Az ember örömre született, és mégis ebből jut számára a legkevesebb. A 20. század amúgy is inkább ÜRÖMRE HANGOLT volt, mintsem örömre. A romantika világfájdalmas „kitárulkozásai” is inkább az örömtelenségre nyitottak kaput, bár éppen az örömet keresték a fájdalomban. Mozart az egyetlen, aki rövid életét és bő félezer opuszát az örömnek szentelte. Bach és az egész barokk zene a csendes, biztonságos férfiörömet jelenítette meg, az olyan csiklandozások, mint Bach Badinerie című bájos, örömteli kis darabja, ritkaságnak számít, a korábbi korok nagy vallásos zenéiben a szent öröm lángja villan fel és csak a pajzán kis madrigálokban csillannak meg az apró örömök elpattanó szikrái.
A zene minduntalan komoly akart és akar lenni, ha néhanapján meg is engedi magának a tréfálkozást, a felszabadult kacagást, a felbuggyanó örömteli csodálkozás hitetlenkedő dadogását – mint például Mozart Varázsfuvolájának Papagena duettjében – ezt afféle gyengeségnek könyveli el és igyekszik hamar helyreállítani a „fagyos” komolyság tiszteletet parancsoló hangulatát. A modern zene kultuszt űzött az örömtelenségből, a szerzők úgy érezték, hogy olyan tragédiáktól terhes században, mint amilyen a 20. volt, nem illik szót ejteni a művészetben a boldogságról és ennek nyilat hordozó kis cupidójáról: az örömről. Az új zenék nem az örömet vitték át hangokba, hanem sajátos eszközökkel megpróbáltak örömet OKOZNI. Ilyen eszköz volt az irónia és vele együtt a megnevettetés bohóctréfái. Örömforrássá lépett elő a BOHÓC és a bohóckodás. Ezerszer elhangzott: a bohóc másokat megnevettet, de ő maga legbelül szomorú. A kifelé örömmutogatás és a befelé forduló szorongattatás áthatja az egész újabb művészetet. A zene is csak mutatja, hogy örömteli – nagyon ritkán, szinte véletlenül! –, de belül halálosan komoly, sőt kétségbeesett. Ezt érzi meg a modern zene hallgatósága is, ezért nem tud igazán örömre hangolódni még akkor sem, ha valóban örömet kifejező zenét hall. Mint mindig, vannak nagy kivételek, ilyen a CARMINA BURANA. Sokan hiszik, hogy a burana megjelölés a címben egyenesen utal a mű burleszk, tréfás hangulatára, bár jól tudják, hogy bajor „környezetre” utal a szó. Közel s távolban az egyetlen modern mű, amely teljes egészében örömre-hangoltan íródott és hatásában is közvetlenül sugározza magából elfogyhatatlan öröm-energiáit. Ez a bő egyórás remekmű maga az öröm modern költészete. Felvonul benne az öröm minden fajtája és annak ezerféle hangi megjelenítése: a szelíd, égi, öröm-mosolygástól a féktelen tivornya öröm-mámorának szilaj „kiáltozásáig”. Az ORFF-MUZSIKA örömhangja valódi, olyan mint Verdi Falstaffjának bővérű örömtelisége. Ritka ajándék a zeneszerző műhelyében éppúgy, mint a hangversenyteremben vagy a modern operaszínpadon. Írtak vígoperát a modern zeneszerzők is, de valahogyan éppen az öröm hiányzik belőlük, mert az alkotóból is hiányzott az örömre való igazi ráhangolódás képessége. Stresszel teli korunkban természetesnek vehetjük, hogy nehéz ráhangolódni a boldogság örömteli pillanataira. Beérjük azzal, hogy ha egy szép dallamot, zeneművet hallgatunk – szóljon az a muzsika akár tragikus dolgokról is –, örömet okoz a megszerzett művel való újratalálkozásunk: a felismerés örömét. Ezek azonban áttételes örömök, áthidalják a modern zene és hallgatósága közé ékelődött űrt. A zenekedvelők a közvetlen örömélmény befogadására vágynak. Ezt az örömszomjúságot igyekszik minden erejével kielégíteni az operett, a musical, a könnyűzene mindmegannyi kísérlete. Elég baj, hogy a modern komolyzene nem hangolódott rá az örömzenék keresésére, elakadt az örömhöz vezető immár mind hosszabb út valamelyik közbeeső állomásán. Továbbra is Beethoven Kilencedikje világítja be az örömkeresés rögös, modern útvonalát. Azért egy örömszimfónia született a 20. században is, Prokofjev: Első szimfóniája, az ú.n. Klasszikus szimfónia. „Úgy gondoltam – írja Prokofjev – hogy ha Haydn ma, élne, megtartotta volna a saját komponálásmódját, és az újból is átvett volna valamit”.
Kár, hogy kevés Haydn élt a 20. században.
