Utolsó, vagy legalábbis egyik utolsó nyilvános szereplésén, március 21-én, Sepsiszentgyörgyön, Matekovics János sajtóklubjában, a Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak) című könyvének bemutatóján, az újra elhangzó (azelőtt is sokak által sokszor megismételt) vádra, miszerint ő is azok közé tartozott, akik 1968-ban kompromisszumot, csúnyább szóval „alkut” kötöttek volna a hatalommal, kissé fáradtan, de rendkívül lucidusan úgy vélekedett, hogy alkut csak egyenlő vagy legalábbis egyenlőnek tűnő felek köthetnek, a romániai magyarság pedig újabb kori története során soha nem volt olyan helyzetben, hogy alkukat köthetett volna. Legfeljebb kompromisszumokat. A hatalom akkor, a prágai be nem vonulás után kétségtelen meg akarta nyerni a magyar kisebbséget, sok új intézmény indult Bukarestben, ezek közé tartozott az általa irányított Kriterion is. Különben a Bányai Évával folytatott beszélgetés során ezt a kényes kérdést sem kerülte meg. „1989 után lassan ki lehetett mondani azt, amit addig sokan gondoltak: Bukarest nem jó hely a magyaroknak. Becsületes magyar ember Bukarestben nem érezheti jól magát és nem élhet ott. Hiszen azért ért engem is annyi támadás, amikor RMDSZ-elnök voltam, a tájba simulás, a balkáni egyezkedő stílus miatt, amit én nagyon jól ismerek, s máig fontosnak tartom figyelembe venni a román-magyar politizálásában. Mint fogalom, a bukarestiség, a magyar megjelölés majdnem szinonimája lett a magyarságtól való eltávolodásnak, nemegyszer árulásnak. Sokan leírták: a bukaresti magyar intézmények azzal a perfid gondolattal jöttek létre, hogy jobban szolgálják a párt politikáját a fővárosból, könnyebben ellenőrizhetők, mintha Erdélyben lennének, hangoztatják a mai magyar radikálisok. Nagy csel volt, amit a balek magyar értelmiségiek meg is köszöntek. Nem lett volna szabad elfogadni, beleegyezni. Sajnos mi, akkori értelmiségi magyarok, nem voltunk ilyen alkupozícióban. Átláttunk ugyan a cselen, de tisztában voltunk azzal is, hogy ez valamiféle íratlan szerződés: mi vállalunk valamit, elkötelezzük magunkat valamire, nem jószántunkból, de ez benne van a pakliban. Ugyanakkor tudtuk, hogy ezek olyan esélyek, amelyek ezen intézmények nélkül nem álltak volna rendelkezésünkre. Kétségkívül a hatalomnak az volt a szándéka, hogy a magyar nyelvű műhelyek, elsősorban a kultúrához köthető intézmények, siettessék a magyarság asszimilációját. De egy a szándék, és más az élet….” Ez, gondolom világos beszéd, akkor a találkozón kilobbanó vitában azt is kifejtette, hogy sok új intézmény nagyon hamar kiürült, FELADTÁK EREDETI CÉLKITŰZÉSEIKET, VAGY FELADATTÁK VELÜK, a Kriterion viszont legvégig folytatta tevékenységét, ezt a kötetek rendkívül nagy száma is bizonyítja. Persze, érvelt, a kompromisszumoknál is kellett mindég tudni, érezni, sejteni, hogy hol a határ, hogy magunk feladása nélkül meddig lehet, meddig szabad elmenni. Domokos Géza ezt mindig tudta, érezte, sejtette. Gyakorlatban tanulta meg, mit is jelent a híres, neves, nevezetes erdélyi pragmatizmus, kötéltáncos volt kultúrpolitikusként s később, sajnos rövid időre, RMDSZ vezetőként is, háló nélküli kötéltáncos, biztosítás nélkül, sorsát is kockára téve akár. Még aktív politikus korában kérdezte meg egy buzgó mócsing politikustársa hogy „... miért istenítitek? Ő is csak egy nomenklaturista volt!…Miért rajonganak az írók, történészek, néprajzosok, képzőművészek Domokosért?!” Mert kiadta a műveiket, kiállott értük, vontam vállat. Gonoszul vigyorgott. „Ezt más is megtette volna, az ő pozíciójában!” – mondta. Ekkor éreztem úgy, hogy a vita már felesleges. Mivel mindez elmúlt, és ő megtette!… Annyit azért elmondtam akkor, a politikusnak, hogy gondoljon bele, milyen lett volna a Kriterion, ha a Huszárék bukása után Domokost is leváltják – szóba is került, hogy maradjon írószövetségi alelnök, e pozícióját akkor társadalmi munkában látta el, ergo nem kapott érte fizetést – és mondjuk egy Koppándi, egy Hajdu Győző vagy egy Szilágyi Dezső-szerű figura lett volna a kiadó vezetője…Ebbe rossz akár belegondolni is… Életművének akkor kétségtelenül a Kriterion tűnt, jött a változás, amit mindenki várt, de amiben senki sem hitt komolyan, noha már a verebek is a peresztrojkáról fütyörésztek... Az RMDSZ elnökeként számtalan nemtelen támadás érte, becsmérelték, de dicsőítették is, már-már ugyanazzal a hévvel küldték a mennybe és a pokolba, fantáziáltak össze róla elképesztőbbnél elképesztőbb dolgokat, hiszen a világnak eme páratlan helyén a sajtó, a médiák „függetlensége” nem kis részben a józan észtől és kikerülhetetlen, letagadhatatlan tényektől való függetlenedést is jelentette... És jelenti részben a mai szent napig... Az Esély köteteiben Domokos meglehetősen közönyösen szemléli önmagát, a rászórt rágalmakkal nem nagyon foglalkozik, ebből következően támadóival sem nagyon. Más érdekli, bármennyire is furcsán hangzik az ügy, a szolgálat, amelyre indulásától önmagában önmagának felesküdött, a romániai magyarság megmaradásának, normális életvitelének, ha nem félnénk a blaszfémikus jelzőtől, azt is írhatnánk: „fejlődésének” az ügye. Bizonyára feltűnhetett mindenkinek, hogy a kilencvenes évek elején őt lendületesen, nemegyszer hazug és perfid módon támadók, rágalmazók között nem volt író…Az írók szerették és tisztelték Domokost, s ebben talán megtartó kedélyének is szerepe lehet. (És persze kiadta őket, kiállott értük...) Azonkívül Domokos mindenkivel egyformán kedves volt – elvtársak között egy úr –, akár a nap a világra: ő is mindenkire egyformán sütött. Illetve figyelt. Nem szerette a megkülönböztetéseket. Politikusként, sorsformáló időkben – és nálunk az értelem Benkő Samu találó hasonlatával, mindig sorsot formált és bajvívó volt. Vívott és rendszeriont baj is lett belőle…Csakhogy Domokos kötéltáncos volt ugyan (kiadóigazgatóként is, politikusként is), de nem volt összeesküvő alkat. Ezért is tűnhetett az erdélyi pragmatizmus egyik utolsó nagy képviselőjének, nem hitt ugyan a falak létezésében, mégsem futott fejjel a falnak. Tudta s nemegyszer hangsúlyozta is életpályáján merengve papolci diófája alatt (akihez olyan megrendítő himnuszt írt egyik utolsó könyvében), hogy az üvegfal is láthatatlan a szemnek, noha ott van a helyén, ha nekimegyünk: rögtön érezhetjük az áldatlan koccanást…) Amikor a Polisz című budapesti folyóirat, a kilencvenes évek vége felé vallomásaikkal köszöntötte a 70 esztendős erdélyi írókat, Szőcs István egy török mondást idézett, pályája titkait megvilágítandó. „Ha én is úriember vagyok, és Ön is úriember, akkor ki feji meg a juhokat?” Gondolom, ez a kacifántos mondás Domokos pályájának rejtelmeit is megvilágítja, a szándék és cselekvés (miért ne?) dialektikus egységét….A politizálásból kivonulva, gyermekkora városába visszaköltözve s Papolcon véve házat, kezdett írni. (Még kiadóigazgatóként megfogadta: saját intézményénél nem ad ki könyvet…) Élete utolsó másfél évtizedében rendszeresen írt, először politikusi pályáját összegezte egy három kötetes memoárban, majd a Kriterionról írt adalékokban gazdag könyvet, azután gyermekkorát idézte fel, dacosan, vonzóan felejthetetlenül, végül egy véletlenül előkerülő 1988-as naplóját adta ki, retusálás, utólagos bejegyzések nélkül. Ezzel jelezve, hogy milyen körülmények között kötött ő kompromisszumokat és hogyan is táncolt háló nélkül, ásító mélységek felett. A halál kiütötte kezéből a tollat, noha, tudom, hisz az elmúlt években rengeteget beszélgethettünk, Sepsiszentgyörgyön is, különféle helyszíneken, Papolcon is, a nevezetes diófa alatt voltak tervei. Gyermekkoráról is szeretett volna még vallani, moszkvai éveiről is, ezeket az Éveim, útjaim, arcaim című memoárjában már nyilván érintette, de ezt a könyvét afféle előhangnak szánta, szerette volna folytatni… Legyen Néki könnyű a föld…Most már, hogy földi vonulása befejeződött, fenntartások nélkül vallhatjuk meg iránta érzett barátságunkat és szeretetünket…