Közel két évtizede, egy sokszemközti – a televízió kamerája előtti – eszmecsere sodrában Domokos Gézát a legtöbb könnyű írónknak neveztem. Emlékszem, elsőként Lászlóffy Aladárnak, aki értekező prózájában is a metaforikus beszéd mestere és szerelmese, tetszett meg ez a titulus. Egymást kiegészítve igyekeztünk elmondani, mit jelent a Kriterion háromezer kötete az erdélyi magyar művelődés történetében és azon túl is. A Kriterion arculatának, szellemiségének kialakítóját és működtetőjét ez a minősítés a kiadott művek sokasága és sokrétű jelentésessége okán egyaránt megilleti.
Az az igovár, amelyet Domokos Géza munkatársaival együtt felépített, rendhagyó jellegű és kivételes hatékonyságú szellemi műhely volt. Olyan intézmények egész sorát helyettesítette, amelyek egy nemzeti közösség értékteremtő képességeinek kibontakoztatásához nélkülözhetetlenek. A totalitarista diktatúra, a nemzeti homogenizáló rombolás körülményei között ezek az intézmények vagy hiányoztak, vagy formálissá sorvadtak. A Kriterion a maga széles ölelésű, a nemzetiségi lét sokágú szükségleteire figyelő kiadási gyakorlatával egyszerre volt művek bábája, alkotó törekvések serkentője és útegyengetője is. Szüntelen ellenszélben tudósította az igényeket és biztosította a lehetőségeket kielégítésükhöz. A romániai magyar irodalom, művelődés, történetírás, tudományosság értékteremtő képességei próbáló időben a Kriterion működésének áramkörében realizálódtak.
A Kriterion műhelye azzal is rendhagyó és példaértékű volt, hogy könyvei kilenc nyelven és négy írásmód közvetítésével jutottak el a különböző nemzetiségekhez, köztük azokhoz is, amelyek írásbelisége elsorvadóban volt.
Amikor a Kriterion igevárának felépítőjét a legtöbb könyvű írónknak neveztük, a minősítés természetesen metaforikus értelmű volt. Ezt követően, kiadói, szerkesztői és nem utolsó sorban közéleti munkásságának folytatásaként, úgynevezett nyugdíjas éveiben Domokos Géza felépített még egy tartós igevárat, más módon és eszközökkel, de ugyanabban a szellemi térben és vonatkozáskörben. 1996 és 2004 között megjelent hat könyve életművének irodalomtörténeti – és nemcsak irodalomtörténeti – jelentőségű és érvényű kiteljesítése.
Ez a hat kötet, noha megírásuk idejéből és körülményeiből erre lehetne következtetni, korántsem szabályos emlékirat (ha egyáltalán van ilyen). Szerzőjük visszavonult ugyan a kiadástól és a közélettől, de a sepsiszentgyörgyi és papolci magányban is megőrizte azt a szellemi érdeklődést, készenlétet, amely mindig jellemezte. Az emlékíró rendszerint életutjáról kíván beszámolni és gyakran megértésért, mentségért folyamodik a jövőhöz. Domokos Géza mindenekelőtt a kortársakhoz, a jelenhez szólt. Sokrétű és sokarcú tapasztalatok birtokában, azokat átgondolva és értelmezve, lényegében addigi munkásságát folytatja tovább.
Az Estély hármaskönyve (I. – 1996, II. – 1997, III. – 1998) alcíme szerint is visszaemlékezés. Az 1989 decemberét követő három esztendő elválaszthatatlanul személyes és közösségi története. A megírás és a felidézett történések ideje szinte egybeolvad, az emlékirat jelenidejű. A romániai magyarság érdekképviseleti és érdekvédelmi szövetségének első elnöke a megalakulás bonyodalmas és szükségképpen konfliktusokkal, feszültségekkel telt eseményeit mondja el, alakítóként és tanúként, élményszerűen és elemzően, szubjektíven és dokumentáltan.
Az Esély három kötete politikatörténeti jellegű visszaemlékezés és ugyanakkor egy nagy formátumú, az események középpontjában élő személyiség hét próbájának története, az alapvető jelentőségű és hatású történelmi sorsfordulat sodrában.
A hármaskönyvet követő három mű, az Igevár (2000), az Éveim, útjaim, arcaim (2002) és az Apályban (2004) tematikában, jellegben, a megközelítés módjában, egész szövetében szembetűnően különböző. Az Igevár a Kriterion-történet összefoglalása, tizenhat helyzetképbe sűrítve. Az egyes helyzetképek (fejezetek) a kiadó munkájának vetületeit, irányait, csomópontjait indázzák körül, olyan módon, hogy a kor egész szellemi, művelődési életéről és a meghatározó társadalmi-politikai feltétel-rendszerről rajzolodik ki összetett, árnyalt, a lényeget feltáró kép. Az Éveim, útjaim, arcaim a leginkább önéletrajzi jellegű mű, írásmódja sokban rokonítható az emlékiratok hagyományos megoldásaival. A megközelítés azonban itt sem kronologikus, hanem mondandó-központú. A családi háttér, a gyermekkor, az iskola, az ifjúság éveinek felidézéséből azok a mozzanatok emelkednek ki, amelyekben az életút meghatározó elemei sűrűsödnek, jelentésekkel telítődve.
Paradox módon az utolsóként napvilágot látott könyv, az Apályban született a legkorábban. Ez a kötet Domokos Géza 1988-ban írt naplóját tartalmazza, kordokumentumként, eredeti formájában. Ez a napló hiteles és izgalmas tükre a szerző és barátai, munkatársai mindennapjainak a totalitárius diktatúra utolsó előtti esztendejében. A naplójegyzetek abban az értelemben is magukon viselik a szorongató idő lenyomatát, hogy írójuknak számolnia kellett az esetleges következményekkel, ha feljegyzéseit megtalálnák az akkoriban körülöttünk szimatolók.
A hat szóbanforgó kötetet megjelenésük sorrendjében olvasva sajátos időutazás részesei lehetünk. Amikor Domokos Géza újra íróasztala mellé ülhetett, először azt írta meg, ami időben kéznyújtásnyira volt tőle – az RMDSz első éveit –, majd a Kriterion történeteit és ezután idézte fel életútját előző csomópontjait.
Az időben visszafelé utazó emlékirat-sorozatban a felidézett történések és a mondandó jellegéhez igazodva módosulnak az írói eszközök, a formálás módjai. Az Esélyben például fontos szerep jut az elmondottakat aládúcoló dokumentumoknak, politikai iratoknak, az Igevárban levelek egész sora tágítja, tartalmasítja az összképet, az Éveim, útjaim, arcaimban előtérbe kerül az emlékeket újjáteremtő írói narráció. Egészében ezt a hat könyvet az emberi-írói magatartás, az elkötelezett gond és felelősség, a szellemi-erkölcsi alapállás következetes egysége rendeli egymás mellé. A hiteles történelmi tudósítás és a tartásos vallomásosság elegye, az összefüggéseket lényeglátóan felismerő írástudó elemző ereje és a cselekvő közéleti ember bölcsessége avatja meggyőzően és vonzóan gondolatgerjesztővé Domokos Géza műveit. Ezekben a művekben az író következetesen és konokul kérdez, vallatja az időt, a történelmet, önmagát. Mint minden jelentős alkotásban, Domokos Géza hat könyvében is működik a víz alatti áramlat. De az áramlat egy erkölcsi-filozofikus töltésű vallomás és vitairat tartalmait sugallja. A közvetlenül vagy közvetve megfogalmazott kérdésekben, a kimondott vagy csak érzékeltetett válaszokban mindig az emberhez méltó gond ölt formát: miként lehet hatékonyan és érvényesen cselekedni a történelem irgalmatlan, szorongató forgatagában, a csapoda-helyzetek sorozatában; miként lehet embernek maradni az embertelenségben. A gondolkodó ember változásaikban is örök dilemmáik a választ keresni különösen gyötrelmes akkor, ha különböző előjelű diktatúrák torzító szorításában élünk és ha egy kisebbségi létben viaskodó nemzeti közösség nyelvén szólunk, kultúrájában és sorsában gondolkodunk.
Biztató lenne, ha a zágoni sírban koszorúk sokasága alatt pihenő Domokos Géza emlékét könyveink új kiadásai is tovább éltetnék az időben – mindnyájunk javára.
