Micket langyos szél fogadta, mögötte a tenger zúgása aláfestőzeneként, amikor bekanyarodott kerékpárjával abba az utcácskába, amely a Vico Road felé vezetett és a sziklás fürdő-öbölhöz. Szép reggel volt, békés, késő nyártól duzzadó.
Teague McGettigan kocsija ott volt a bejáratnál, lova orra a zabostarisznyában turkálta a reggelijét. Mick lement a lépcsőn és kézlendítéssel üdvözölte a társaságot. De Selby enyhe undorral fürkészett egy pulóvert, amelyet az imént vetett le. Hackett ülve kuporgott teljes díszben és cigarettáját szívta, míg McGettigan koszos esőkabátjában mély gonddal ügyködött a pipájával. De Selby biccentett. Hackett dörmögött egy ’Aggyisten’-t, McGettigan pedig kiköpött.
– Gyermekeim az úrban – mondta McGettigan halkan vén, sovány, borostás képéből -, ma megkapjátok az áldást a nyakatokba. Ronggyá fogtok ázni.
– Tekintve, hogy nemsoká fejest ugrunk abba a vízbe – felelt Hackett -, nem vitatom a jóslatodat, Teague.
– Nem azt mondom. Nézz már az égre, te.
– Sehol egy felhő – jegyezte meg Mick.
– A Krisztusát, arra nézz Wicklow fele, hát.
Ott, ahová mutatott, afféle tengerhomály látszott, mögötte pedig épphogy sejteni lehetett a nagy hegységet. Mick hanyagul legyintett.
– Talán ha fél órát leszünk a víz alatt, azt hiszem – mondta Hackett -, vagy legalábbis ezt mondta Mr De Selby. Hableányokkal randevúzunk, vagy mi.
– Kapja fel a fürdőruháját, Hackett – mondta De Selby türelmetlenül. – Maga is, Mick.
– Majd hallgattok ti énrám – dörmögte Teague -, mikor kigyüttök, oszt meglássátok, hogy a flancos cókmókotokat péppé verte a zuhé.
– Nem tudja betenni a nyamvadt szekerébe? – förmedt rá De Selby. Szemmel láthatóan harapós kedvében volt.
Mindenki elkészült. Teague egy kőszirten ült filozofikusan, és dohányzott, miközben olyan képet vágott, mint egy elnéző nagypapa, aki játszadozó gyerekeket bámul. Talán jogosan. Amikor mindhárman készen álltak a fürdésre, De Selby bizalmas megbeszélésre intette őket össze. A felszerelés egy laposféle kövön volt kiterítve.
– Most jól figyeljenek. Ez az apparátus, amelyet fel fogok magukra szerelni, alkalmas a lélegeztetésre víz alatt és szárazon. A szelep automata, nem kell beállítani, nem is lehet. A levegő sűrített és fél órára elég a hagyományos értelemben vett idő szerint.
– Hála istennek, uram, hogy az időről szólő elméletei nem érintik a levegőkészletet – jegyezte meg Hackett.
– Az apparátus a hallást is lehetővé teszi. Az enyém kissé különböző. Minden eddigire alkalmas, de emellett tudok benne beszélni és engem is hallanak. Követnek?
– Elég világosnak látszik – értett egyet Mick.
– Amikor felkapcsolom a maszkokat a helyükre, a légzőkészülék máris működik – hangsúlyozta. – Szárazon és vízen lehet vele lélegezni.
– Még szép – mondta Hackett udvariasan.
– Most figyeljenek – folytatta De Selby -, én megyek elöl, mutatom az utat arra balra, a barlangnyíláshoz, amelyet most ellep a víz. Csak néhány méterről van szó, és nincs mélyen. A dagály már majdnem tetőzik. Kövessenek szorosan. Amikor odaérünk a sziklaüregbe, üljenek le, ahová tudnak, és maradjanak veszteg. Eleinte sötét lesz, de nem fognak fázni. Akkor megsemmisítem a földi légkört és az időillúziót azáltal, hogy aktiválok egy részecske DMP-t. Minden világos? Meg ne próbáljanak most marhaságokat mondani, vagy kérdezni.
Hackett és Mick némán jelezték, hogy minden világos.
– Odalent valószínűleg találkoznak egy személyiséggel, aki a mennyekben lakik, aki hallatlanul bölcs, minden nyelvet és nyelvjárást beszél, és tud, illetve hatalma van tudni mindent. Ilyen útra eddig még nem vittem magammal senkit, és remélem, az események nem fognak bonyolódni.
Mick hirtelen nagy izgalomba jött.
– Elnézést, hogy megkérdezem – buggyant ki belőle -, de ismét Keresztelő János lesz az?
– Nem. Legalábbis, remélem. Kérni kérhetek, de nem parancsolhatok.
– Lehet ... akárki? – kérdezte Hackett.
– Csak a halottak.
– Jóságos ég!
– Ez mégsem teljesen igaz. Azok is megjelenhetnek, akik még sohasem éltek.
Ez a kis beszélgetés hajmeresztő volt. Mintha a bakó csevegett volna kedélyesen az áldozatával fönt az emelvényen.
– Úgy érti, angyalok, Mr De Selby? – érdeklődött Mick.
– Deisztikus lények – kaffogta a másik. – Ne mozogjon, amíg ezt odakötöm.
Felvette a légzőmaszkot, hátára pedig a tartályt a szíjakkal.
– Én megyek ön után – motyogta Mick -, Hackett pedig hátul.
Meglepően rövid idő alatt teljes menetfelszerelésben voltak a tenger alatti utazáshoz a másvilág, vagy éppenséggel az előző világ felé. Búvárszemüvegén keresztül Mick látta, amint Teague McGettigan egy vasárnap reggeli újságot tanulmányoz, nyilvánvalóan az utolsó oldalt, ahol a lóversenyeredmények voltak. Nyugodt volt, csöppet sem érdekelték a természetfeletti dolgok. Talán irigylésre méltó. Hackett higgadtan állt, akár egy Apolló-űrhajós. De Selby utolsó igazításokat végzett a szíjain, majd intett a többieknek és elindult az alsó part felé.
Fejest ugrani a hideg vízbe korán reggel megrázó a leggyakorlottabbak számára is. Azonban Mick esetében ez az élmény a fejében kavargó gyanúköd, a csalódástól való félelem, ráadásul a levegőadagoló halk sziszegése miatt rövidnek, de elképesztőnek bizonyult. Bőséges fényben követte De Selby rugdaló sarkait, és a mögötte jól láthatóan felkavart víz azt jelezte, hogy Hackett a nyomában van. Ha átkozódik is, senki sem hallja.
A „terembe” való behatolás kezdőkhöz képest egész jól ment. Ha nem is túl ügyesen. De Selby azonnal megtalálta a nyílást, majd a többiek egyenként utánaindultak fölfelé, félig kalimpálva, félig úszva. Egyszercsak kiértek a vízből, és Mick arra ocsúdott, hogy egy üregben kuporog a kövekkel és néhány kagylóval teleszórt göröngyös padozaton. Minden sötét volt, és a távoli susogás bizonyára a tengerből hallatszott, amelyet az imént hagytak maguk mögött. A társaság a víz alatt volt, és bizonyára belélegezhető légkörben, bár már csak rövid ideig. Ideig? Igen, a szót talán érdemes megismételni.
De Selby maga után intette Micket, ő pedig Hackettet maga mögött. Azután megálltak. Mick lekuporodott, majd végül egy kerekded kőre telepedett le; De Selby volt tőle balra, így hárman valamiféle nyugalmi helyzetet vettek fel. Hackett oldalba bökte Micket, bár az utóbbi nem tudta, hogy ez együttérzést, bátorítást, vagy csipkelődést jelent.
Mozdulataiból a homályban is bizonyos volt, hogy De Selby valami technikai manipulációval volt elfoglalva. Mick nem látta, mit csinál, de kétségtelenül éppen egy morzsányi DMP-t detonált (vagy akármi is legyen az a szó).
Vizes volt, mégsem fázott, azonban nyugtalanságot, zavart, kíváncsiságot érzett. Hackett itt volt mellette, de nem mozdult.
Halvány fény kelt, távoli derengés. Fokozatosan erősödött, mígnem kivehetővé váltak a sötét barlang körvonalai, amely így váratlanul tágasnak és furcsán száraznak tűnt.
Azután Mick meglátott egy alakot, egy jelenést, messze magától. Mintha ült volna, és kissé lumineszkált. Lassanként egyre tisztábban kivehető volt, de továbbra is megmagyarázhatatlanul távoli maradt, és amiről azt gondolta, hogy egy jó hosszú áll profilból, szinte bizonyosan szakáll. A fantom valami sötét anyagból szőtt köpenyt viselt. Furcsa, de a szellem nem ijesztette meg, ám amikor De Selby ismerős hangja szinte felbömbölt mellette, azt hitte, hanyattesik.
– Fogadd köszönetemet, amiért eljöttél. Itt van velem két tanítványom.
A hang, amely válaszként érkezett, halk volt, távoli, de tökéletesen tiszta. Eltéveszthetetlen dublini akcentussal beszélt. A rendkívüli szózat itt csupán tipológiailag különböztethető meg.
– Á, nincs mit öregem.
– Jól vagy, mint általában, gondolom?
– Nem panaszkodhatom, hálistennek. És te hogy vagy, illetve szerinted hogy vagy?
– Tűrhetően, de a kor kezd meglátszani rajtam.
– Ha-ha. Nevetnem kell.
– Miért?
– Az, amit ti időnek neveztek, pusztán a bomlás zavaros mértékegysége. Emlékszel arra az ifjúkorodra, amit nem is ismertél?
– Igen. De én a te ifjúságodról akartam beszélgetni. Ha ifjúkori életed természetét összehasonlítjuk szentéletű öregségeddel, azok egész bizonyosan szöges ellentétben állnak egymással, az áhítatba való emelkedés hirtelen, sőt ijesztő.
– Agyoxigénhiányra célzol? Talán.
– Beismered, hogy fiatalemberként züllött voltál és aljas?
– Pogánynak nem voltam a legrosszabb. Egyébként talán az ír vér ütközött ki rajtam.
– Ír vér?
– Igen. Az apámat Patricknak hívták. És igazi szájhős volt.
– Beismered, hogy a nők kora vagy színe nem számított, ott, ahol a kérdéses tranzakció a koitusz volt?
– Nem ismerek be semmit. Ne feledd el, kérlek, hogy nagyon rövidlátó voltam.
– Minden párzási szertartásod heteroszexuális volt?
– Heterobaromság! Nincs ellenem más bizonyíték, csak amit magam írtam. Túl megbízhatatlan. Őrizkedj gondosan az ilyen fajta vicctől. Semmit csak feketén, vagy fehérben.
– Az én hivatásom a kutatásban és a tettben áll, nem az irodalomban.
– Szomorúan tapasztalatlan vagy. El sem képzelheted a kort, amelyben éltem, a szokásait, sem azt az afrikai napot nem tudod megítélni.
– A hőség, mi? Sokat olvastam az eszkimókról. A szerencsétlen nyomorultak egész életükben kínlódnak, tetőtől talpig fagydaganat meg jégcsap, de ha fókát fognak – á, az nekik a nagy nap! A bőréből meleg ruhát csinálnak, mohón belakmároznak a húsból, aztán az olajat hazaviszik az igluba, s ott a lámpában és a kályhában égetik. Akkor kezdődik a hajcihő. Nanuknak ott fönn északon bizony szíve csücske a Nanuk-luk.
– Elítélem a bujaságot akár véletlen, akár szándékos.
– Most már igen, te poszt-gnosztikus! Bizonyára elpirulsz, ha eszedbe jut fiatalkorod feslett bimbózása, tekintve hogy most meg egyházatya vagy.
– Rossebet. Brahiból találtam ki obszcén bravúrokat, nehogy ártatlannak, vagy gyávának higgyenek. Csőcselékkel jártam Babilon utcáit, arcomat a bujaság tüze izzasztotta. Amikor Karthágóban éltem, mindig cipeltem magammal egy üstnyi még megvalósítatlan züllöttséget. Isten magasztosságában kísértésnek tett ki. De Vallomásaim második könyve csupa megdöbbentő túlzás. Saját durva koromnak megfelelően éltem. És megtartottam hitemet, nem úgy, mint sokkal többen a népemből Algériában, akik most ütődött arabok, és az iszlám rabjai.
– Nézd csak, mennyi időt elkódorogtál szexuális fantáziád bugyrában, ahelyett, hogy azt az Írás tanulmányozásának szentelted volna. Fajtalan, förtelmes faragatlan fráter!
– Gyenge voltam akkoriban, de a leereszkedésed sértőnek találom. Az Atyákat említed. Mit szólsz ahhoz az anti-niceánus balfékhez, az alexandriai Órigenészhez? Ő mit csinált, amikor rájött, hogy a nők utáni sóvárgás elvonja a figyelmét a szentes firkászástól? Majd én megmondom. Felállt, kirohant a konyhába, fogott egy konyhakést és – sutty! – egy suhintással megfosztotta magát személyiségétől. Na?
– Igen. Nevezzük ezt hősies meggondolatlanságnak.
– Hogy lehet Órigenész Bárminek is az Atyja, ha nincs meg neki a fütyköse? Ezt mondd meg nekem.
– Fel kell tételeznünk, hogy a spirituális ivarmirigyei épen maradtak. Ismered?
– Nem mondhatnám, hogy egyszer is találkoztunk ideát.
– De a francba, ott van? Nem tudsz-e mindent?
– Nem. Tudhatnám, de a legfőbb bölcsesség az, hogy néha nem kell tudni. Gondolom, megkérdezhetem a Poliarchát.
– Ki a csuda az a Poliarcha?
– Nem csuda, és ismét csak nem tudom. Azt hiszem Krisztus Mennyei Helytartója.
– Vannak még más furcsa bentlakók?
– Túlságosan is sok, ha engem kérdezel. Nézd meg azt az okostojást, akit Xavéri Ferencnek hívnak. Ott tivornyázik, meg a lotyókat hajhássza Párizs sikátoraiban Kálvinnal, meg a Loyolai Ignáccal olyan kuplerájokban, amikben hemzseg a patkány, a féreg, a besúgók, meg a szifilisz. Xavéri Ferenc nagy világcsavargó volt, kavart Etiópiában, Japánban, kvaterkázott buddhista majmokkal, és azt tervezte, hogy egyedül téríti meg Kínát. És Loyola? Nekem beszélsz, mikor annak a szivarnak a fiatalkori szent élete majdhogynem inkább nemi élet volt? Alamizsnások szent serege tábornagyának kiáltotta ki magát, de talán uzsorások lett volna a megfelelő szó. Hát nem betiltotta XIV. Kelemen pápa a rendet, mert képtelenek voltak felhagyni a nyerészkedéssel és a politikai kártyák keverésével? A jezsuiták a legkörmönfontabb, legagyafúrtabb és leghamisabb csirkefogók, akik valaha is leselkedtek a mit sem sejtő keresztényekre. Az Inkvizíció már a nyomában volt Ignácnak. Tudtad ezt? Kár, hogy nem kapták el. De volt egyvalaki, aki hallani sem akart a pápa Betiltó Brévéjéről. A muszka cárnő. Hát erre mit lősz?
– Érdekes, hogy az apád neve Patrick. Szent ő?
– Erről jut eszembe. Van nálatok egy Binchy professzor a dublini egyetemi kócerájotokban, és az a szegény pára már gyerekkora óta arról ír és prédikál, hogy az egész Szent Patrik sztori hamis, és hogy igazából két Szent Patrik volt. Na, ennek a Binchynek is van baja.
– Miért?
– Két Szent Patrik? Négy ilyen szarházi van ideát, és hányingerem van a lóheréiktől, meg a svindlijeiktől, meg a süket hadovájuktól.
– És még ki? Mi van Szent Péterrel?
Ó, ő megvan épen és egészségben. Kicsit olyan pancserféle, az igazat megvallva. Gyakran testet ölt.
– Mit mondasz?
– Testet ölt magára, mint én most a te kedvedért. Hogy is tudna a magadfajta bármit is megkülönböztetni egy végtelen gáztömegben? Péter most is éppen elment valahova a kulcsaival villogni, hetvenkedni, és mindenkinek az agyára megy ezzel. Hát érkezett már egy-két panasz miatta a Poliarchához.
– Felelj erre. A Megváltó így szólt: „Te vagy Péter, és erre a kősziklára alapítom én az Egyházamat.” Van-e igazság abban a gúnyban, hogy Jézus az egyházát egy szóviccre alapozta, csak mert a petrosz „kősziklát” jelent?
– Nem könnyű megmondani. A Petrosz mint név nem fordul elő a klasszikus, a mitológiai, sem a bibliai görögben, eltekintve az apostol barátunktól, az utódjától és későbbi névrokonoktól – kivéve Bereniké (Heródes Agrippa anyja) egy szabadosa, akit Josephus említ a Zsidók Története 18, 6, 3 bekezdésében, ahol Tiberius uralkodásának késői éveiről ír, azaz a Kr. u. harmincas évekről. Petro, mint római cognomen szerepel Suetonius Vespasianus történetének 1. könyvében, illetve Petra mint női név Tacitus Annalesében, 11, 4.
– És te nem is igen törődsz vele?
– A fiúk ideát, amikor ő valahol testet öltve kódorog és a kulcsait villogtatja, nem tudják megállni, hogy bosszantsák, és kakaskukorékolással mennek a nyomában.
– Értem. Ki még? Júdás ott van nálatok?
– Ez megint fejfájást okoz a Poliarchának. Péter megállított valamelyik nap és megpróbált megetetni valami süket sztorival, hogy ott kakaskodott Júdással a Kapuban. Kakaskodott, érted? Jó, mi?
– Nagyon vicces. Anyád, Mónika ott van?
– Várjunk csak! Ne próbálj innen alám vágni. Ne engem hibáztass. Ő itt volt már előttem.
– Hogy lehűtsd bujaságod és romlottságod rotyogó katlanát, elvettél, vagy ágyasoddál tettél egy tisztességes fiatal afrikai lányt, és a kisfiút, akit vele nemzettél, Adeodatusnak nevezted. De ezzel együtt sem tudja senki a feleséged nevét.
– Ez ma is az én titkom.
– Miért adtál ilyen nevet a fiadnak, mikor magad még züllött pogány voltál, sőt meg sem voltál keresztelve?
– Vegyük úgy, hogy ez a mama műve – Mónikáé.
– Később elűzted magadtól kis feleségedet, ő elvetődött a vadonba, gondolom vissza a szolgaságba, de megesküdött, hogy örökké hű marad hozzád. Nem száll vissza ennek a szégyene a fejedre?
– Te csak ne törődj azzal, mi száll vissza az én fejemre, én csak szót fogadtam a mamának, és mindenki – te is – szót kell, hogy fogadjon a mamának.
– És rögtön utána, ahogy elmeséled a Vallomásaid hatodik könyvében, vettél egy másik feleséget, így egyidőben követtél el bigámiát és házasságtörést. Végül pedig kirúgtad őt, a Tolle Lege ördögűző hókuszpókuszaid után, amikor megettél egypár lopott körtét. Még magát Évát sem vádolták több, mint egyetlen alma miatt. Mindeme gyalázatos viselkedés mögött ismét Mónika ujjait kell keresni?
– Kétségtelenül. És Istenét is.
– Mónika tud arról, hogy te ilyen példátlanul nyílt vagy velem?
– Tud-e? Valószínűleg itt van ő is testetlenül.
– Te elárultál és tönkretettél két tisztességes nőt, csúfot űztél Isten nevével, hogy egy fattyú nevébe keverted, és mindezt a gazságot anyádra kened. Nem helyénvaló lenne-e, ha téged érzéketlen szélhámosnak neveznélek?
– Nem. Nevezz szent szélhámosnak.
– Ki van még a birodalmatokban? Júdás ott van?
– Pál itt van nálunk, gyakran ölt testet és állandóan Lukács, az orvosa kezeli: dunsztkötéseket rak a rossz nyakára. Amikor Pál túlságosan el van telve magától, ez a nagy szószátyár a gyatra görögséggel írt leveleivel, ez a krónikus csaló, néha utánaordítom: „Most nem a damaszkuszi országúton vagy!” Ez helyreteszi. Mindegy, ez a Tolle Lege incidens nem szemfényvesztő trükk volt, hanem csoda. Az első könyv, ami kezembe került, Pálé volt, és abban ezek a sorok ütötték meg a szememet: „nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” (Róm. 13.13 – 14.). De tudja, mit, az egész brancsban a legnagyobb franc a Szent Vianney.
– Sosem hallottam róla.
– Dehogynem. Jean-Baptiste. Jobban eszébe jut úgy, hogy Ars plébánosa.
– Ja, igen. Egy francia szent ember.
– Szent iszonyat, talán. Gondol egyet fiatal korában, beáll papnak, buta, mint a kocsirúd, a latinról meg a számtanról azt sem tudja, eszik-e, vagy isszák, elblicceli a sorozást, amikor Napóleon francia legényeket keres levágatni az orosz fronton, és az üldözőkkel a sarkában napi tizenhat-tizennyolc órát gubbaszt a gyóntatófülkében – nem ő gyón, hanem gyóntat – és aztán elkezd csodát tenni, a semmiből is pénzt csinál, majd segédet vesz fel jövendőmondásra. Ne is mondjad. Ördögi egy boszorkánymester.
– A házad táján bőven akadnak furcsaságok.
– Még ideát is folytatja a csodatételeket. Álhullákba lehel életet, és meg sem kottyan neki, hogy feltámasszon halottaiból egy műmúmiát.
– Megismétlek egy kérdést, amelyet már korábban feltettem: Júdás házad táján lakozik?
– Szerintem a Poliarcha nem örülne, ha sokat beszélnék Júdásról.
– Ő különösen érdekel. Az evangélium a fellegekbe emeli a szeretetet és az igazságszolgáltatást. Péter gőgből, hiúságból és talán félelemből tagadta meg mesterét. Júdás valami hasonlót tett, de átlátható indokból. Azonban Péternek a haja szála sem görbült ezért. És Júdás?
– Júdás, mivel halott, örökkévaló.
– De hol van?
– A halottak nem rendelkeznek holléttel. Nekik állapotuk van.
– Elnyerte Júdás a Paradicsomot?
– Pulchritudo tam antiqua at tam nova sero amavit.
– Te csűrsz-csavarsz és köntörfalazol. Felelj igennel vagy nemmel erre: volt-e aranyered?
– Igen. Ez az egyik oka, hogy nem szívesen öltök testet.
– Volt Júdásnak valamilyen testi baja?
– Nem olvastad a munkáimat. Nem én építettem Isten Városát. Legföljebb is csupán szerény városi kerületi tanácsnok lehettem, sosem főjegyző. Hogy Júdás megboldogult-e az Úrban, olyan kérdés, amellyel kapcsolatban értesíteni kellene a Poliarchát.
– De Quincey azt tartotta, Júdás azért követte el az árulást, hogy így késztesse Mesterét istenségének hivatalos kinyilvánítására. Mit gondolsz erről?
– De Quincey is szedett narkotikumokat.
– Majd minden, amit tanítottál, vagy írtál, híjával van a Descartes-i precizitásnak.
– Descartes recitalista volt, vagy formulista, amiről azt hitte, gyakran tévesen, hogy igazi tudás. Ő maga semmi újat nem állított fel, még olyan rendszert sem, amely újfajta kutatásmódszertant alapoz meg. Nagyon szeretitek idézgetni tőle, hogy Cogito ergo sum. Olvasd el a munkáimat. Onnan lopta. Lásd dialógusomat Evodiussal a De Libero Arbitrio, azaz a Döntésszabadság kérdéséről. Descartes túl sok időt töltött ágyban annak az állandó képzelődésnek kitéve, hogy gondolkodik. Te sem vagy mentes egy hasonló kóros elváltozástól.
– Elolvastam az Egyházatyák összes filozófiai műveit Nicaea előtt és után: Krizosztómot, Ambrust, Atanázt.
– Ha olvastad is Atanázt, nem értetted meg. A tanulmányaid eredményét talán nevezhetjük patrisztikus süketológiai korpusznak.
– Köszönöm.
– Szívesen.
– Az elsődleges dolgok – létezés, idő, istenség, halál, paradicsom, a sátán pokla, ezek absztrakciók. A kijelentéseid ezekre vonatkozóan értelmetlenek, és az értelmetlenség magában nem áll össze.
– A diskurzus a szavakban létezik, és lehetséges nevet adni annak is, ami nem érthető, sem fel nem fogható az emberi értelem számára. Az a kötelességünk, hogy Isten felé törekedjünk gondolatban és szóban. De legvégső kötelességünk az, hogy higgyünk, hogy legyen hitünk és tápláljuk azt.
– Úgy veszem észre, néhány kijelentésed eretnek és gonosz. A bűnről azt mondtad, szükséges az univerzum tökéletességéhez, és a jótettek annál inkább fénylenek a sötét mellett. Azt mondod, nem Isten az oka gonosz cselekedeteinknek, hanem a szabad akarat az oka. Isten mindentudásából és előrelátásából következik, hogy tudja, az ember vétkezni fog. Hogyan létezhet hát szabad akarat?
– Istennek nincs előzetes tudomása. A tudás az övé, ő a tudás maga.
– Az ember tettei eleve elrendeltetettek, ezért nem lehet szabad akarata. Isten teremtette Júdást. Gondoskodott neveltetéséről, taníttatásáról, üzleti sikeréről. Azt is ő rendelte, hogy Júdás árulja el Isteni Fiát. Hogyan lehet akkor Júdás bűnös?
– Attól még, hogy ismerte a szabad akarat kimenetelét, Isten nem korlátozta, vagy irtotta ki azt.
– A fény-árnyékos úriember, akit valaha úgy tiszteltél, Mani azt állította, hogy Káin s Ábel nem Ádám és Éva gyermekei, hanem Éváéi és a Sátánéi. Akárhogy is legyen ez, az édenkerti bűn elképzelhetetlenül távoli korban történt, éonokkal ezelőtt az időszámítás világi rendszere szerint. Ugyane rendszer szerint a Megtestesülés és a Megváltás tana nincs egészen kétezer éves. Vajon a számlálatlan milliók és milliók, akik a Teremtés és a Megváltás között születtek, mind elveszettnek számítanak-e, hiszen bár személy szerint bűntelenek, az eredendő bűnben haltak meg, és eleve kárhozatra vannak ítélve?
– Ha ismernéd Istent, ismernéd az időt. Isten az idő. Isten az örökkévalóság szubsztanciája. Isten nem különbözik attól, amit mi évekként fogunk fel. Istennek nincs múltja, nincs jövője, nincs jelene az ember röpke életének mértéke szerint. A különbség, amelyről a Teremtés és a Megváltás között beszéltél, annyira nem létezett, hogy kifejezhetetlen.
– Ez az az okfejtés, amelyet én „porhintésnek” neveznék, de feltételezve, hogy az emberi lélek halhatatlan, a lélek geometriája bizonnyal körkörös, és, miként Istennek, ennek sem lehetett kezdete. Egyetértesz ezzel?
– Kegyelettanilag érvelhetünk így.
– Tehát a lelkeink léteztek, mielőtt a testünkbe kerültek volna?
– Mondhatjuk.
– Akkor hol voltak?
– Csakis a Poliarcha a megmondhatója.
– Fel kell tételeznünk, hogy létezik valahol egy végtelen tára a még testet nem öltött lelkeknek?
– Az idő nem avatkozik bele az isteni teremtésbe. Isten képes olyasmit teremteni, amely rendelkezik az öröktől fogva létezés tulajdonságával.
– Van értelme annak, ha kikérdezlek téged Plótinosz és Porfiriusz művei iránti egykori lelkesedésedről?
– Nincs. De a manicheus fény-sötétség, jó-gonosz dualizmusnál messze helytállóbb volt Plótinosz értelem-anyag dualizmusa. Emanációs tanában Plótinosz csak alig tévedett. Plótinosz jó fej volt.
– 372 körül, amikor te tizennyolc voltál, felvetted a manicheizmust, és nem vetetted el a furcsa hitvallást, csak tíz év múlva. Mit gondolsz most erről a babilóni kozmológia és buddhizmus kotyvalékáról, a fényről-sötétségről szóló kísérteties elméletekről, a Kiválasztottról és a Hallgatókról, meg azokról a parancsokról, hogy tartózkodj a vörös hústól, a kétkezi munkától és az asszonyokkal való érintkezéstől? Vagy Mani állításáról, hogy ő nem más, mint Paraklétosz?
– Miért most kérdezel, amikor már elolvashatod az eretnekség elleni traktátusomat, amit 394-ben írtam? Ami pedig magát Manit illeti, talán vesd össze az én álláspontomat a perzsa királyéval 376-ban. Elevenen megnyúzatta Manit és keresztre feszíttette.
– Hamarosan mennünk kell.
– Igen. A levegőtök már majdnem elfogyott.
– Akkor még egy kérdés egy olyan témáról, amely mindig is zavart engem és amelyről semmilyen forrás sem tőled, sem mástól nem ad felvilágosítást. Néger vagy?
– Római vagyok.
– Gyanítom, a római neved kérkedés, vagy álca. Berber családból vagy, Numídiában születtél. Azok az emberek nem fehérek voltak. Sokkal inkább van közöd Karthágóhoz, mint Rómához, és még a latinságodban is vannak pun korrupciók.
– Civis Romanus sum.
– A szülőfölded népét ma araboknak nevezik. Az arabok nem fehérek.
– A berberek szőke, fehér bőrű emberek voltak, gyönyörű kék szemekkel.
– Minden valódi afrikai, tekintet nélkül a kontinensen lévő rassz-egyvelegre bizonyos mértékben néger. Noé fiától, Hámtól származnak.
– Nem szabad figyelmen kívül hagyni az afrikai napsütést. Olyan ember voltam, aki könnyen lesült.
– Milyen érzés a mennyekben élni a teljes örökkévalóságig?
– Teljes örökkévalóság? Úgy gondolod tehát, hogy vannak töredékes, vagy átmeneti örökkévalóságok?
– Ha megkérlek, megjelensz nekem holnap?
– Számomra nincs holnap. Vagyok. Számomra csak a mostság létezik.
– Akkor majd várunk. Köszönöm és viszlát.
– Viszlát. Óvatosan a sziklákon. Isten veled.
Némi kapálózás után, Hackettel az élen, hamarosan rátaláltak a vízre és visszatértek a való világba.
Csizmadia Gábor fordítása