3. Mezei hadak a nyelvi harcvonalban
Czakó Gábor az olyan ritkafajta írók közé tartozik, aki akkor is olvasmányos, amikor „oktató hangnemben” szólal meg, s kifejezetten erkölcsjobbító szándékkal igyekszik a lelkünkre beszélni. Igen, mert nem sunyin manipulál, hanem nyíltan így kezdi: „Mossunk kezet és imádkozzunk, amikor az asztalhoz ülünk”. A MAGYAR NYELV LELKÉRŐL szóló „nyelvrégészeti esszéje” így kezdődik:
„Roppant érdekes könyvet írt világhíres rajzfilmesünk, Varga Csaba. Címe: A Kőkor élő nyelve. Nem kevesebbet állít, mint azt, hogy: a magyarnak nevezett nyelv az emberiség ősnyelve... Tekintsünk el a lelkesültségből eredő túlzásoktól, s nézzük, van-e alapja ennek a gondolatnak. Vagyis járjunk annak utána, hogy miféle s mennyire régi elemeket őriz a magyar, s ezek miként hatnak a gondolkodásunkra. Módszerünk nem a másokkal való nyelvi összehasonlítás, hanem a magyar nyelv szavaiban, szemléletében és szerkezetében élő, benső tudás kutatása lesz”.
A mintegy negyven könyvoldalnyi tanulmány lényegét nagyon didaktikusan, de most sem szájbarágóan össze is foglalja a végén:
1. Nyelvédesanyánk vénségesen vén, az őskorban, az idő ki tudja milyen messzeségében született;
2. megőrizte, és a mai napig elevenen használja egymástól távol élt, különböző hajdani népek mitológiájában, vallásában följegyzett világszemléletét, a képiségen nyugvó analógiás logikát, az őskori bölcselet számos elemét, a minőségi számtudományt, s ugyanakkor emlékezik saját múltjára;
3. alapja a gyökrendszere: a gyökökben és a belőlük származó toldalékokban virágzik a képiség, ebből ered a szervesség, ami szüntelenül ifjítja új szavak folyamatos alkotásával, a vendégeknek a gyökrendbe való beszövésével;
4. az előbbiekben nyugvó benső megújuló képesség adja páratlan állékonyságát: számos nyelvhez képest hihetetlen szilárdsággal és nyelvjárási tagolás nélkül él az időben;
5. észjárása humoros és beható: a dolgok mélyére látva egységet teremt az ellentétek között, az egészből tekint a részre;
6. az ikerszavak hatalmas, frissülő hada a csodák páratlan csodája;
7. ősisége, önfenntartó-megújuló képessége, szervessége, képisége, benső muzsikája, lejtése azonos népzenénkkel, tehát bölcsőjük aligha ringott külön időben és más égtájon”.
Ismétlem, kiváló összefoglalás, de kínálkozik, hogy még összébb foglaljuk; például a 4–5–6. pontok egyazon jelenségre vonatkoznak, de más természetű magyarázattal; végül a 7., az állítás a zene és nyelv egyazon, azaz egyetlen közös bölcsőjéről a leginkább felülvizsgálatra – és talán szétválasztásokra – szorul.
Mielőtt megtárgyalnám az összébbfoglalást, végig kell szaladnom a tanulmányon elejétől kezdve, hozzászólási kényszernek engedve; ez éppen abból fakad, amit Czakó Gábor így jelöl meg: nem tudósilag vizsgálódik, mert „Az író anyanyelvének gyermeke, papja, keresztes lovagja, őrzője, alkotója, áldottja és átkozottja. Kőrösi Csoma és gügyögő csecsemő. Régész és újász.”
*
Amint Ilf és Petrov írja, a gyalogosok megalkották a Kant és Laplace elméletet, és végülis ők találták fel az autót is. A modern magyar nyelvet és a hozzávaló nyelvészetet is még a nyelvészek előtt találták ki a dilettánsok. Sajnovics (és Hell) csillagász; Gyarmathi orvos és ezermester; de Révai már amellett, hogy pap: – költő, mint Verseghy, Kazinczy, Berzsenyi; mint Czuczor Gergely, Vörösmarty; Fogarasi János jogász, Széchenyi István (igenis, Ő!) katonatiszt, politikus és közgazdász; és Jókai! S amikor az 1920-as években A. Meillet francia nyelvész A világ nyelveiben megírja, hogy a magyar nyelv hordalék habarcs, nincs mit keresnie Európa közepén! – nem nyelvészek kelnek ki ellene, hanem egyesegyedül a költő Kosztolányi Dezső! A magyar nyelvész azóta is a kötelező díszítménnyel együtt használja Meillet nevét, „a Nagy”, le magnifique”. Az ilyen esetek ismétlődnek, pl. nem is olyasmire gondolok, mint amikor néhány éve megjelent egy svéd szerző megállapítása (a marosvásárhelyi Látóban), miszerint a magyar nyelv lóbélhanghoz hasonlít és csak egyetlen újságíró mert ehhez némi tiltakozó megjegyzést fűzni, de egyetlen nyelvész s a svédet közlő folyóirat sem;... hanem olyasmire, mint amikor Sforza-Cavalli arról értekezik, hogy miután a magyarság génállománya csak négy-öt százalékban urali, ez azt bizonyítja, hogy népünk roppant agresszivitással elmagyarosította a többi kilencvenöt százalékot, s mikor megmertem jegyezni, hogy a dolog teljességgel valószínűtlen, mivel 5% primitív, quasi-eszkimókus a latin nyelv által nem magyarosíthat el 95% művelt indogermánt; akkor csak suttogva üzengettek nekem magyar nyelvészek, hogy vigyázzak, mert ez a Sfrorza-Cavalli egy nagy-nagy nyelvész...
A Czako Gábor felsorolásához, hogy mije az író a magyar nyelvnek, hozzá kell tennünk: gazdája és tulajdonosa is! Míg a „tan-nyelvész” csak bérlője és vállalkozója. (Tannyelvész – ad analogiam: Schulfuchs-tanróka)
Minden nyelv ősnyelv – állítja Czakó Gábor, Varga Csaba nyomán. Ez éppen így nem mondható, legfennebb úgy, hogy minden nyelv egyazon ősnyelvből származik le. (Legfennebb még 2–3 másikból) Így vannak prímér, szekundér, tercier stb. nyelvek. Éppen e téren volt és van nézeteltérés a „romantikus” magyar nyelvészek és a hivatalosok között; mert az előbbiek szerint a magyar prímér nyelv, utóbbiak szerint az urali ágon is legalább „negyedik generációs” nyelv. A feltűnő különbséget közte – mint prímér nyelv – és a többi európai nyelv között éppen az alkotná, hogy az utóbbi nyelvek szintén legalább negyedik-ötödik generációsak, indogermán leszármazásuk révén. Pl. a neolatin nyelvek, a latin lány-nyelvei (olasz, spanyol, román stb.), egy olyan nyelv elődnek, mint. pl. a szanszkrit, legjobb esetben is csak dédunokái.
Azt persze, hogy a magyar „ősnyelv”, azaz elsőszülött, Varga Csaba A Kőkor élő nyelve című munkájának” megjelenése előtt is igen sokan vallották. Pl. csak a Varga névnél maradva, Varga Géza írt már jóval Csaba előtt könyvet a Kőkorszakbeli magyar írásbeliségről. A XIX. században Engel Józsefnek ilyen tárgyú értekezését a Tudományos Akadémián nem is engedték soha felolvasni és nyom nélkül eltűnt. A kőkorszaki vonatkozásokhoz kapcsolódva, az Oslóban élő Kemény Ferenc (nyelvzseni, diplomata, fordító) néhány évvel ezelőtt Bécsben németül kiadott műve szerint a magyar nyelv az újkőkori „nemzetközi” gabonakereskedelem nyelve volt, és a vele érintkező népességek pidzsinizációs folyamatok révén alakították ki saját nyelveiket. Miután a könyv példányai hat hónap alatt csak igen kis mértékben fogytak, az ottani szokás szerint a kiadó bezúzatta. Pedig minden módszertani problematikussága ellenére először kísérelt meg magyarázatot adni arra a furcsa jelenségre, hogy a magyar és a vele nemrokon nyelvek között százával vannak olyan szómegfelelések, amelyeket történeti érintkezéssel az eddig ismert tények szerint megmagyarázni nem lehet.
Czakó Gábor Czuczor-Fogarasi alapján említi, hogy a magyar és a szanszkrit között száznál több szómegfelelés mutatható ki; de a magyarral ugyanez a helyzet az óegyiptomi, a szumír, az ósémi, az óelámi nyelv vonatkozásában is fennáll, nem beszélve a latinról és a görögről. Természetesen, a tan-nyelvészet ezt véletlennek értelmezi. Furcsán működik azonban ez a véletlen, ha meggondoljuk, hogy bizonyos földrajzi övezetekben az alapszókincshez viszonyítva ezek a véletlen egyezések a néhány százalékot is elérik, más térségekben bizony legfennebb az egy-két ezreléket!. Czakó Gábor különben oly jól sikerült összefoglalójából, ami a magyar nyelv jellegzetességeit illeti, éppen ez hiányzik. Pedig évszázadokra visszamenőleg kb. a humanizmus óta, rengetegen foglalkoztak e jelenséggel – kivéve a tanrókákat – igaz, módszeres összefoglalást róla egyedül a „fantaszta” Magyar Adorján írt; ő különben nemcsak nyelvi, hanem ornamentika-történeti, technika-történeti, vallási-néprajzi és embertani összefüggésekre is támaszkodott. Nyilván, egy akadémikus nem hivatkozhat rá, mint céhenkívüli „lázálomkergetőre”, viszont valahány Varga Csaba színvonalán dolgozó szerző annál inkább megtehette volna”, s hogy nem tették, ez nemcsak minimális tájékozottsági-színvonalúkra, hanem olykor jóhiszeműségükre is veteget egy-egy kis árnyékot.
„Máig emlékezetes a XIX. századi ugor-török háború (mármint a nyelvészetben; sajnos, a gyengébbek kedvéért ma már ezt kénytelenek vagyunk hozzátenni), „amelynek mostani ütközete a finn-ugor – sumér veszekedés” írja Czakó Gábor. „Sajnos, nem csak erről van szó, hanem arról, amit alább ír, hogy a nyelvészet „akadémiai fővonala”, vagyis a „szaktudomány”, mindenekelőtt feljelentésekkel operált és másodsorban sem nyelvészeti, hanem földrajzi, történelmi, néptudományi területről merítette ellenvetéseit; vagyis olyan helyről, hol maga még kevésbé volt jártas, mint vitafelei.
Elébb Dümmert nyomán hivatkoztam már a nyelvészet történetének „titkosszolgálati érintettségére”. Ám nyílt vallomások hegyei is kibújtak már a zsákból. Ligeti Lajos, a különben kiváló őstörténész, 1941-ben egy előszavában azt írja, annyi már a kéretlen nyelv-összehasonlítás és rokonság-elmélet, hogy „az embernek jön, hogy rendőr után kiáltson”. Bizony, nemcsak úgy jött neki, hanem kiáltott is! Erre vonatkozó élményeimet érdemes lett volna megírnom: mint jöttek Magyarországról át ide Erdélybe az „érdeklődők” (persze, helybéliek szintén). Sok „édes” esetem is volt, csak a legutolsók egyikét említem: a szokástól eltérően nem egy kegyes öreg hölgy vagy kelletekorán nyugdíjazott olajipari mérnök látogatott meg, hanem egy jóképű, erélyes fiatalember; szóba hozta, hogy vajon a szumír és magyar igekötők rendszere egybevethető-e? Belelendültem a kérdésbe s mikor már ott tartottam, hogy noha a magyar sem használ prepozíciókat, de a névmások esetében előre teszi a térbeli (s esetleg időbeli) viszonyokat jelző toldalékokat, pl. bennem, tőlem, mögém, alám, rám stb. stb., egyszer csak verejtékezni kezdett a homloka s nyersen félbeszakított: „Nézze, én ehhez az egészhez nem értek, és egyáltalán nem is érdekel! Én csak azt szeretném kiszedni magából, hogy vajon itt maguknál fiatalok is érdeklődnek az ilyesmik iránt? s van-e valamilyen társaságuk? összejöveteli helyük? találkozási rendszerességük?, vagy itt is csak olyan lerobbant öreg mohák vagy ájtatos vénasszonyok lopatják az időnket, mint minálunk? Mikor megnyugtattam, sajnos, ugyanaz a helyzet, mint maguknál, a fiatalokat csak az úgynevezett könnyűzene érdekli, és még a nyelvszakos diákok is rángógörcsöt kapnak, ha ókori igekötőkről esik szó, mosolyogva talpra ugrott: Ezt akartam csak tudni! És a szokásos figyelmességek helyett – Omnia kávé, olcsóbb fajta Tokaji szamorodni – egy nagyon szép Kodály kórus-lemezt nyújtott át és elvágtatott. (Ha azóta, vagyis 20–25 éve változott is a helyzet, az nem a magamfajta öreg moháknak tulajdonítható, hanem az internetnek. (Hiába, ahogy Marx mondta: A társadalmi változásokban a legforradalmibb elem mindig a technika. Csak éppen azt nem tette hozzá, hogy a technika forradalmiságát is meg lehet fegyelmezni és „keretek között tartani”. akár addig is, amíg a társadalom belebukik – mint az ellenkezőjébe is!)
Sajátságos, hogy az e problémakörhöz fűződő denunciaturáknak mindig van egy erdélyi szekciója! Már annak idején Munkácsi Bernát fölöttébb gúnyos hangon írt a kolozsvári Brassai Sámuel „bácsi” papírgaluskáiról és Jakab Elekről, a kiváló helytörténészről. (Szúrjuk közbe, szellemi színvonal és látóhatár tekintetében Munkácsi különben messze fölötte állt kollegáinak, ki is utálták később emiatt a kaszinóból.) Anélkül, hogy nyomon követnénk e folyamatot Fodor Istvánig és Szűcs Jenőig, feltűnő, hogy az előbbiek során tárgyalt inkvizítorai a sumer-magyar hitnek (Pálfi-Tanos) ugyancsak szentelnek egy kövér bekezdést nekünk:
„Külön érdemes szólni az erdélyi magyarságról. A diktatúra idejében a létükben való fenyegetettséggel magyarázható, hogy a magyar kisebbségben hamar népszerűek lettek az 1961-ben Alsó-Tatárlakán talált táblácskák” amelyek feltűnően hasonlítanak öt-hat ezer éves szumír piktogramokhoz. Majd igyekeznek ezek jelentőségét minimalizálni, s már-már odajutnak mint egykori egyik mesterük, neves tudós, aki azt állította, ha „jártak is szumírok Erdélyben, maximum egy járhatott!” Amihez kívánkozik hozzátennünk: a „maximum egy szumírnál” nyilván elfogadhatóbb egy minimum kétötöd szumír itteni vendégjátéka.
Hangot kell adnunk azonban a következőknek is : 1. Kellemesen érint, hogy most már nem CIA vagy KGB ügynökök vagyunk, s nem is az emigráció által mérgezett önazonosságtudatúak, hanem csak a diktatúra ártalmait megszenvedett szellemi fogyatékosok. 2. Az alsó-tatárlaki táblácskák elsősorban nem idehaza, hanem odakinn a nagyvilágban váltottak ki szenzációt, és sok írott értelmezést. Idehaza inkább az volt jellemző, hogy egyesek célozgatni kezdtek rá: „elég hamisítvány-gyanúsak”, mások hümmögtek, hogy nem is Alsótatárlakán (Makkay János szerint csakis a Tărtăria helynév elfogadható!), hanem a Torma Zsófia hagyatékából kerültek elő, egy a régész nő által félretett és ottfelejtett skatulyából, – meg hasonló, „tündérilonás” mentalítású észrevételek. 3. Nemcsak Tatárlakáról kerültek elő ilyen rosszcsont leletek, hanem a Temesközből is és a Bukarest-táji Căscioarán is, ezek azonban kevesebb port vertek fel; én pl. sohasem láthattam őket. 4. Sumer, sőt óelámi „piktogramok” még a legközelebbi múltban is felbukkantak itt, pl. torockói kapufélfákon és mezőségi húsvéti tojásokon, persze, hogy időtlen idők óta senki sincs tisztában jelentésükkel, lehet, hogy valaha cégjelzés („firma”) vagy céh-jelvény gyanánt szolgáltak. 5. „A térség feltehetőleg”, mondják a szeleburdiak „csakugyan közvetett kapcsolatban állhatott a Közelkelettel”, ám feltehetőleg, nyilván pajkos röhécseléssel fogadnának olyan észrevételeket, hogy alig múlt három évszázada, Buda és Pest, Nagyvárad és Temesvár még ugyanannak az államalakulatnak voltak a városai, mint Bagdad, Kairó és Damaszkusz, például... 6. A romániai diktátor házaspár lám hirtelen áttűnik az ismert argentínai házaspárba, mivel az erdélyiek „mozgalma” már Buenos Airesben fordítja magyarra Torma Etnographische Analogien című művét, már a CIA segítségét is nélkülözve.
Doktorandusaink szerint „az is megállapítható, hogy a magyar menekültek szétszóródásával a rokonjelöltek száma megugrott, és bekerültek Észak- és Dél-Amerika indiánjai, valamint Polinézia lakói”... Sajnos, itt sem tudják átugrani saját képzettségük árnyékát, mert pl. Cserép József és Csicsáky Jenő művei, amelyek (átmeneti) amerikai őshazát tételeznek fel, másokkal együtt, mélyen a két háború közt jelentek meg; a szintén említett Uxbond: Magyar-Munda-Maori szintén.
És e doktorándusok, noha Deimel római intézetéről már hallottak (hozzátéve persze a kötelező epiteton ornánsz-t, hogy „úgyszolván használhatatlan”), nemcsak Pröhle Vilmosról és Krenner Miklósról nem tudnak régebbi erdélyi-szumír vonatkozásban, de Pogrányi Nagy Félixről sem, Deimel munkatársáról, aki szintén finnugoros nézeteivel együtt volt szumírológus, sőt: „elő-Mu-s és elő-Atlantisz-os!
Hogy kedvébe járjak hithenteseinknek (ahogy nyelvújítók az inkvizítorokat magyarították), elmondok egy esetet: mennyire mélyen megzavarhatja az erdélyiek önazonosság-válságtudatát a szumírkodás; például olyasmi, mint az ékírás polivalenciája, és a logografikus és a fonetikus kiolvasás közötti különbségek:
Valaha régen, első elemista olvasókönyvünkben volt egy példamondat, biztos mindenki emlékszik rá, aki Erdélyben hetven évvel ezelőtt járt elemibe. Így hangzott: A ló inna. Nos, az Erdélyi Mezőség legészakibb szegélyén egy falusi iskolában, egy kislány e mondatot így olvasta ki fennhangon: Szonnyús a lú!
Kellő megfaggyazással e példa is kihasználható.
(folytatjuk)