Hetven Korunk-lapszám egymás mellett, egy könyvespolcon ötvenhárom centiméter, az imént mértem meg, kíváncsiságból. Valahogyan jelentést kellene adni a számoknak, ez járt a fejemben. Azt jelenti, hogy egy Korunk-évfolyam kb. kilenc centiméter. Kántor Lajos 1959 óta dolgozik a Korunknál, negyvennyolc éve. Azóta négy méternyi és harminckét centiméternyi Korunk jelent meg. Körülbelül. És több mint ötszázhetvenhatszor volt lapzárta.
A Kántor Lajos által levezényelt lapzártákat módomban áll ismerni már egy ideje. Ha van olyan dolog, amiben Kántor Lajos mindig és egyformán határozott, akkor a lapzárta az. Gyors és gyakorlatias döntések írások sorrendjéről, a lapszám képanyagának elhelyezéséről. Címek átnézése, kedvcsináló kiemelések az írások margójára. Ez a szerkesztő jutalomjátéka, amikor a hosszú időn át készítgetett koncepció végre kézzelfoghatóvá kezd válni, túl az egyes szövegekkel való bíbelődésen. Ezekben a pillanatokban nyeri el az anyag a végső formáját. Csak sejtem, hogy ezekből a pillanatokból ered annak az energiának a jelentős része, amellyel egy következő lapzártáig jut a szerkesztő.
Egyik írásában Pomogáts Béla az erdélyi magyar irodalom (és közélet) betonszilárdságú hátvédjének nevezte. Ebben a baráti jellemzésben kétségkívül van valami találó. A jó hátvéd erényei: a megbízhatóság, a nagy teherbírás (sok szaladnivaló van a pályán, hogy mindig a megfelelő helyen bukkanjon fel), illetve az előrelátás. Helyesen kell megítélnie a hosszú labdák ívét. Az sem mellékes, hogy a jó hátvéd nem kíméli magát: mindig ott van, ahol hasznos a jelenléte, a játék sűrűjében. Más feladatai vannak, de közben egy-egy kulcspillanatban látványosan eldöntheti egy-egy mérkőzés sorsát egy jókor jött góllal vagy beadással. Kántor Lajos a kultúra számos területén lépett fel kezdeményezőként pályakezdése óta. Jó időben, jó helyen mozdulva lehetett egy irodalmi csoport és irányzat, az első Forrás-nemzedék alighanem legfontosabb kritikusa (és „menedzsere”), Láng Gusztávval együtt a második világháború utáni irodalomtörténet meghatározó kánonalakítója, közvetítő a magyarországi magyar és a romániai magyar irodalmak között (több jelentős antológia összeállítójaként, illetve egyéb kéziratok szerzőjeként, megrendelőjeként), közvetítő-szervező a képzőművészet és színházművészet közönséghez való eljuttatásában, kulturális súlypontú útirajzok készítője azokban az időkben, amikor a külföldről szóló autentikus beszámolóknak mára már alig elképzelhető értéke volt.
Hogyha valaki az arányokra lenne kíváncsi, annak érdemes elolvasnia Kántor Lajos legfrissebb könyvét, amelyik Az Idő Vaskalapja címmel jelent meg 2007-ben a Kalligram Könyvkiadónál. A könyv alcíme: Negyed évszázad (1964–1988) Sükösd Mihállyal. Két célirányos, nagy munkabírású férfi portréja bomlik ki a könyvből: az egyik a budapesti Valóság szerkesztője, a másik a kolozsvári Korunké. Két nagyjából hasonló profilú lap két irodalmár munkatársa. A műfaj aligha lehetne szerencsésebb: a korabeli levelek olyan információkat közölnek, olyan összefüggéseket jeleznek, amelyeket máshonnan nehéz volna beszerezni ilyen töményen, és ugyanakkor ennyire élvezhetően. Azt a hetvenöt levelet, üzenetet, amelyek Sükösd Mihálytól fennmaradtak, Kántor Lajos mai szemmel, az utólag történtek ismeretében kommentálja. Szerkesztőségi kulisszajátékok, az értékkonstrukció és a véleményformálás állomásai követhetők egy ilyen könyv alapján. Illetve az, ahogy egy érdeklődő magyarországi irodalmár kívülről, és viszonylag jó érzékkel figyeli az erdélyi kultúra alakulását több évtizeden keresztül.
A szabad információáramlás hiányában az ilyesfajta levelezés azt a tényközlő funkciót is igyekezett betölteni, amely információgazdagabb korszakokban kevésbé jellemző egy magánlevelezésre. A mai olvasó számára ez a műfaj- és regiszterkeveredés a legizgalmasabb. Az információ nincs magára hagyva, hanem rögtön személyes viszonyulás, kommentár is kíséri. A kommentár pedig nem teng túl, mert magát az információt is közölni kell. Ugyanakkor a két beszélő tárgyilagossága is meghatározza, milyen lesz a könyv. („Örültem levelednek egyebek között azért is, mert belőle régi barátom, a tárgyilagos világszemléletű és kötélidegzetű munkavégző szólalt meg” – írja egy 1979-es levelében Sükösd Mihály.) A könyv végén olvasható, 1991-ben készült, és eredetileg a Korunkban közölt interjúban Sükösd ismét tárgyszerűsége miatt olyan lefegyverző: „Valamikor magánlevelezésben kerestük és találtuk meg egymást Kántor Lajossal. Elnézést, hogy ezt az ő lapjában mondom. Ő is hűvös lélek, én is hűvös lélek vagyok, de hát ez nem lehetett akadálya annak, hogy előbb kemény szakmai, majd magánbarátságot kössünk.” A kötetből persze kiderül, hogy a „hűvösség”, amelyről Sükösd beszél, nem azonos az érzelemmentességgel. És a kiegyensúlyozottság sem a konfliktusok hiányával. A könyv főszereplői, ahogy egy jó regényben, feszültséggel teli helyzetekbe keverednek, általában másokkal, de néha, apróbb dolgokban egymással is. Sükösd regisztrálja például, ahogyan a Kántor-kötetek között időnként egy-egy új műfaj, új téma bukkan fel. 1976-ban így ír: „Én két K.L.-t tartok számon: a hajdani Madách meg az Alapozás terjedelmesebb tanulmányainak szerzőjét, valamint a Gyökerek és a Kövek íróját. Egy irodalomtörténészt meg egy esszéistát, hogy vulgárisan mondjam. Mármost egyik se kevesebb a másiknál, de – mindkettő elvesz valamit a másik teljesítményéből. Vagyis a szerző olykor nem tudja, hogy melyik énjét kedvelje jobban, fejtse ki inkább, s ettől tudathasadásos állapotba kerül.” 1985-ben mintha az arányok megtartása mellett érvelne, a többműfajúságot erényként tüntetve fel: „Ha levelezni nem is tudunk, könyveidet, tanulmányaidat olvasni tudom. Úgy veszem észre, az utóbbi időben egyik kedvelt tanulmány-műfajoddá lett a filológiai fehér foltokat eltüntető, gondosan adatolt irodalomtörténeti dolgozat (egyéb példák helyett: ez a mostani Illyés-tanulmány). Úgy hiszem, nagyon jó műfaj, hézagpótló műfaj, teherbíró műfaj. Egyetlen kritikai észrevételem: csak ki ne szorítsa egyéb műfajaidat. Tehát: mi van egyéb műfajaiddal? Hol tartasz az úgynevezett életműveddel?”
Az a figyelem, amelyről az idézett levelek tanúskodnak, alighanem a legfontosabb egy ilyen barátságban. És ugyanakkor a külső szem számára is ez a figyelem teszi leginkább élvezhetővé a leveleket, kommentárokat.
2002-ig Kántor Lajos főleg útirajz-esszéiben gyakorolta a személyesség műfajait: ekkor jelent meg útirajzainak összegyűjtött, kiegészített kötete (Gyökerek, álmok, tengerek. Ister, Budapest, 2002.). 2004 óta a személyesség átköltözött Kántor múltról szóló könyveibe. Az újabb könyvek ebből a sorozatból részint a személyes múltról, részint egy teljes kultúra múltjáról szólnak. 2004-ben A kapu (Balassi–Polis, Budapest–Kolozsvár), 2006-ban A mennyei kapu (Korona Kiadó, Budapest), 2007-ben Az Idő Vaskalapja című könyv, illetve A Korunk kapui című írás jelzi: Kántor Lajos életműve továbbra is többszólamú – a szabályosabb irodalomtörténeti tanulmányok, kritikák mellett az esszé és a fikció is érvényes megszólalásmódot jelent számára.
Bálint Tibor mondta valamikor a Zokogó Majom hőseiről: „Nem arra figyeltem, hogy az emberek mit esznek, hanem hogy mire vannak kiéhezve; nem azt néztem, hogy a földön alszanak-e vagy ágyban, hanem hogy miről álmodnak.” Bálint Tibornál áthidalhatatlanok a távolságok vágy és valóság, álom és tett között. Kántor Lajos azok közé tartozik, aki számára a terv és a megvalósulása konkrétan idő kérdése: ha valamihez, amit tervként feljegyzett füzetébe, elég időt kap, az megvalósul. Azt remélem, még sok terv vázlata van abban a füzetben. És sok idő a tervek megvalósításához.
