei birodalmakat és európai uniókat úgy vesznek át további vezénylésre, mint tél végén a tordai iparosok báljának szervezését – azt hiszik, hogy rögtön tudják, hogy ők találkoztak a mértékkel s a mérték velük. Ezért megy olyan rosszul minden. Mert Milthiádeszéket nem lehet Habsburg-porcióval, s a világ új tatárjait szép régi Bajazid-adagokkal eltartani, megetetni. Gyere velem galambdúcos falumba, oda várlak ölelő két karomba, Édesanyám majd vigyázz rád, rózsalevél lesz a párnád... Ezzel még az Árpád apánk elég szertelen bejövetele óta széttaposott magyar tűzhelyet se lehet táplálni, hát még az írek, a chileiek és egyéb atlanti ízlésű skandinávok hogy tudnának sírni vagy röhögni, ha felkínálnák nekik ezt a végeredményt. A kezembe került – kerülhetett volna Andersen bármelyik bájos meséje is, a Robinson örökzöld története az újrakezdő ember himnuszáról. Bizony érdemes volna alapmércék, alapperiódusok, alapporciók, alapschengenek tekintetében is elő-előkapni. Mivelhogy ahogy ott állunk a Kórház hídján, és alattunk a szennyvizes Cérna-patak medrében a Jangce igyekszik feltölteni a Winnipeg-tavat, az is nyilvánvaló, hogy törvényszerűen és titokzatosan Robinson nagyon későn találkozott Péntekkel. Úgy... hétfő, kedd... péntek táján. Ami addig történt, azt éppolyan homály borítja, mint a Kalahari-sivatag búrok előtti közgazdaságtanát. De valami történhetett. Valahol test szerint benne fürdött, hízott, szült, szerelmeskedett és szokásokat vett fel a kannibál is, aki egyszer csak olyan mérce-szakadék, porció-szakadék, igazságérzet-szakadék másik szélén találkozott a másképp táplálkozó, másképp számoló, merített papírt, nyomdát és napernyőt meg hát rengeteg fölösleges tudást hordozó hajótöröttel, aki egyszemélyes és diadalmas önújjáépítést vitt véghez éppen. Hogy sikerült nekik, ez maga a gyönyörű zsoltár az emberi szeretetről, az emberi bevárásról, az emberi megértésről, hacsak egy példányban, egyetlen sztoriban, egyetlen porcióban sikerült volna is. Gyere velem akáclombos falumba. De hiszen akáclombok sem voltak még akkor az angyalbandis, rózsasándoros alföldön. Úgy vártak az idevándorlásra, mint a peronoszpóra után idetelepített új szőlővesszők, még más adagokat őrölt a Kárpát-medence és talán más kilátásai voltak. Igen: Isten kicsit későn találkozott az emberrel, amikor már kész volt Káinná és Ábellé lenni, ezért kellett meghoznia a maga fiúáldozatát... Úgy péntek táján. A legnagyobb péntek táján, és nem biztos, hogy ez elég lesz.
