Stravinsky szeretett rajzolni: arcképeket vázolt fel barátairól és önmagáról is. Egyik utolsó portréja önmagáról 1962. március 19-i dátumot visel. Még Picassót is lerajzolta, két változatban, ami nagy merészségre vall, de arra a biztonságra is, hogy volt tehetsége az arcokra jellemző vonások megragadására. Írásaiban és persze zenéjében is megnyilvánuló humora rajzaiban is feltűnik. Egyik, 1957-ből származó levelének odafirkált cicája mintha csak a Macskabölcsődalok, Négy orosz népdal 1915–17-ből származó partitúrájának késői illusztrációja lenne. Stravinsky kézírása is valóságos önarckép: minden betűt egyénít, újra él, újra formál, tesz hozzájuk parányi díszítést, megszakítást a betűk közé, mintha csak lélegeztetné a szavakat. Mondatkezdő „iniciáléi”, akárcsak nevének kezdőbetűi, önálló kis miniatűrök. Fiatalkori kézírásának hatalmas betűi, éles vonalai, szálkás szerkezetének sűrű „vadonja” öregkorára sokat enyhült, kerekedett, de még így is kiütközik az a rendkívüli energia, ami sugárzik belőlük a mindenkori olvasóra. Hangjegyírását is jellemzi ez a határozott, egyenes sorkezelésű írásmód: amit mond, vagy amit zenében gondol, azt kertelés nélkül kimondja. A legérdekesebb vallomásaiban is ez a direkt modor. Eric Walter White, Stravinsky – A zeneszerző és művei című nagyszabású monográfiájának sok részlete éppen ezt a hiteles, direkt Stravinsky-képet kutatja és hozza el az olvasó számára. Mint ahogyan lenni szokott, a Függelékben sok olyan Stravinsky-írást közöl, amelyek nagyon közel visznek ahhoz, hogy e nagy zenei lángelme gondolataiba, sőt lelkivilágába is belelássunk. Mindjárt az elején közli Stravinsky Nyílt levél Szergej Gyagilevnek c. írását (The Times, 1921. október 18). Csajkovszkij Csipkerózsika c. balettjéről gondolkodva vall nagy elődjéről: „Nagy elégtétel nekem mint muzsikusnak egy ilyen közvetlen karakterű mű előadása korunkban, amelyben annyi sem egyszerű, sem naiv, sem ösztönös ember törekszik művészetében egyszerűségre, eszköztelenségre és ösztönösségre. Csajkovszkij alaptermészetének legteljesebb sajátja volt mindhárom tényező. Ezért engedte magát mindig félelem nélkül szabadjára, miközben az akár rafinált, akár akadémikus álszemérem megbotránkozott zenéjének őszinte, mesterkéletlen beszédjén.” Ez a három mondat minden önarcképnél jobban jellemzi Strvinskyt. Érdemes minden szavára odafigyelnünk, mindeniket elneveznünk. Az egyik oldalra teszi az egyszerűséget, eszköztelenséget, ösztönösséget (saját művészetének is alaptermészetét!), és a másik oldalra utasítja a rafinált, akadémikus álszemérem finnyáskodásait, azt amitől egész életében és műveiben iszonyodott. Rövid írásának befejező sorait olyan meleg emberség, szeretet, sőt hódolat hatja át, amit csak néhány Csajkovszkijra emlékező tétele és a Csajkovszkij zenéjét újraélő A tündér csókja c. balettje idéz fel zenéjében. „Épp újraolvastam a balett partitúráját. Meghangszereltem néhány számot, amelyek hangszereletlen és előadatlan maradtak. Komoly élvezet napjait töltöttem vele, újra és újra a frissességnek, ötletgazdaságnak, találékonyságnak és erőnek ugyanazt az érzését merítve belőle. És őszintén kívánom, hogy közönségünk minden országban olyannak érezze ezt a művet, amilyennek én, orosz muzsikus érzem. Élete végén visszatérve szülőföldjére szépen vall orosz voltáról: „Az orosz föld illata más, és az ilyesmit nem lehet elfelejteni. (...) Az embernek egy szülőföldje, egy anyaföldje, egy hazája van – csak egy hazája lehet –, és születésének helye legfontosabb összetevője életének.” Tegyünk még ehhez egy csipetnyi Stravinsky-humort, az első leningrádi hangversenye (1962. október 8.) „élőszavából”: „Hatvankilenc esztendővel ezelőtt anyámmal abban a sarokban ültünk – odamutat – egy hangversenyen, amelyet Napravnik vezényelt, Csajkovszkij halála alkalmából. Most ugyan ebben a teremben dirigálok. Nagyon boldog vagyok”. Ez a megható kis beszéd, teszi hozzá Robert Craft, a történet közreadója, nagyobb sikert aratott, mint a zene – I. S. (Igor Stravinskiy – T.E.) csúfolódása szerint: „félig Csajkovszkij (A tündér csókja), félig Rimszkij-Korszakov (a Tűzijáték és A tűzmadár).” Jellemző apróság, hogy a Le sacre of spring Boosey and Hawkes 1633-as számot viselő partitúrájában először (baloldalon) az orosznyelvű tételcímek jelennek meg, a francia fordítás a jobboldalon. Stravinsky legoroszabb zenéjéhez illik is ez a kiadói gesztus.
