"vén fóliánsok nagyapa-tenyerén Anno Domini"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 15. (485.) SZÁM - AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Találkozás - In memoriam Domokos Géza
Dávid Gyula
Domokos Géya ravatalánál
Bogdán László
Kötéltánc háló nélkül
Gálfalvi Zsolt
Domokos Géza könyvei
Szőcs István
Jegyzetek a NYELV ÉS LÉLEK témához (folytatás előző számunkból)
Balázs Imre József
Tervek, évek, könyvek - Kántor Lajos 70 éves
Balázs K. Attila
(itt ez az eltúlzott)
(kék és fehér kendőit lengeti)
(mondom nyár)
(roskadó kertkapuk mögött)
(ki mondja el)
(semmit)
(megint ez a statikus)
(lápon akár)
Flann O'Brien
Dalkey-i vallomások
Gyulai Levente
A megértés története
Gálla Edit
Este
Az utazó
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (folytatás előző számunkból)
Vári Csaba
(illeték)
(szégyentelenül)
(szakítás)
(várd ki)
(nők)
(készenlét)
(emlék)
(találkozás)
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Le sacre du... DANSE
Hírek
 
Gyulai Levente
A megértés története
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 15. (485.) SZÁM - AUGUSZTUS 10.

„ezért a nőért tényleg szentbernáthegyi lennék…”

„… az ő szeretete nem hullámzott…”
„… mi lenne könnyebb, mint magamat megírni, az én történetemet, s csak most, hogy nekiláttam, érzem az emlékek sodrását, mely egyre mélyebbre ránt magával, pedig hol vagyok még az igazi örvénytől.”
      „Akkor értettem meg, hogy ez a tudod, mennyi a cukor
      tönkretehet egy házasságot?!”

                               Demény Péter

Minden korszaknak megvan a maga preferált műfaja, műneme, amihez hozzáadódnak az olvasó tömegek preferenciái, együttesen kialakítva a könyvkereskedelem többé-kevésbé piacképes működését. A posztmodern kor a műfaji kérdések mentén kialakított határok feloldása felé tendál, átjárhatóságot teremtve a különböző irányzatok által kedvelt műfajok között. Demény Péter is eljátszik a műfaji besorolhatatlanság gondolatával, amikor Visszaforgatás című regényét a hagyomány nyomásának engedve emlékiratnak nevezi. Mintha felmentené magát művének egyértelmű kategorizálása alól, a recepcióra bízva ezt a munkát. „Most, hogy három éve végleg egyedül maradtam, elmesélhetem talán, amit mindig is el akartam mesélni, mert azt reméltem, így jobban megértem önmagamat és mindazt, ami velem, velünk történt…” – fogalmazza meg a narrátor a történetmondás motivációját és körülményeit. Röviddel ezután pedig a műfaji árnyalat megállapításába kezd. „Persze gyakran kérdezem magamtól, miért is kellett ehhez a megértéshez az, hogy egyedül maradjak, […], valószínűleg sohasem fogok választ kapni, vagy ha mégis, akkor legfeljebb ennek az emlékiratnak a végén, bár erre az elnevezésre csupán a hagyomány vagy a műveltség kötelez, mert egyébként nem emlékiratot írok, de hogy mit is, azt nem tudom pontosabban elmondani, mint ahogy fentebb már elmondtam.”
A Visszaforgatás az értelmezés első szintjén egy család történetét meséli el egyes szám első személyben: a narrátor saját családjának történetét írja meg a felesége halálának távlatából. Életét ettől a momentumtól kezdve a magány kísérte, indítékot adva a  regényíráshoz. Mária öngyilkossága egyben vég és kezdet. Egy züllött családból származó férfi, Imre és Mária történetének a vége, másfelől pedig kiváltója magának az írás elkezdésének.
Már a felületes olvasáskor szembetűnő az írói gyakorlatra vonatkozó reflexiók sokasága, amely a műnek művészregény-allűrt kölcsönöz. Ha nyomon követjük az egyáltalán nem véletlenszerű utalásokat, akkor a narrátor regényírói koncepcióját, normarendszerét fedezhetjük fel. A Visszaforgatásnak ez az oldala gyakran egybemosódik az előbbivel, például abban a szekvenciában, amikor arról beszél a narráció, hogy Mária nem érti, miért fontos Imrének az írás. A szöveg kurzivált részei a narrátor azok számára adott válaszait jelentik, akik nem tudják elfogadni, nem értik azt, hogy számára miért létfontosságú az írás, minek tudható be érzelmi bizonytalansága.
A szöveg harmadik szintje a testiségről és a hozzá fűzhető boldogságforrásokról szól: az étkezésről, a testi örömökről és ezek hiányáról (amennyiben Imrének házasságok kívüli partnerre van szüksége). A narrátor is örökli családjának férfitagjaira jellemző hűtlenséget, emiatt két párhuzamos történet részese. Az egyikben férjként élvezi a házasság biztonságát, amit korábban megcélzott; a másikban pedig boldog szerető. Az „… azért a biztonságért nősültem meg, amelyet egy rendes család nyújthat, egy olyan család, amilyen nekem sohasem volt, azt képzeltem, az összetartozás megóv valamitől, büszkén néztem, ahogy a feleségem mindennap megterítette az asztalt, mindennap levessel és második fogással várt, […] nálunk sohasem volt ilyesmi, anyám és apám kapcsolatában a szeretet jeleit csak nagyon ritkán vettem észre, hiszen mégsem gondolhatom egy szétment arcú, síró nőről vagy egy üvöltő férfiról, hogy ők a szeretet megtestesítői, vagy hogy bennük éppen a szeretet jutott a csúcsra…” szövegrészlet erőteljesen visszaadja a család fogalmának a műben fellelhető konnotációit. A szeretői státus a házasélet hiányait pótolja mindaddig, amíg Pisztácia terhes nem marad. Imre zavaros és hullámzó érzelmei véget vetnek mindkét kapcsolatnak, ezzel kezdetét veszi a regény születése. Az az ambivalencia, amivel családjához, feleségéhez és szeretőjéhez, Pisztáciához viszonyul a magányba rántja a narrátort. Kérdéses volt számára, hogy mikor szeret valakit igazán, kételkedett saját érzelmeiben. Hazudott az öccsének, amikor azt mondta neki, hogy szereti. A szüleinek ritkán mondott igazat. Senkit sem képes örökre szeretni, – ennek tudható be érzelmi inkonstanciája. Azt hitte, hogy nagyapját szereti, de amikor elhunyt nem ment el a temetésére, mert nem volt kedve utazni. Még a beteg nagymamáját sem látogatta meg, noha őt kedvelte a leginkább. A házasságában megváltoztak a kezdeti viszonyok, Mária a folytonos megcsalások után már nem érezte biztonságban magát. Imre pedig a következőképp próbálja magyarázni hűtlenségét: „… otthon unalmasnak találtam mindent, azt is, ahogy a feleségem eszik, azt is, ahogy iszik, azt is, ahogy tévét néz, azt is, ahogy főz, mos vagy mosogat, és a legfurcsább az, hogy egyszerre élt bennem a kettő, az elragadottság minden iránt, amit tesz és ahogyan teszi, és az undor minden iránt, amit tesz és ahogyan teszi…” Máriában Imre saját édesanyjának ellentétét látta, azt szerette volna kapni tőle, amit szülei elmarasztaltak. „… szükségem volt valakire, valakire, aki szavak nélkül is ért, vagy legalább valakire, akiben feltétlenül megbízhatok, akinek szeretete nem attól függ, hogy egyetértettem-e vele valamiben, vagy sem …” A feleség pedig megfelelt az elvárásoknak, csakhogy az érzelmi kontinuitásra való képtelenség hűtlenné tette Imrét. Ugyancsak ebből a tulajdonságából kifolyólag érzelmileg Pisztáciához is labilisan viszonyul. Pisztácia Imre felelőtlensége miatt terhes maradt és úgy döntött, hogy elvetéli a magzatot. Imre hanyag, ambivalens magtartására utal, hogy az abortusz előtt és után többször azt mondta szeretőjének, hogy gyereket akar tőle. Amikor pedig kiderült, hogy Pisztácia terhes Imre egyáltalán nem örült, hidegen hagyta őt a hír.
Az írás aktusa a narrátor esetében az emlékek puzzle-szerű összerakására szolgál, viszont a kettő szorosan összetartozik, mondhatni egymást feltételezi. Az írói munka a memóriát aktiválja, az emlékek pedig az alkotás folyamatát serkentik azáltal, hogy a narrátor nem tud / nem akar elszakadni tőlük. „… az ember sohasem tudhatja, mik derülnek ki az írás folyamán, vagy inkább úgy kellene mondanom, az írástól, attól, hogy futnak a mondatok, kavarognak, alakul a szöveg, és ennek persze csak örülni lehet, ám amikor újraolvasod azt, amit írtál, az ártatlan mondatok között megjelennek olyanok, amelyekről egyszerűen nem érted, hogy kerülhettek oda…” Demény Péter a szinteket folyamatos váltakoztatásával kimozdítja narrátorát a mesélésből. Ezek felváltva kerülnek a mesélő fókuszpontjába. Egyik történet sem fejeződhet be a másik előtt, a narrátor továbbgördíti őket kitolva a csattanó pillanatát. A késleltetéssel a szekvenciákhoz kapcsolódó sorozatszerűen ismétlődő perspektívaváltás jár együtt. A regényírás folyamatára, szabályaira reflektáló szólam összefonódik a családtörténettel, amely a művész alakulásának keretét képezi.  Ez fordítva is érvényes, tudniillik az alkotás révén újból megképződik a család. Perspektívaváltáskor az elbeszélő a három szintből legtöbbször kettőre összpontosít: főleg a család-művész, művész-írás és boldogság-család reláció árnyalatai kerülnek fókuszpontba. A narrátor számára a mesélés a megértést jelenti, a vele történtek és a családja életéhez társítható események összefüggéseinek értelmezését. A megértés folyamata a történetbe / történetmondásba való rekedés érzését kelti a történetmondóban. „és most már biztos vagyok benne, hogy a megértés nemcsak megvilágosít, hanem be is zár, egyetlen történetbe zár be irgalmatlanul, még ha az az egyetlen történet számtalan apró történetből áll is.” – az idézetet tekinthetjük a Visszaforgatás definíciójának is.
A regényből kiolvasható írói gyakorlat meghatározása szerint, akinek elvei vannak az nem lehet alkotó, egy író „nem törődhet azzal, hogy most ez a mondat túlságosan kegyetlenre sikerült…”. Az írónak nem kell félnie a képzavaroktól, azt kell írnia, amit kell, nem azt, amit akar. A hosszan történő mesélés célja a dolgok, az élet mély megértése. A narrátornak a nyelv kifejezőerejébe vetett hite dől meg a történet alakulása során, az emlékek összeállása és szöveggé való formálása fényt derít a megírásra váró esemény és a kifejezésre szolgáló szóállomány inkompatibilitására. „… a szavak csak nagyon keveset tudnak közölni, és nem képesek árnyalni, fehéret és feketét mondhatsz csupán, de ami közöttük van, arról egyetlen szavad sem lehet…” A házas ember súlyossága, vagy a szerelmes szépsége vagy a kiábrándulás nagysága és jelentésének minimalizmusa ugyancsak határt szabnak a kifejezésnek. Ennek következtében megkérdőjelezik a narrátor egyik céljának, a hiteles ábrázolásnak a sikeressége, tudniillik a narrátor önmagával szemben hazudik. Az írás a megértést szolgálja, viszont a nyelv korlátozottsága miatt elmarad az elbeszélő gondolati világában létező emléksorozat hiteles leképezése, noha épp ezt szándékszik elérni a narrátor. „éppen olyankor nem szabad hazudnom, amikor legszívesebben fölmenteném magam, úgy kell írnom, mintha nem is én írnám, és főleg nem magamnak…”
A Visszaforgatás nem kimondottan csak egy családtörténet visszapergetése egy adott pontból kezdve, hanem a narrátor által megfogalmazott alkotói művelet visszafordítása is. „… az író legfontosabb szerve a szem, a leírás, az már többé-kevésbé mechanikus művelet, […] a mű a szemben születik meg, és a szem közvetítésével az agyban.” Demény Péter regényének narrátora esetében épp fordított a sorrend: az emlékek papírra kerülnek és a szem révén nem a mű, hanem a megértés fogalmazódik meg. Az írással egyidőben történő olvasás az emlékékekből felépülő család- és művésztörténetet művé avatja, ugyanakkor a szemnek köszönhetően a megértést is feltételezi.
A narrátor rejtetten jelzi, hogy az általa elmesélt történet erőteljesen magán hordozza az elbeszélő szubjektivitásának hatását, egyáltalán nem biztos, hogy teljesíti a kitűzött célokat. „ezek az én történeteim, anyám, apám vagy öcsém valószínűleg nagyon más történeteket mesélnének…” – mondja Imre.
A mű egyben család- és művészregény, az emlékirat műfaja, amelybe a narrátor a Visszaforgatást sorolja tulajdonképpen maszk, amely az emlékek homályába burkolja az elbeszélő önmaga által felállított narrátori kritériumokkal szembeni hűtlenségét. Imre nagyon jól leírja az önmagával szemben vállalt elbeszélői kötelezettségeket, viszont nem tartja be azokat; a történet súlypontját pedig a saját regényírói gyakorlatához fűződő elvárásokról az írásra mint a megértést elősegítő faktorra, a narrátor és emlékei közötti viszony felfedésére helyezi át. Az elbeszélőnek meg kell küzdenie azzal, hogy művének tárgya vagyis családja nem képes megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy novella, regény témáját képezi. A Visszaforgatást tekinthetjük a hűtlenség vagy akár a boldogságkeresés történetének is, amelyben minden szereplőnek megvan a kizárólag rá vonatkozó szekvenciája. A regény elején megfogalmazott igény, hogy az írás révén a megértés valósuljon meg, a mű végére nem teljesedett be. „Itt ülök a papír előtt, és nem tudom, mit írhatnék még, mikor mindent megírtam, és mégsem értek semmit…” – mondja utolsó soraiban a narrátor.

Demény Péter: Visszaforgatás. Koinónia, Éneklő Borz Könyvek, Kolozsvár, 2006.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében