Öt exkurzusban beszélnék a hallgatásról a mai délelőttön. A hallgatás antropológiája egy feljövőfélben levő antropológiai projektje az utóbbi éveknek. David Le Breton Du silance-a csak az egyike azoknak a munkáknak, amelyek meggyőzően beszélnek arról, hogy a hallgatás formái, módozatai, használatai mentén mennyi minden feltárható az egyéni és közösségi antropológiákból. Az hogy ki, mikor, hol, miért és hogyan hallgat, milyen bevett és megtűrt formái vannak a hallgatásnak, hogyan lehet beszélni ezekről és az elhallgatott dolgokról, nagyon kifejezően kirajzolhatja a személyközi érintkezés, a státusz, a személyi mozgástér és kapcsolatrendszer legeltérőbb formáit. Érdemes elgondolkodni, hogy ez mennyire megsokszorozottan igaz lehet olyan társadalmakra, ahol a megszólalást nemcsak szabályozzák, hanem sokszorosan visszafogják, kiszámítják, elnyomják és a megszólalásnak a szokásosnál nagyobb a rizikója.
1. A hallgatás antropológiájában (amely igencsak szól a megszólalás különféle formáiról is) privilegizált helyzetet foglalhatna el a hallgatás mint színlelés. A hallgatás és a beszéd mint szerepjátszás és a színlelés mint társadalmi gyakorlat az ilyen helyzetekben nagyon nehezen választható el egymástól. A hallgatást a diktatúra szakirodalmában (például az egyébként kitűnő Marius Oprea) nagyon gyakran rendelte a tiszta ellenállás valamilyen formájához: kétségkívül a beszéd (például a dicsőítő beszéd) megtagadására, a mintegy tiltakozó kivonulásra, a rendszer értékeitől való szimbolikus elzárkózás egyik fontos fajtájára gondol itt Oprea, amelyeknek valóban komoly egzisztenciális tétje volt. A Szilágyi Domokosra döbbenten emlékező Tamás Gáspár Miklós valószínűsíthetően ebben az összefüggésben említi fel, amit több visszaemlékezésben is megtalálni: hogy Szilágyi Domokos mennyire gyakran hallgatott – akár társaságban is. “Valamiért én sokszor találkoztam Szilágyi Domokossal Bukarestben. Méliusznál (Strada Amiral Bãlescu 8), Majtényi Eriknél (Intrarea Nicolae Ionescu 13), Szász Jánosnál (Strada Mozart 24), Bodor Páléknál (Bulevardul Republicii 77), Dankanitséknál (Strada Batiºtei... no, a házszám most nem ugrik be), de a leggyakrabban Majtényiéknál, ahol az egész erdélyi magyar irodalom kaláberezett és tarokkozott, s ahol Olga táplált valamennyiünket. Szisz – mindenki így hívta Szilágyi Domokost – többnyire hallgatott.“ (TGM, ÉS 2006. december 22.). TGM visszaemlékezésében azonban kegyetlenül kétértelmű ez a hallgatás: nem tudni, hogy a hallgatás mikor a rezisztencia egyik formája és mikor kényszerű, akár kegyetlen szerep. Lehet-e ártatlanul hallgatni egy olyan társadalomban, amely kitüntetett társadalmi viselkedéssé emelte a szerepjátszást? A diktatúrákban ezért is különösen zavarbaejtő a hallgatás: nemcsak a kivonulást, a kooperáció megtagadását jelölheti, hanem akaratlanul néha cinkos módon fenntarthatja a rendszert vagy a társadalmivá emelt szerepjátszásnak egyik formája lesz.
Vajon annak az értelmezése, hogy a szerep és a szerepjátszás annyira keserű és önmarcangoló formában kerül elő a Szilágyi-szövegek némelyikében, kitérhet ez elől a körülmény elől? Olvashatók-e enélkül a kétértelműség nélkül az olyan sorok, mint a "...megvámolják majd, mert van, van határ,/amelyen át nem engedik/poggyászomnak gyilkos felét/őrült felét, képmutató felét,/hullafoltos felét, zimankós,/havakkal könnyező, halállal/teljes felét, és elválik, igen,/elválik a hazugság a reménytől”.
Úgy ahogyan nagyon nehezen tudnám egyértelműsíteni a “fekszem, virrasztok / megverten / Balekség díját / megnyertem” (Megvert az Isten), a “Kevés emléken, sok szomorúságon / kívül mit tudtál adni? / A kis jót is, mi néha volt, / kész voltál eltagadni.” (Magamnak) kétértelműségét, nagy kérdés, hogy a Szilágyi költészetében már korántól erős fogékonyságot a hallgatás, az elhallgatás, a mimikri, a szerepjátszás alakzataira, a prozopopeikus eljárásokra le lehet-e választani megnyugtatóan arról a bizonyára megdöbbentő tapasztalatról, hogy mit jelent az, ha egy társadalom a szerepjátszás elképesztő formáira rendezkedett be? Ugyanaz-e, ugyanúgy modernista poétikai konstruktum-e a szerepjátszó költészet Szilágyinál és az első Forrás-nemzedék költészetében, mint mondjuk Ezra Pound Masken / Personae-jében?
Ne értsenek félre: nem akarom lerombolni vagy érvénytelennek tekinteni azt a filológiailag jól dokumentálható, számos korabeli emlékezésből kitetsző körülményt, hogy az első Forrás-nemzedék és ezen belül Szilágyi Domokos a korszak körülményeihez képest megdöbbentően tájékozott a késő modernizmus és az avantgárd alakulástörténetét illetően, a külföldi irodalmi mozgások tekintetében. Hogy annyi mindent tud (társaival együtt) a szerepjátszó költészetről is. Csupán azt kérdezem, hogy egy olyan társadalomban, ahol a szerepjátszásnak, a társadalmi mimikrinek rétegzett kultúrája van, nem nehéz nehéz-e úgy írni vagy történetileg olvasni egy szerepjátszó költészetet, hogy a szerepjátszás különféle, intézményesített formáiról ne vegyünk tudomást. Ami látszólag modernista vagy avantgárd hallgatásnak tűnik a diktatúráról, nem kifinomult, többértelmű poétikai formája-e a diktatúráról való beszédnek [a diktatúra anti-intellektualizmusáról, az értlemiségi szerepkörök beszűkűléséről]?
2. Meg tudom érteni a hárítást, a félreértéseket, az elhallgatásokat, a megdöbbenést az előkerült Szilágyi Domokos-jelentések ügyében. A történet azért is hallgatásra bír, mivel nyugtalanítóan, rendkívül nehezen szétválaszthatóan összemosódik benne az elkövető és az áldozat. Mert nagyon nehéz kibogozni a tett és felelősség kérdését. Mert nem lehet eldöntendő kérdéseket feltenni és nem lehet eldöntendő válaszokat adni. Mert úgy ahogyan a történettudományba a holokauszttal való szembenézés révén, az irodalom történetébe újra nyugtalanítóan visszatérnek etikai kérdések, nagyon más formában, nagyon más jelleggel mint korábban.
És ráadásul itt van a lépték problémája is: az, hogy arányt tévesztett-e Szilágyi ügyének feltárása? Beilleszkedik-e abba a logikába, amely hosszú ideig a romániai ügynökügyek sajátos és elgondolkodtató jellemzője volt: úgy tűnt, hogy ügynökök vannak tartótisztek nélkül, a felelősség szétoszlik, bűnbakszerű esetekben látszik előjönni? Ki kellett volna-e (ki kellene-e dolgozni) valamilyen szimbolikus arányt a közelmúlt feltárásában és nyilvánosságra hozatalában? Tényleg el kellett volna-e hallgatni a Szilágyi esetét addig, amíg a rendszer igazi működtetőinek, hasznélvezőinek a története feltárul, s azok környezetében kellett volna-e beszélni róla?
Visszafordítva a kérdést, az ugyanilyen nyugtalanító: vannak-e kis ügyek? A lépték aránytévesztése jelentheti-e egyben azt, hogy nincs értelme beszélni, gondolkodni a „kis ügyekről”? Elmosható-e a felelősség? Egyáltalán: ki állapíthatja meg a felelősséget?
Ugyanide tartozik, hogy hogyan lehet egyáltalán beszélni ezekről a sokakat felzaklató kérdésekről. Meg lehet-e kerülni a túlzás és a magánélet kérdéseit? Ahogyan a Korunk egy közelmúltbeli ankétjában egyik kollegám fogalmazza meg aggályait: vajon paradox módon nem szerencsés-e a hallgatás, nem veszi-e elejét a bulvárosításból fakadó „nyilvános szembesítéseknek, kibeszélő- és bocsánatkérő show-knak, annak, hogy az emberi nyomorúság minden kis részlete feltáruljon”. A hallgatás ebben az esetben iszony mindattól a nem belátható hozadékától a kérdésnek, amellyel járna: attól, hogy a hasonló események kikerülhetetlenül a botrány történettípusaiban mondhatók el bizonyos regiszterekben? Tartózkodás attól, hogy a privát jól bejáratott határai feloldódjanak. Félelem attól, hogy nem tudjuk mérvadó módon eldönteni: mi tartozzék, tartozhat a nyilvánosságra és mi „magán” és magánéleti kérdés ezekben a történetekben.
Engedjék meg, hogy megfordítsam ezeket a dilemmákat. Sejthetik, visszafele is ugyanilyen nyugtalanítóak számomra a dolgok: mit jelent a magánkörülmény, a privát szféra, a magánélethez való jog és ennek az etikája az 1989 előtti évek kontextusában? Csak végképp személytelenül lehet-e beszélni a közelmúltról, elodázhatók-e a személyi felelősségek? Egyáltalán: kinek a magánélethez való jogát kell és lehet védeni? Az áldozatokét vagy a tettesekét? De ha nem választható szét az áldozat vagy a tettes, illetve az áldozat és a tettes szerepei egybemosódnak, akkor mi van? Le lehet-e mondani a populáris kultúra regisztereiről a múlt feltárásában akkor, ha tudjuk: mennyire hatékonyak, de mennyire torzítóak is ezek? Le lehet-e (vagy le kell-e) ezzel együtt végleg mondani a nyilvános társadalmi vitáról, ha tudjuk, hogy azok a médiumok, amelyekkel ez a vita megteremthető vagy felerősíthető, egyben radikálisan újra is írják a történeteket?
Azt hiszem igazából ezekből a dilemmáimból érthető meg, hogy miért tartom annyira kifejezőnek az utóbbi évtizedek történetírásának egy nagyon erős elméleti vonulatát és az meg miért beszél gyászmunkáról a közelmúlt traumatikus élményeinek feldolgozásában. A trauma és a gyász, a történeti emlékezet mint gyászmunka itt van vagy lesz mindannyiszor minden mizériájával, kétértelműségével, szorongásával ezekben a történetekben.
3. Meg tudom érteni a hallgatást a közelmúlt történeteiről. Én magam is számos dologban csak hallgatni tudok. Nemcsak a tárgyi tudás hiányáról van szó, hanem egy-egy adat, körülmény, versmondat, alakzat történeti pragmatikájáról. Mit nehéz feltárni, mit kellene tudni, ahhoz hogy érdemben beszéljünk a Szilágyi Domokos-szövegek és főként számos más szöveg politikájáról? Először is azt a mozgásteret kellene rendszeresen látni, amelyben ezek a szövegek létrejöttek. Azt hogy mit jelentett, milyen súlya és státusa volt egy adott pillanatban egy adott mondatnak? Mikor milyen rései voltak a szabadságnak az irodalmon belül és kívül, az irodalmi életben és az irodalmi szövegnek? Mikor, mennyire és hogyan lehetett nemet mondani az irodalmon belül és kívül? Kinek és minek lehetett nemet mondani? Mit jelentett hallgatni, elhallgatni, szabadúszni? Mikor és milyen értelemben volt tettértéke a beszédnek vagy a hallgatásnak? Szeretném egyértelműbben látni, hogy a gyerekek beszervezése, a családon belüli besúgás, a szoros baráti körökön belüli beszervezettség milyen gyakori volt és milyen formákat öltött.
Mit jelent a hitelesség egy titkosszolgálati dosszié esetében? Milyen mértékben és mit lehet elhinni egy ilyen forrásnak?
Enélkül igazán tanácstalan vagyok egy-egy cselekedet, gesztus értékét, státusát, jellegét illetően. Ez nem jelenti azt, hogy végképp lehetetlennek vagy értelmetlennek látom a róluk való beszédet: csupán annyit jelent, hogy a legnagyobb és legmegdöbbentőbb feltárások, leleplezések nem biztos, hogy számomra megnyugtatóan oldják meg a kérdést. Annak a körülménynek a tudása, hogy Szilágyi Domokos jelentett mit is jelent igazán. Nehogy azt higgyék, hogy bárminek a súlyát el szeretném venni (nem mintha úgy gondolnám, hogy el tudom). A kérdés számomra igazából az: amikor tudunk valamit ilyen és hasonló esetekben, tudjuk-e igazából, hogy mit tudunk?
4. Emlékezzenek: nem kis erővel merült fel az utóbbi év vitáiban, hogy ki beszélhet a közelmúltról és kinek kell hallgatnia róla? Az, hogy beszélhet-e a múltról hitelt érdemlően, aki nem élte át, s az átélés egyben garanciája-e a hitelességnek? Ha hallgatnak azok, akik szemtanúként beszélhetnének róla, megszólalhatnak-e és hogyan beszélhetnek azok, akik gyerekként élték meg, nem élték meg vagy pedig csak források különféle fajtáiból építik tudatosan újra a múltat?
Engedjék meg, hogy visszafordítsam a kérdést: mire láthatott rá a szemtanú egy, a közelmúlthoz hasonló rendszerben, ahol a társadalmi szerepjátszás, a közélet és a közéleti beszéd elfojtása, a félrevezető propaganda nagyon nehézzé tette, ha nem lehetetlenítette el éppenséggel a rálátást az épp történő dolgokra? Tudom, hogy a diktatúra eltérő időszakaiban a magánélet, a szűk társasélet informális közösségei, a technika sajátos használata (például az illegális rádiózás kiterjedt kultúrája) is hatékonyan alakított ki tágabb perspektívát a történésekről, de a felbukkanó levéltári források alapján egyre jobban látható: mennyire behatárolt a szemtanúság státusa egy ilyen közegben.
Ám emiatt át lehet- és kell-e adni a közelmúltról való beszéd privilégiumát egyes generációs vagy éppen szakmai csoportoknak? El lehet-e hallgatni vagy hallgattatni csupán azért, mivel a szemtanúság nem tökéletes formája és pozíciója a múltról való beszédnek, s a diktatúra egyes időszakait tekintve meg végképp korlátozott perspektívát jelent a múltról? Át lehet-e hárítani a közelmúltról való beszéd gyakran kényelmetlen szerepét és jogát a specialistákra? Ebben az esetben a hallgatás könnyen válhat a specializálódás és a hárítás egyik formájává: szaktudományos kérdéssé minősítjük a dolgokat, csak a specialistáknak engedjük meg, hogy beszéljenek róla, nem engedjük szóhoz jutni a korabelieket és a nem specialistákat vagy csak korlátozott érvényt tulajdonítunk a perspektívájuknak azt vélelmezve, hogy túlságosan is részei voltak a múltnak ahhoz, hogy ráláthassanak vagy hitelesen megszólaljanak.
Bizonyára rájöttek már: azt szorgalmazom és amellett keresek érveket, hogy miért és hogyan szükséges szerepet találni a különböző identitású csoportoknak a közelmúltról való beszédben. Nem a véleménynyilvánítás demokratizmusának az okán, s azért sem, mivel minden mindegy lenne s nem lehetne esetenként hierarchizálni a megszólalók között. Hanem elsősorban azért, mivel az eltérő identitásoknak nagyon más, de egyformán látványos és kölcsönösen segítő szerepük lehet a múlt feltárásában és megértésében. Ha például végre nem játsszuk ki egymással szemben a generációkat és a közelmúlt generációs megértésének a szerepét, akkor arról is el lehet kezdeni beszélni, hogy milyen értelemben vannak közös generációs tapasztalatok a közelmúltról, ebből a szempontból hol és hogyan tagolódnak a múltképeink, s végre feltárulhat a múlt megtapasztalásának és konstrukciójának egy nagyon sajátos rétegződése. A múlt ugyanis nem csupán történészi konstruktum, hanem társadalmi építmény is, számomra legalábbis néhol ugyanannyira érdekes az, hogy úgymond „mi történt egészen pontosan”, mint az, hogy milyen típusú tapasztalatok, képzetek, reprezentációk fogalmazódtak, fogalmazódnak vagy fogalmazhatók meg róla. Annál is inkább, mivel magának a kettőnek a viszonya nagyon távolra vezet: segíthet megérteni, hogy egy adott társadalom mikor, mit kezdett vagy nem kezdett önmagával, a tapasztalataival.
Ugyanígy nem látom szerencsésnek kijátszani a szemtanúságot a szakmával szemben. És nemcsak azért, mert nyugodtan egybe is eshet. Nemrégiben az irodalom oral history-jének, egyfajta oral literary history-nek a kidolgozását szorgalmazva próbáltam meg beszélni arról, hogy ha az irodalomtörténet nem kezd valamit a szóbeli forrásokkal, s a dilettáns, pontatlan megnyilatkozás körébe utalja át őket, például a közelmúltat illetően nagyon értékes forrásoktól esik el. De nemcsak erre gondoltam, amikor néhány mondattal korábban arról beszéltem, hogy nem lesz szerencsés, ha a múltról való beszédet áthárítjuk a szakma berkeibe. Hanem arra is, hogy hogyan lehet elejét venni a kérdésről való társadalmi hallgatásnak: hogyan ágyazhatók vissza a romániai közelmúlttal kapcsolatos kérdések a közelmúltba? Hogyan kerülhető el a társadalmiasított hallgatás nagy léptékű formája, az amnézia ezekről a kérdésekről? Hogyan lehet a múlttal kapcsolatos új tapasztalatokat nyugtalanító társadalmi kérdésekké, a közelmúlttal való társadalmi számvetéssé tenni? A társadalmi beágyazottság, a társadalmi közbeszéd kereteinek, formáinak megteremtése híján a közelmúlttal kapcsolatos jogi, adminisztratív, politikai döntések, szakmai eredmények könnyen zárvánnyá válhatnak, ahelyett, hogy alapjaiban kezdenék ki a történelemről való gondolkodásunkat.
Látható: az egyes pozíciók, beszédlehetőségek, identitások szerepének a kimunkálását szorgalmazom. Úgy látom, hogy ezzel nemcsak árnyalni lehetne a közelmúltról való beszédet, hanem a beszéd ökonómiáját is meg lehetne teremteni: körül lehetne írni az egyes megszólalási pozíciók érvényességét, szerepét és e szerepek határait, kimunkálva az érzékenységet a szereptévesztések, a múlt használatával való visszaélések iránt, de ugyanakkor azt is, hogy a múltról való beszédből nagyon is fontos szereplők iktatódjanak ki, némítódjanak el.
De egyáltalában: hogyan lehet beszélni ezekről a dolgokról? (Szakmabeli kollegáim ne értsenek félre: nem azt kérdezem, hogy szakmailag hogyan lehet beszélni ezekről a dolgokról?) Azt, hogy mennyire megtanultunk hallgatni ezekről a dolgokról, jól szemléltetheti, mennyire nehezen találunk nyelveket a múltról való beszédhez. Újra azt kérem: ne értsenek félre. Nem a tudományos beszédet, annak alakzatait, eljárásait akarom bagatellizálni, lehetetlen helyzetbe hozni. Kétségkívül a börtönökben elpusztultak, a továbbtanulástól eltiltottak vagy a beszervezett gyerekek statisztikái jóval pontosabban és döbbenetesebben kifejező, expresszív módozatai lehetnek a közelmúltról való beszédnek, mint egy túlzóan személyes hangvételű szöveg. A kérdés jóval tágabb: milyen nyelveken, milyen regiszterekben, hogyan lehet beszélni a társadalmi szintű traumatikus élményekről: a szörnyűségek emberi léptékűvé alakítása, azok az eljárások, amelyeket a holokuszt-kutatásban Jörn Rüsen detraumatizáló szerepűeknek tart (az anonimizálás, a kategorizálás, a normalizálás, az esztétizálás) nem kicsinyítik-e, banalizálják-e el közelmúltat?
Van egy nyelv és attitűd, amely még ezeknél is jobban aggaszt: a trendi kommunizmus és ennek a nosztalgikus nyelve (ahol nagyon gyakran magának a vizuális, auditív nyelvnek a szintaxisa nosztalgikus). Emlékezzünk: az utóbbi évnek az egyik legvisszhangosabb romániai értelmiségi vitája (a politika és értelmiségi szerepek összekapcsolódását firtató parázs eszmecsere mellett) arról zajlott, hogy szétválasztható-e a marxizmus és a szocializmus mint elmélet és mint történeti megvalósulás. Az Andrei Pleşu és a nemzedékemhez tartozó Radu Bucurenci vitája azért sem érdektelen, mivel az utóbbi által felvetett „jó és ártatlan baloldaliság” narratívája és ennek a visszhangja kétségkívül a nosztalgikus nyelv egy nagyon diszkrét formája. Az olyan gyűjtemények, mint a ceusescu.org, ahol kommentár nélkül kerül egymás mellé Verdery könyveinek címlapja és olyan, értelmezés nélkül kínált egykori nyomtatott propagandisztikus kép- és hanganyag, mint Ceauşescu beszédei, az Uteciştii de azi, comuniştii de mâine, a Macarale, a Magistrala albastră, az 1. Mai muncitoresc. Az, hogy a Moromeţii nevű együttes szinte változatlan átvétellel sikerszámmá stilizálta a Macarale nevű egykori kommunista propaganda-dalt, érzékletesen mutathatja, hogy a nosztalgia különféle formái hogyan írják felül és szelidítik meg veszélyesen a történelmi tapasztalatot. Ebben az esetben a beszéd a múltról igazából a hallgatásnak és az elhallgatásnak az egyik formája.
5. De hogyan lehet beszélni akkor a közelmúltról? Milyen nyelveket és logikákat lehet találni hozzá? Egy olyan nyelvet és logikát említenék fel, amelyet diszkrét, érzékeny és érzékletes beszédmódnak látok, s amely jól mutathatja, hogy a múlt tudományos feldolgozásán kívül még mennyi formája lehet a közelmúlttal való társadalmi szembenézésnek.
Emlékezzünk, az angolszászoknál a posztkoloniális attitűd, a gyarmatosítás különféle formáit, az orientalizmust, az okcidentalizmust feltáró, arra reflektáló gondolkodás eredetileg nem a posztkoloniális kritikával kezdődik, hanem nagy sikerű és hatású, kitűnően megírt, a pigeon identitást játékba hozó regényekkel. Ugyanígy, még amielőtt Hayden White híressé vált könyve megjelenne a történelem elbeszélt jellegéről, a múlt politikáiról, a korai angolszász historiográfiai metafikció / áltörténelmi regény már provokatívan viszi színre ezt a tapasztalatot. És ez csak két olyan tapasztalat a közelmúlt kulturális életéből, amikor a szépirodalom a tudományos diszkurzív tapasztalatot megelőzve vagy ahhoz képest provokatívabban, hatékonyabban tett tapasztalat és közbeszéd tárgyává olyan kérdéseket, amelyekről korábban csak hallgatni lehetett.
Távol álljon tőlem, hogy ideologikus programmá tegyem a szépirodalom számára a romániai múlttal való szembenézést. Csupán azt kívánom jelezni, hogy a szépirodalom egy lehetséges provokatív élévé válhat a kérdésfelvetésnek, érzékeny és érzékletes nyelvet hozhat létre a kérdésről.
Paradox módon a szépirodalom néha jobban beszél a a brutalitásról, az embertelenség csúnyaságáról, a dilemmákról mint maga a kutatás. Nem akarom felszámolni, tagadni a kutatás és a tudományos gondolkodás érvényét és hatékonyságát, csak három dologra gondolok: 1. a művészet problémát hozhat létre a múltból s expresszíven, érzékien felépítheti, megkonstruálhatja, érzékelhetővé teheti az egykori traumatikus élmények természetét. Míg a történettudomány komolyan küszködik ezzel, nagy esély mindez a művészeti alkotásmódok számára. 2. a történeti emlékezés nem egysíkú: a szakszerű történeti kutatás, a jó kiállítás épp úgy hozzátartozik, mint a művészeti alkotás. A művészet ebben az értelemben a történetíráshoz hasonlóan a szó legnemesebb értelmében vett társadalmi emlékezetté válhat. Mindez tovább rétegezheti a múltra való emlékezés lehetőségeit, nyelvet adhat az emlékezés különféle formáinak, széttartó tapasztalatainak, oldhatja a hallgatást. 3. Például Visky András Tanítványokja felől jól látható: nem lehetetlen és nem korszerűtlen, ha az irodalom vagy a színház beszél ezekről a kérdésekről.
Szilágyi Domokos lírája kapcsán az utóbbi időben igen gyakran fogalmazódott meg, hogy ezeknek a szövegeknek politikájuk is van, s hogy ezentúl nem lehet a történteket mellőzve olvasni őket. Valószínűleg így is van, de nem mindegy, hogy hogyan. Az a gyanúm, hogy minél többet beszél a kortárs romániai magyar irodalom ezekről a tapasztalatokról, minél gyakrabban hozza új helyzetbe az 1989 előtti időszak mondatait, szerepeit, körülményeit, annál tisztábban fogjuk látni, hogy Szilágyi Domokos és mások szövegei, élettörténetei hogyan mondják el ezt a megdöbbentő tapasztalatot.
