"mi mást tehetnénk: emlékezünk"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 14. (284.) SZÁM - JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Búcsú K. Jakab Antaltól
Sütő-Egeressy Zsuzsa
Hamupipőkék Akadémiája
Kántor Lajos
Paulovics Lászlóról (közelből)
Pomogáts Béla
Kérdések és válaszok a történelemnek - Illyés Gyula és az erdélyi magyarság
Vitus Ákos
Éjféli szilánkok
Hit
Vándorszínészek
Vincze Ferenc
A telefon, a mcska és a hagyma esete
A macska szeme
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából
Szőcs István
Jegyzetek a NYELV ÉS LÉLEK témához (folytatás előző számunkból)
Lászlóffy Aladár
A legnagyobb nagypéntek
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (folytatás előző számunkból)
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Stravinsky - önarcképek
Augusztusi évfordulók
 
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (folytatás előző számunkból)
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 14. (284.) SZÁM - JÚLIUS 25.

Az Én mint jel motivikus témaköreinek rétegeződése Ady Endre költészetében

Ha folyamatában tekintjük a létigékhez kapcsolódó témák kronologikus sorrendjét, , a témakörök rendszerezett építkezése figyelhető meg. „Egy világban, amely elveszítette alapvető rendezői elvét, s megosztottsága részleteivel tüntet, a poéta tehet-e mást, mint hogy a költői rendteremtés munkáját vállalja, hogy kitessék végül is valamiféle egysége, ha nem másképp, hát jelképek segítségével vagy mitológiával, amely halvány mása csupán már az egykorinak. S eklektikusabb is természetesen: Baáltól Midas királyig, a »Napistentől« Didó királynőig egészen szabadon gazdálkodik ősi emberképzetek és képletek örökségével, egyben pedig megkezdi a maga magyar és a sajátosan egyéni mitológiájának a teremtését is. Nem hagy azonban kétséget afelől sem, hogy a költői világteremtéssel együtt költői én-teremtés is folyik.” (Bori Imre, 1984, p. 10.) Az egységből nem szakadhat ki a lírai „Én” sem. Felvállalt szerepjátékai csak rendszerezve közelíthetőek meg. Önálló részegységekben vizsgálhatóak. Az emberi kultúra egységét a piramis szimbolizálja, melynek keretében a lírai „Én” felvállalt szerepjátékai által építkezik. A befogadói én dialógust alakíthat ki a bölcseleti múltból ill. a tematizáló jellegű kultúrából kinövő lírai „Én”-nel. Ennek során, a ma is ható derridai értelemben szétolvasó irodalmi kultúrában, az „Én” rádöbben (nemcsak) nyelvi behatároltságára. A „nyelv-lírája” is a vizsgálat tárgyát képezi, mert nyelve valójában létesülésének lírája, annak megmutatásává vált/válhat, hogy mi volt a teljes önmegmutatás az akadálya, miképpen lett/lehet személyes a nyelv lírája. Ady önmegismerésének és költői építkezésének piramis jellege a megnyilatkozás grammatikai és pragmatikai szerkezetének vizsgálatával új távlatokat nyit. A monologikus szövegműfajok sajátosságainak vizsgálata – különösen a drámairodalom idevonatkozó része – segíti az értelmezőt. Az éppen akkor vállalt szerepjáték sajátosságaként jól megfigyelhető az érvelés, a leírás, a magyarázat, miközben az élmények és a tapasztalatok egységének megfigyelésekor, kiemelésekor, az epizodikus vagy történetsémák mellett a pszichikus konstrukciók sora is rendelkezésre áll. Ady költészetében a lejátszódó sok, kisebb erejű és érvényű érzés- és gondolat-metamorfózis felett az Én-jelrendszer kompozíciós egységében lejátszódik egy átfogóbb metamorfózis is. Az ősiség gyökeréből eredő természeti, mitológiai, történelmi, vallási gondolatkör jelképeiből egyénien épül az élet-halál, a létállapot, az Én, mint egyéniség és a költészet összefonódása.
Az előző részben a kronologikus sorrendbe összegyűjtött létige fogalmi kapcsolatai alapján történt a jelenlegi csoportosítás. Nagy gondolatív megrajzolásáról van szó, melynek részegységei egymással szimbiózisban élnek. A társadalom, a művészet, a hitrendszer egysége képezi a szerepvállaló „Én”-t formáló erőmezőt. Ha már az „Egész világ szőttje kibomlott” újra kell értelmeznünk a létben betöltött szerepünket, a részegységek veszik át a főszerepet. Az életet már csak részeiben lehet élni, mert a teljesség nem létezik: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.” (Kocsi-út az éjszakában). Az egyetemes bomlási folyamatban, ahol emberek elérhetetlen messzeségbe kerültek egymástól, ahol már a szerelemet sem lehet teljességében megélni, megszűnik a dialógus. Egyedüli kifejezésformaként megmaradt a magában és magával való beszélgetés, a monológ. Ennek témakörei, melyek egyúttal az emberi létezés lehetőségeit is kutatják, csoportosítva láthatóak az ábrán. A lírai „Én” kezdeti és leggyakrabban visszatérő szerepei a természet, a mitológia, a történelem és a vallás hagyományépítő erőforrásaiból épülnek. Ez a négy, így együtt a személyiség, a költői létforma, alapegységét képezi. A valóságot és/vagy az árnyvalóságot tudatosító, leleplező, felfedező szerepkör által formálja a jelent. A piramis az egységbe szerveződő erők célirányosságát, valamint az előretörő gondolatiságnak, az ősi természeti és történelmi hagyományokból való folyamatos merítkezését kívánja szimbolizálni. Ady „A Góg és Magóg képzetéig visszamenő »keletisége« költőnk eredeti vonásaiból is ízelítőt ad” ( Bori Imre, 1984, p. 13.) tudatosítva a századfordulón a magyar nemzet mitológiáját, szinte felkészülve a század sorsformáló erőpróbáira.
A kérdés az, hogy lírai „Én” és az őt körülvevő külső tartomány között szintézisre, illetve destrukcióra törő erővonalai által, az „Én” mennyit képes az őt tápláló talajból, a külvilágból magába építeni és a külső tartomány megbomlott teljessége folytán mennyit vesz vissza a belőle kifejezésre jutó mag. Mivel „Minden Egész eltörött,” tehát az egyensúlya is felbomlott, így felmerül a kérdés, hogy a természetestől eltérően mennyivel többet követel vissza a külvilág. A piramis formája is jelképes. A háromszög felfelé mutató csúcsával a szubjektum célirányosságát jelképezi, mely a lírai „Én” számára a legmegfelelőbb szerep felkutatása és végigjátszása volna a dialektikus világban. A kiinduló szereplehetőségeket a négy hagyományos alapegységből meríti, amelyből általában minden „Én” értelmező kiindul, s melyek identitás meghatározóak. A háromszög csúcsa felé az építőelemek mérete csökken. A teljesség felé törekvés megköveteli az „Én” rétegződésének egységét, de szinte egyidejűleg kifejezi ennek lehetetlenségét is.
A lírai „Én” szerepvállalásának témaköreivel párhuzamosan kialakult nyelvi rétegek is figyelmet érdemelnek. Ady nyelvhasználatának alaprétege a szülőföldhöz és a gyermekkorhoz kapcsolódó hatásokból indult ki. Már a falu és a család nyelvi közege is különös színezetből tevődött össze. Érdmindszentet magyarok, románok és elmagyarosodott svábok lakták. Édesanyja Szatmár, míg az édesapa Belső-Szilágyság és Kalotaszeg nyelvi ízeit adta át az újabb nemzedéknek. Ady Endre nyelvhasználatát diákéveinek nyelvi közege Nagykároly, Zilah, és Debrecen még tovább árnyalta.
Az Ady-piramis négy alaprétege közül szülőfalujának természetes, népies nyelvhasználata tudatos merítkezést mutat a régi magyarság szókincshasználatából. Forrása volt szülőföldjének nyelvi hagyományőrzése, megrekedt, archaikus világa: aggos (öreges, aggódó), aggva beszéljen, ara, asszony-személy, atyámfiai, ágyasház, cenkek, feleim, fölutam, frigyes (szövetséges, társ), kengyelfutó, mátka-fi, mordályégető (martalóc, gyujtogató, felforgató), zeneszerszám, szerelmetes barát. Az antikvitás, a mítoszi-légkör hangulatát idézik fel a klasszikus görög-latin szavak, nevek és utalások: faun, hetérák, helóta, műnimfa, evoé, Apollo, Augiász vén óla, Főbusz, Herkules, Homérosz, Léda, Niobé, Pán, Phryné, Prometheusz, Solon, Thaisz, Ulissies, Zeusz, Hádész, Hellász. A római korra utalóak: imperátor, Antoniusz, Catallus, Cézár, Lesbia, Néró, Remus. Történelmi vonatkozású szavaknál, neveknél, utalásoknál főként a magyar vonatkozásúak dominálnak. Góg és Magóg fiának vallja magát. Ezzel jelzi az egyik felvállalt alap szerepkörét, amit az Anonymusnál szereplő jelentésben használ: „A Szkítiával szomszédos keleti tájon pedig voltak Góg és Magóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól...Szkítiának első királya Mágog volt, Jáfet fia, és az a nemzet Mágog királyától nyerte a magyar nevet... ugyanazon Mágog király ivadékaiból eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai...” (Pais Dezső ford. p.22-23.). A felvállalt ősi mitológiai szerepkör, a szimbólum összetett jelentéskörével teremti meg a szintézis lehetőségét a múlt és a jelen idősíkja között. Góg és Magóg fia, az ősi magyar sarj már a vers alapszituációjában is lázadó: kaput és falat dönget. Mindannak dacára vállalja a lázadó szerepét, hogy lázadást hiábavalóságként éli meg. A vers keretét képezi az anonimitás és a Pusztaszer névvel jelölt fönnálló rend kapuinak és falainak megdönthetetlensége. Az embernyomorítók, kisszerűségbe süllyesztők elzárják az ember elől az önmegvalósítás útját, nem teljesedhet ki közöttük a művész. Ennek az alapszerepkörnek a vonzatába tartozik többé-kevésbé a többi magyar vonatkozású történelmi név is: Tuhutum-hágta hegyek, Botond-bárd, Bizánc-kapu, Lehelnek kürtje, aranybullás magyarkor, Báthori Erzsébet, a király sem küldött véres kardot, Kálmán királyunk. Kálvinista vallási emlékeiből, a Bibliából illetve a zsoltárok szövegéből került archaizmus Ady költészetébe. Ilyenek például: eleve-elrendelés, evangelista, faragott kép, farizeus, frigy-láda, golgota, gyehenna, hegyibeszéd, özönvíz, próféta, tűzszekér, úrasztali kenyér, úrvacsora, ámen, alleluja, hozsánna, lángpallosú angyal, Jerikó-falak, zöld ágat hozzon, hét kövér esztendő, sisera-had, sóbálvánnyá lettem, szent Színed előtt, Tebenned bíztunk, Uram bocsásd el bús szolgádat. Jelen vannak a katolikus valláshoz kapcsolódó jellegzetes szavak is: missa est, meaculpázok, penitencia, Regina Vitae, stáció, circumdederunt, Isten báránya, Szűz Mária, zsolozsma, áldott az asszonyok között, szabadíts meg a gonosztól. A bibliai nevek Ararát, Bábel, Babylon, Dávid, Góliát, Lóth általában jelképes értelműek. Gyakori a verscímekben is a bibliai utalás: Absolon boldog szégyene, A nagy Cethalhoz, A Sion-hegy alatt, A szűz Pilátus, Ádám hol vagy?, Ésaiás könyvének margójára, Judás és Jézus, Kain megölte Ábelt, Lábán hívása, Lázár a palota előtt, Mária és Veronika, Ruth és Delila.  
     Az élet-halál részegység már az alaprétegből építkező szerepkör. Nyelvhasználatával hozzájárult ahhoz, hogy modernné tegye a magyar lírát, mely már megtelítődött a hagyományos sablonokkal. Saját létállapotát is élővé tette sajátos kifejezéseivel. Könnyed franciás illetve német stílust tükröznek a következő kifejezések: fenszterpromenád, flirt, katzenjammer, kuplé, molett, staffírung, traccsol, űbercíher. A mindennapi társalgás hangulatát adják vissza: bamba, bendő, bizonyisten, csacska vers, csacsiság, szamárság, csámpás, csőrödet, girhes, kornyikál, maflán, muri, muszáj/muszály, nyafog, pimasz, pláne, pletyka, pocsék, pupák, ricsaj, somolyog, kivert bika, öreg csont, vén huncutok, vén kópék, bakot lő, nem ért a csókunk egy fabatkát, fittyet hány. A létállapotát kifejező stílusréteget árnyalják a vulgáris eredetű idegen szavak mint például: ágál, bekvártélyoz szívébe, fuserált óhaj, zöld heccek, invitál, kázus, konflis, kontóra rendel, kussoltat a sors, ránk licitált, parádézni, rubrikáztok, salabakterék, seftes, slemil, tromf, ifjas truccal, zsakett. A hétköznapi hang olykor átcsap trivialitásba a létállapot erősebb hangvételű kifejezésébe: bőgitek a himnuszt, némber-csordák, csürhe, hős fajom döglik, egye fene, a világnak leghülyébb komédiája, kussoltat a sors, mocsok a szívünk, redves kedvünk, ringyó, ronda népség, jeges üleppel, ebek hazája. A fokozott hangnemű szavak, jelzők, kifejezések szerepét a lírában a valós indulati feszültség adja. Sajátos szópárosításai: balga bölcsesség, fölemelni minden elém-dobott kesztyűt, hamu alatt parázsló harag...
Lírai költészetével vallja, hogy az igazán modernhez, a forradalmian újhoz, nem az önlelkünk, azaz hagyomány népünk történelmének valódi lényegét megtestesítő megtagadásával kell közelíteni, hanem csakis önmagunkból merítve lehet újítani. Stílusának egyik fő jellemzője, hogy önmagából, a költői Én általa tudatosított természeti, mitológiai, történelmi valamint protestáns vallási hagyományból merítve, majd szimbolikus jelentésmezejüket megújítva, fejezi ki a modern kor, az örök ember legégetőbb mai kérdéseit, és e szerepek által valósítja meg önmagát, a lírai „Én”-t. A megújulást a költő nyelvművészete tanúsítja, az egyéni szóalkotásai, eredeti nyelvi ötletei, amit Földessy tanulmányozott behatóan. Válogatás következik gyűjtéséből, ami a kronologikus sorrendbe kiemelt versek része is:
Összetételek: álom-bakó, álom-fikció, álom-vitézek, csók-palota, csók-örvény, fény-ember, mámor-gályák, öröm-zászlós, vágy-keselyű, várharmat, asszony-lutri, domb-kerítéses sík, Hazugság-ház, Isten-szag, köd-guba, muszáj-Herkules, perc-emberkék...
Képzett szók: álság, balság, derékség, halkság, hóság, krőzusságom, muszályság, vágyság (főnévképzővel); bénaságos, sárgaságos, tarkaságos, éjesebb gyász, gyönyörös, reménységes (melléknévképző); dölyföl, gyümölcslik, hullámlik, leskődnek, nézdel, vágykódó, orkánzik, lezsáklyázott (igeképző).
A hosszabb szóalakokból való elvonás, szórövidítések: dicses, gyóggyal vidulok, szent lob, lobnyi tűz, csököny, dőzs nagy-urak, puska-rob, tréfa-zok, zúzos merevség, Halált-incselő Élet...
Gyermekkori népmese-emlékeiből eredő nevek, kifejezések: Hamupipőke a magyar kín, Dőltömre Tökmag Jankók lesnek, Az én-fényes Árgyílus-arcom, Tündér-Ilonám, Óperenciás tenger, aranyalma-fa, kacsalábon forgó kastély, mesekirályfik táltosai, Gyűrkőzz János… (Földessy, 1934, p.136.)
Ady az Új versek összeállításakor a Még egyszer kötet hat legjobb versét kiemelte Még egyszerből és áthelyezte az új kötetébe, a Még egyszer címűbe. (A csókok titka, Vizió a lápon, A krisztusok mártírja, Szívek messze egymástól, Az én menyasszonyom). Ezen versek fonatában is előre tört egy újabb jellegzetesség „az Éjimádóban már felhangzott az igazi adys „én”-hang (Kenyeres Zoltán, 1998, p.14.): „Leplét bár váltva öltse, vesse:/ Az én világom nincs már messze./ Az én világom el fog jönni: / Hajnaltalan csodás világ lesz, /.../ Én leszek a szent különélet.”    
A nyelvi réteg is hordozója a vállalt szerepeknek. Kifejezi a meghökkenést, az ellenszenvet vagy a merész újdonságot kiváltó szavak erőtere által létrehozott szokatlan ellentétet. A vegyes elemek egymásmellettisége, illetve keveredése összetett, bonyolult stílushatást kelt. Az ódon, bibliás nyelv szavai és a modern élet kifejezései, a falu életéből sarjadt népi szólások ízes magyarossága és a városi civilizáció nyelvének idegenszerűségei, a költői nyelv hagyományos stílusa, és a mindennapi társalgás bizalmas hangulatú vulgarizmusai állnak egymással szemben, egymás szélsőséges ellentéteként. De a költői kifejezés népies és régies elemei maguk is ütközni látszanak Ady témáinak, stílusának, hangjának merész újszerűségével, kihívó modernségével. Ennek a tudatosan felépített művészi kontraszthatásnak jelképes kifejezése az Ady-piramis építőelemeit szembe állító ábra, hogy a mag és a külső tartomány között ható dialektikus erőket minél szemléletesebben érzékeltesse. Megfeszített küzdelem az, amelyet a költői nyelv vív, mert „mindig a nyelv legyőzése a célja, ugyanis az esztétikai objektum a szavak szélső határain, a nyelvnek mint olyannak a mezsgyéin születik; de az anyag legyőzése teljesen immanensen megy végbe: a művész nem úgy szabadul meg a nyelvészeti meghatározottságban vett nyelvtől, hogy azt tagadja, hanem úgy, hogy immanens úton tökéletesíti: a művész tehát a nyelv saját fegyvereivel gyűri maga alá a nyelvet, rákényszeríti, hogy nyelvészeti kvalitásainak tökéletessé finomítása révén túllendüljön önmagán”. (Bahtyin, 1985, p.125.) Folytatva a szerző gondolatait, a nyelv összes lehetősége csak a költészet által tárul fel, mivel itt a vele szemben támasztott követelmények maximálisak: itt a nyelv minden eleme a végletekig feszül, tágul. A költészet mintegy kifacsarja a nyelvben rejlő összes lehetőséget, a nyelv pedig önmagát múlja fölül. De a költészet nemcsak magas követelményeket támaszt a nyelvvel szemben, hanem túl is lép a nyelven, mint lingvisztikailag meghatározott jelenségen. A műalkotás anyagában meghatározott, mégis éppen az anyag révén válik művészi alkotássá. Szerkesztettsége és jelentése ebben a különneműekből álló összetettségében, valamint a különleges egyensúlyi állapotban rejlik. (Bahtyin, 1985, 120-121.)

A létigék időhorizontjai

A létigék folyamatos használatának mindhárom idősíkja megadja a piramis témaköreinek az időben való kiterjedését. A témakörök tervszerű rétegeződésének vizsgálatát követően, a lírai Én idősíkokban való kiterjedése is egy folyamatot sejtet. „Önvizsgálatának legintenzívebb működésekor az idők teljességét állítja elénk, hol a múlt, a jelen és a jövő párhuzamaival, hol pedig úgy, hogy egy fiktív jelenbe sűríti az idő mindhárom dimenzióját. Múlhatatlan, időfelhalmozó lét-versek születnek így.” (Utasi Csaba, 1977, p. 45.) A három oszlop folyamatos összeolvasása mindhárom idősíkban, jelképezi a költői Én kiszabadulását a lét határoltságából, vagyis magát az eredendő szabadságot. Ezáltal az élet – halál dinamizmusa, őslényegének titokzatos és irracionális áramlása, a létállapot erővonalai tudatformáló jelenlétükkel folyamatosan a jelen részévé válnak. A befogadó számára felmerül az a kérdés, hogy az Én múltjával és jövőjével miként lehet egyidejű a jelennel. Az idősíkok és az egyéni térrendezés – gondolunk a piramis ábrára – között sajátos kapcsolat figyelhető meg. A haladó időbeliség, a születés és halál közé illeszkedő sors teremti az individuális létformák keretét, az önmagát a kezdet és a vég között meghatározni kényszerülő Ént. A jelen erők, melyek a jövőre kívánnak hatni, oly módon táplálkoznak a múltból, hogy azt részben újraformálják. A létige múlt ideje – a hagyomány és az eredeti jelentés képviseletében –, valamint a létige jelenideje, mint a kötelezően megjelenő utólagos jelentés között, állandó oppozícióként folyamatos és természetszerű szellemi és értelmi feszültség teremtődik. Az oppozíció már törvényszerűen csíra formájában benne van az Én-komplexumban. A létige mindhárom ideje szerepet kíván. Ezzel teret engedve a jelentéstöbblettel gazdagodó olvasatnak, hogy újra aktualizálódjon az igény a teljesség felé való törekvésre. Ady költészete ezt az igényt, az egység részekre töredezettségével és elérhetetlenségével váltotta ki. A múlt idejű létige jelentésvonzata elgondolkoztat a hagyomány kérdéskörén is. A jelentéstöbblettel feltöltődött Én-komplexum miként lehet része a jelen létérzésének, és miként formálhatja a jövőképet.
 Az én voltam/vagyok/leszek szerkezeti egységek a belső küzdelem jegyében szerveződnek mikro-univerzumokká. A három idősík, a három fordulópontot szimbolizálja: az eredetet (múlt), a keletkezés és elmúlás fázisát (jelen) illetve az újjászületést (jövő). A létezés erőinek formát öltése során a költői Én előtörténete az „Úr”, „az Ős Napkelet hőse”, „Góg és Magóg fia”, „a föld fia”, „Dózsa György unokája” forrásból táplálkozik. Az élet és halál időszemlélete adja keretét a „fájdalom-kamat”, „temető-király”, „tavasznak alkonyata”, „célja, üdve, átka” összefonódás kettősségre bomlásának. Ebben a kettős összefonódásban az eredet és a jövő víziója szembesül, és a további tartalom kifejtésében válik valamelyik hangsúlyosabbá. A jövőkép kisebb mértékben kapcsolódik az őt megelőző két láncszemhez, de túl is mutat az időn, pl. ilyen összefoglaló jellegű a „szent különélet”. Az univerzum szó használatát az idősíkok befogadó általi variálhatósága, valamint Adynak az a küzdelme teszi indokolttá, hogy a „valóság és a tudat közötti óriási szakadék áthidalását csakis oly módon kísérelheti meg, ha mindenségméretűvé nőtteti egyéniségét. Innen van az, hogy a lírai én a szokásosnál jóval erősebb.” (Utasi Csaba, 1977, p. 41.) Ez teszi indokolttá Adynál Én-univerzum fogalomhasználatát, ahol az Én vonzásköre által megalkotható szerkezeti egységek az ellentétesség, a belső küzdelem jegyében szerveződnek egységgé. Ez az előfeltevés azonban messzemenően dekonstruálódik az Én integritásértékeinek tarthatatlanná válásával. Az idősíkok által a szöveg olyan Ént juttat szerepkörhöz, amely elismeri az időbeliség hatalmát maga fölött, így aktualizálva a többletjelentést. Az Én többnyire pillanathoz kötött: egyetlen időpont vagy egy adott időhorizont létezője. Ady költői Énje által tágabb horizontot kínál, mint a születés és halál között lévő élet szubjektumáé.  Az időperspektíva az Ént, az őt megelőző és a rajta túlmutató dimenzióit valamint a sorsot létesülése őseredetében és a pusztulás utáni távlatban is képes belátni. Ilyen módon az egzisztencia határait meghaladó időben a lírai Én „története” bontakozik ki, magában hordva az őskezdetet – melyből a lírai Én individualitása kifejlődött – a végkifejletig, amelyhez e forma elérkezve megszűnik.  A befogadó az önmagára visszavonatkoztatott, önmagához visszatalált szubjektivitás kérdéséből indulhat ki újra és újra.

(folytatjuk) 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében