Már az anomália, hogy ez a két fogalom egyenrangúsági sorba íratott. Hiszen a második fogalom és tevékenységi kör – minden vitathatatlan fontossága mellett is – csupán eszközjellegű és -értékű összefüggést jelent. Korunk egyetemes torzulását persze éppen az fejezi ki, hogy a „mainstream” számára az eszköz, a gazdaság céllá lett, s a létezés alárendelődik egyesek magánhaszon törekvéseinek. A közgazdaságtannak mint tudománynak a keletkezése már magában hordta az emberi ész eme eltévelyedését, amely lényege szerint nem más, mint az, hogy valaki embertársát, tehát az isteni személyiséget – egyébként a materialista individualizmus istenített egyediségét – az anyagi költségtényezőkhöz redukálja, s a maximális haszonra törve tömegesen feleslegessé teszi az emberi munkát.
Az élet pedig munka nélkül, az önmagáról és szeretteiről való gondoskodás lehetősége nélkül az emberek többségénél lassan értelmetlenné válik, az emberi lélek és szellem lumpenesedik. A neoliberalizmus profitmaximalizáló korlátlanul globális szabadpiaca tömegesen „szabadítja fel” a munka „rabságából” az embereket – óriásira duzzasztva a „szabadidőt”! –, de az így megfelelő jövedelem nélkül maradt tömegnek emberi igény-kielégítése is minimalizálódik, hiszen – más oldalról – a kínálat mindenben privatizálódik, drágul, vagyis nyereséges vállalkozásba fordul.
A neoliberalizmus a piac csodájában bízik – mint materialista rokona, a marxi szocializmus az „osztályharcban” vagy a „proletárdiktatúrában” –, s nem tudni miért, azt hiszi, hogy ez a csoda mindenkinek terülj asztalkámat biztosít. Holott a piacon a teremtésben egyenlőtlen embereknek semmiféle – még formálisat sem! – egyenlőséget nem garantálnak. A gazdasági verseny ugyan elvileg arról szól, hogy a hatékonyabban termelőt jutalmazza a piac, a vevő. Csakhogy a kicsi hiába hatékony – például alacsony fogyasztással célszerűen kihasználja erőforrásait – a nagy tőkeereje átmeneti veszteségek árán is „alámegy” a kicsi költségeknek. S ma a piac „szabályozásának” nagyobb dicsőségére vita folyhat arról, hogy szabad-e előállítási költség alatt nagyban árut kínálni!
Arról persze már nem is folyik vita, hogy szabad-e gyermekmunkát alkalmazni, szabad-e egzisztenciális minimumok alatti béreket fizetni olyan térségekben, ahol a nyomorúság miatt a „három marék rizs” elve (reggel, délben, este) persze már évszázadok óta „norma”. Az európai civilizáció neoliberális haszonelvűségének képviselői most ismét móresre tanítják az európai „elkényeztetett” tömeget, ahol a nagy teljesítményeket nyújtani képes munkaerő komfortigényeit redukálni kell azért, hogy néhány ember felesleges, mert kihasználhatatlan haszna még nagyobb legyen.
TŐKÉCZKI LÁSZLÓ, Hitel, 2005/9.
