A játékmotívum értelmezései Szilágyi Domokos költészetében
Játék és költészet: két olyan fogalom, amelynek kapcsolata sokakat foglalkoztatott az ókor bölcselőitől kezdve egészen korunk filozófusaiig. A holland gondolkodó, Huizinga például így vall Homo Ludens című alapművében: ,,... minden, ami költészet, játékból lett”1, és: ,,az ember azért ír verset, hogy játszhasson.”
Vannak alkotóink, akiknek játékos volta különösen kidomborodik, akik szó-, rím-, ritmus-, vagy ép szerepjátékaik, travesztáló hajlamuk (nyelvi), humorérzékük révén Huizingai szavait igazolják. A líra nagy clownjai közül most olyasvalakit emelnék ki, aki egyébként is kilóg ebből a jókedvű társaságból; hisz Szilágyi Domokos az erdélyi irodalom épp harminc éve halott ,,halinaarcú Hamletje”, aki az olvasó számára a Weöres Sándor-i, Kormos István-i bölcs derű helyett inkább a tragikumot testesíti meg. Tragikus sorsa, tragikus ember- és történelemszemlélete ellenére Szilágyi mégis játszik, ,,mindig és minden ellen”, ahogy élete vége felé írja.
Költő és játék, játék és valóság viszonyát azonban az idők során újra- és újrafogalmazza a művész: hisz ahogy arra tanulmányában Dobozi Eszter2 is rámutat, Szilágyi költői alkatának, ösztönös, zsigereiben élő verselő hajlamának mindvégig elidegeníthetetlen része a játék, világnézetével azonban ez nem mindig tökéletesen kapcsolható össze különösen a korai években. Nyelvi finomságokra, humorra, játékos rímekre itt is bukkanhatunk, de a marxista dialektikát lírába öntő Álom a repülőréten vagy akár a Kis szerelmes himnuszok olvasása után feltehetjük a kérdést, amelyet valószínűleg Szilágyi is feltett magának: illik-e a lényéből fakadóan mégiscsak minden helyzetben tekintélyromboló, saját szabályokat felállító, korlátokat nem tűrő játék a történelmi haladásba, az ,,értelmes Rendbe”, önmaga hasznosságába vetett hitű, József Attila-i kötelességtudatú költőhöz? ,,... a játék kívül áll a gyakorlati lét értelmességén, a hasznosság és a szükségesség légkörén” – írja Huizinga3 . ,,Én játszom ugyan/ de ti/ vegyetek komolyan.” – figyelmeztet a Nyárban a költő maga is.
Játék mint szerkezet- és stílusformáló erő
A játék igazán a megváltozó élet- és történelemszemlélet, a rendbe vetett hit megrendülésének megjelenésével válik fontossá. Az első két Szilágyi-kötet lírájához szokott korabeli olvasót erősen meglephették a Garabonciásban felfedezett változások. Ebben a kötetben megszűnik a Szilágyi-versek eddigi hagyományos, egynemű alanyisága, szerkezetük zártsága: az új, relativizáló értékszemlélet felszámolja a versekben az egységes nézőpontot és a nyelvezet homogenitását: s ezzel együtt lehetőség nyílik a szabadabb játékra. A Garabonciás verseire az összetett esztétikai minőségnek megfelelően a nyelvi-stilisztikai sokszínűség, egy sokrétű nyelvi világ létrehozása jellemző: a költő merészen játszik különböző korok és csoportok nyelvével, s ugyanúgy játszik az idősíkokkal is – Kolozsvárra tartó vonatán a méloszi Aphrodité utazik, garabonciása motelból csárdába tart. A nézőpontváltásoknak, a központozás hiányának és az áthajlásoknak köszönhetően megszűnik a költemények egyértelmű olvasata: ebben a kötetben nincsenek már axiómaszerű kijelentések, nagy igazságok, csupán többféleképpen is értelmezhető megállapítások. Igazi áttörést Szilágyi költészetében azonban az 1967-es A láz enciklopédiája, ez a hatalmas költemény-montázs jelent, melyben az alkotó úgy rendel egymás mellé táncszót és szonettet, népi ráolvasást és rapszodikus gondolati költeményt, ahogy a kisgyermek játszadozik a tempera színeit kevergetve: csakhogy ez a szerkezeti-stilisztikai játék nagyon is tudatos, a relativizáló értékszemlélet poétikai kifejezésére szolgál. A játék révén felbomlanak a határok, egymásba folyik tragikum, komikum, abszurd és groteszk, így jön létre a versekben uralkodó összetett esztétikai minőség, s ennek hordozójává válik a versek bravúros szójátékokkal, pazar rímekkel telitűzdelt nyelvezete is. A láz enciklopédiájának sokszínűsége legteljesebben a Don Quijote szerenádjában mutatkozik meg: ez a zseniális, humoros-groteszk travesztia tobzódik a nyelvi játék különböző eszközeiben, s feszültségét az állandóan felbukkanó, mégis mindig váratlan hatású stílusváltások adják:
„ma vánkos és ma dunna,
ma lángos és ma rozsdás
csillag, mit meg nem unna
lesmirglizni a postás,
madonna, makaróni
madonna, lelkimosdás”
Csak úgy áradak a bókok, hogy aztán egy hirtelen áthajlás, sőt szakaszváltás bontsa meg, a ritmust, máshol meg ellentétes értékű kifejezéseket – szeretetlegyeket – vagy idegen eredetű szavakat kapcsolnak össze a tercinák cifra, andalúz romantikát árasztó tiszta rímei, s így kerülnek a különböző minőségek egy nevezőre, így kapnak a szavak új, csak a vers nyelvi univerzumában érvényes jelentést. A költő a szavak azonos alakját vagy tövét is bevonja ebbe a karneváli forgatagba: nála „a sárga hold/ ma sárlik” s e ,,derék még derék volt”. Flaszter és holdvilág, reklám és tüzes csitkó, utcaszéli vulgaritás és rokokó érzelmesség mosódik össze a versben, melynek mindent relativizáló értékszemlélete egy szintre emeli a legkülönfélébb értékeket: ezt a viszonylagosságból adódó kiegyenlítődést tükrözi a lovag abált szalonnát és akadémiát egymás mellé állító végrendelete is. A nyelvi játék itt tehát azzal (is) oldja fel a Szilágyi – Don Quijote alakjából áradó fájdalmat, a tercina eredetileg 11 szótagos sorait megcsonkító keserűséget, hogy egy új fajta szemléletet közvetít, amelyet már posztmodern értékszemléletként jelölhetünk meg. Szilágyi költészetét ugyanis – ahogy azt róla írott kitűnő könyvében Cs. Gyimesi Éva állapítja meg4 – pályája derekától kezdve két világszemlélet összeütközése határozza meg: a moderné és a posztmoderné. Egyszerre érvényesül műveiben a modern ember tragikus, a rend összeomlását, a diszharmóniát megtapasztaló látásmódja, és a posztmodern kor mindent relativizáló, az antinómiákat egy szintre rendelő iróniája. A játék tehát egyes Szilágyi-versekben – így ebben a szerenádban – az intertextualitás megteremtésével, a maga speciális hagyomány- és időkezelésével, az értékeket lefokozó, egy szintre rendelő nagyvonalú relativizmusával (,,...a játék jón és rosszon túl”5, írja Huizinga is) már a posztmodern értékpozíció kifejezőjévé válik.
Játék és intertextualitás
A pálya csúcsterméke, az erdélyi s egyben az egyetemes magyar irodalom kivételes kincse az 1967-es Búcsú a trópusoktól című Szilágyi-kötet. A hitnek A láz enciklopédiájában, sőt a Garabonciásban megkezdődő elvesztése ebben a kötetben válik totálissá: a költő immár végképp leszámol az értelmes lét lehetőségével, a történelem célelvűségével, az emberi szellem önmegvalósító törekvéseivel, hol a tragikus pátosz, hol a mindent lefokozó irónia hangján. A kötet verseiben ez a két minőség, a tragikum és az irónia csap össze, s így jön létre ez a monumentális, minden ízében szintézist hordozó költészet.
A Búcsú a trópusoktól költeményeinek szerkezete ennek jegyében minden eddiginél bonyolultabb, az eddigi nézőpontváltásos, nyelvi-stilisztikai sokszínűséget a Bartók Amerikában című versben már megcsodált utalástechnikával gazdagítja a költő, így hozván létre a montázstechnikával ún. intarziás, vagy Kapiller Ferenc6 szavaival élve, palinódiás szerkezetű műveit. Az intertextualitás megjelenésével a játék funkciója tehát még inkább kibővül ebben a kötetben: hisz a szövegköztiség különböző eljárásainak játékjellege tagadhatatlan, s az idézetek beemelése a versbe Szilágyinál tipográfiai játékkal is együtt jár. A kötetnyitó Haláltánc-szvit képi megjelenése alapján igazi neoavantgárd költő művének tűnik: kereszt alakba szedett Ómagyar Máriasiralom-idézet, aláhúzások, kiemelések, oszlopok, bekeretezett újságcikkrészletek alkotják a vers testét. Nem csoda hát, hogy a kortársak, a kritikusok is ebbe az irányzatba sorolták be őt. Szilágyinál azonban nézeteim szerint többről, illetve másról van szó, mint kísérletező kedvű, neoavantgárdnak keresztelt kortársainál. Az ő esetében a vizualitás sohasem válik elsődlegessé, s költemény-montázsának egyes darabjai nem az esetlegesség révén kerülnek egymás mellé. Tudatosan, szigorúan építkezik az idegen és a saját szövegekből: nála az idézetek szerves kapcsolatban állnak, módosítják, árnyalják, vagy éppen ellentétükre fordítják egymás jelentését, elhelyezésüknek, egymás mellé kerülésüknek tehát fontos célja, jelentésgazdagító funkciója van. Így a Haláltánc-szvitben a krisztusi megváltással biztató, a Példák könyvéből származó szavakat a negatív történelmi példák ellenpontozzák – ilyen a buchenwaldi bűnös öngyilkosságáról szóló cikk – művön végigvonuló kirekesztő középkori esküszöveg látószögéből a keresztyénség is álértéknek tűnik, s ebben a szövegkörnyezetben Jézus utolsó szavai is az emberi kiszolgáltatottságot és a megválthatatlanságot sugallják. Az idézetek tehát valójában a különböző antinómiák egymással szemben álló pólusait képviselik, s úgy oltják ki egymás jelentését, mint mínuszjel a pluszjelét, egyfajta kétszeres parafrázisként, a szövegek közti párbeszéd posztmodern jelenségét megtestesítve. A játék így még erőteljesebben szembesít a költői szó, a nagy igazságok relatív voltával. Az idézetekkel való tipográfiai játszadozás, a forma tehát látszólag neoavantgárd költőről tanúskodik, de ez csak a felszín: a játék szövegeket párbeszédre bíró, különböző hagyományokat egymásra vetítő jellege már posztmodernitásról árulkodik.
Játék és szójáték – a lázadás eszközei
„A szabályok csak azért vannak, hogy legyen mit áthágnunk” – fogalmaz Szilágyi a kései Fények az éjszakában című versében, s ez az axióma egész életművére vonatkoztatható. A közérthetőség követelményei, az avítt konzervatizmus ellen lázad, a tipográfiai formák a kihívást még élesebbé teszik a Hogyan írjunk verset című ,,használati utasítás”. A versben szereplő, dilettantizmust parodizáló ,,kozmopolita” és ,,tősgyökeres” dalvariációk konkrét hadüzenetek, gunyoros fricskát jelentenek a korszak, a nemzetiségi irodalom egy-egy túlságosan merev, megkövesedett nézeteket valló intézménye számára, így Hajdu sógor sem más, mint Hajdu Győző, az Igaz Szó főszerkesztője, aki rengeteg Szilágyi-verset utasított vissza, s illetett a ,,közérthetetlenség” vádjával (s a közérthetetlenség itt általában valami olyasmit jelentett, ami nem illeszkedett az irodalompolitikai elvárásokhoz). A hadüzeneteken túl azonban egyetemes üzenettel is bír a Hogyan írjunk verset. Szilágyi világában nem a harmónia honol: az ,,abszolútum szertefoszlása” kaotikussá és kiismerhetetlenné tette – „van klinikai halál biológiai halál... vagyis a halál sem biztos csak az hogy nem élünk örökké” – de a költőt továbbra is próbálják visszahúzni, megkötni, mesterséges, régen hitelét vesztett rendbe kényszeríteni az irodalmi elvárások. A kor túlszaladt a szabadságon, az irodalmi kortársak szűkebb köre pedig lemaradt. A játék azonban az az állapot, amelyben a költő mégiscsak megélhette egyéni és poétikai szabadságot, hisz ,,...a játék szabad, maga a szabadság” – írja Huizinga7, és pontosan ezt sugallja Szilágyi verse, melyet egy utolsó fintorként csak azért is a gyermekkori mondókával zár le.
Nyelvi játékszenvedélye aztán a kötet záró darabjában csúcsosodik ki: az Ez a nyár nem más, mint a nyelv totális birtokbavétele, pompázatos, szenvedélyes vallomás, s e mögött a szóképek dzsungelétől vett búcsú csontig hatoló fájdalma húzódik meg. A költő tehát ebben a montázsversben végképp szakít a tradicionális költészettel. A nyelvi leleményekben tobzódó, ironikus, depoetizáló szövegek, a halandzsabetétek, groteszk képek, s a látszólag hagyományos, valójában a szóképeket parodizáló keserű hangvételű dalok mind-mind a költő már jóval korábban kibontakozó tapasztalatait összegzik: azt, hogy ebben a modern-posztmodem világban a hagyományos költészet folytathatatlan, hisz szavai erőtlenek –,,porcelán szinesztéziák/ közt pucér halál tántorog,”, ,,agyő, langyos metaforák” –, s a káosz eme századában már nem alkalmasak az olvasó kihívásának megválaszolására. Arra azonban a Dsida Jenő Nagycsütörtökét parafrazáló sorok is rámutatnak, hogy a búcsú nem jelent elszakadást magától a költészettől, a költő ,,kérges reménnyel” ugyan, de az áldozatvállalás lehetőségét sem megkerülve küzd egy teljesen új poétika létrehozásáért. Szilágyi tehát már nem elégszik meg a hagyományos eszközökkel, de épp az elégedetlenségből fakadó indulat vezérli őt a játszadozásra, kísérletezésre, egy új nyelv kialakítására, s ez adja formabontó verseinek izzását.
S hogy mi lesz ennek az új nyelvnek a legfontosabb alkotóeleme? A kortársak és elődök ,,metaforizmusával” szakító költő művészetében – ahogy arra Tőzsér Árpád mutat rá8 – a szóképek helyét az eddig mellőzött szójáték veszi át, így lesz a létkérdések egyre súlyosabbá válásával mégis egyre jelentősebb a játék szerepe. Tőzsér a posztmodern létérzékelés kifejezőeszközeként mutatja be a Szilágyi Domokos-i szójátékot, mely a hasonló jelenségek között párhuzamot vonó metaforával ellentétben olyan dolgokat kapcsol össze, melyek között az analógia csak a hangalakok véletlen egyezésén alapszik. Tőzsér szerint így valósul meg az ,,als ob-”, a ,,mintha”-költészet, melynek jegyében a költő nem az ,,azonosulás költői eszközeivel” tagadja meg a világot, hanem a totális kívülállás, a vers lehetetlenségére rámutató abszolút negatív magatartás jegyében. Itt ébredhetünk rá arra, hogy kezdeti fogalmak, a Rend, a Cél, a determináltság kikopnak Szilágyi terminológiájából, s ezzel együtt tudatából is: a szójátékok egy olyan világra hoznak felszínre, melyet nem irányít semmi, csak a véletlen, az esetlegesség.
Játék mint létforma
A következő kötetekben – a Felezőidőben és a Sajtoértekezletben háttérbe szorul a nyelvi-stilisztikai játékosság, Szilágyi Domokos megdöbbentő szépséggel vall azonban a játékról mint a magáról a költői létformáról A dolgokról egy földi szellemnek című versében. Érdemes itt egy hosszabb szakaszt is kiemelni, mely a Szilágyi Domokos-i ars poeticát fogalmazza meg, egyenlőségjelet téve költészet és játék közé:
A költő (aki jobb híján,
belenyugszik, hogy így nevezzék,
pedig jól tudja, mily nevetség),
aki se Megbízott, se fényes
nagykövet vagy Letéteményes,
csak végtelenséggel játszó véges,
s hiszi tán, hogy az értelem:
végessel játszó végtelen;
aki mindig, mindig csak: vár még –
a költő, aki tüzes árnyék,
amely két pólus között átég;
akinek eleme a játék
(elég véres életelem –
mint, mondjuk a történelem) –:
játék, mindig és minden ellen.
A műben kristálytisztán összegződik az, hogy miért is olyan fontos a játék, miért lesz életelem. Szilágyi lényének, létszemléletének tragikumát ugyanis a hit hiánya adja. Versek sorában tagadja meg az Abszolútum létezésének, a megváltásnak, a túlvilágnak a lehetőségét, műveiben mégis mindig ott rejtőzködnek az irracionális tartalmak, hisz arról a költőről van szó, aki szerint: „...csak az igaz, ami végtelen/ minden véges megalkuvás”9. Verseinek világát olyan monumentális ellentétpárok határozzák meg, mint az örök és a véges, a minden és a semmi, a szellem és a test, és ahhoz, hogy az ellentétes minőségeket össze tudja kötni, a hit ajándékára lenne szüksége, mely átível az ellentétek közti szakadék felett. Hit híján a költő számára csak az a lehetőség marad, hogy ,,az anyag és az eszme közt a félúton”, ,,két pólus között átégve”, sem egyik, sem másik véglet – például sem a tiszta ateizmus, sem a keresztyénség mellett – megállapodva mozogjon. Azaz játsszon, hisz Gadamer a játék legfőbb jellegzetességének, lényegének tartja a soha be nem fejeződő, ide-oda mozgást. Így Szilágyi Domokos szellemi ingamozgása maga a játék, melyet keserű iróniával, a feleslegesség tudatával játszott, mindig a racionalitást s az irracionalitást elválasztó keskeny határcsíkon, ahogy azt Határok című versében is bevallja.
A játék felhőtlen pillanatai
A nagyszabású, bonyolult létfilozófiai problémákkal viaskodó, már-már a líraiság határait feszegető költemények után meglepően más a Felezőidő, mely a sokszor erőteljesen személyes hangvételnek, a zárt, klasszikus formákból sugárzó harmóniának köszönhetően válik kivételes Szilágyi-kötetté. A szerelmes versek érett szépsége, zeneisége, kosztolányis rímjátéka lenyűgöző: apró ötletektől válik ez a szépség olyan könnyeddé, őszintévé és emberivé. Elég egyetlen szótő, s ennek változataira egy egész verset épít a költő: ,,csüggök rajta csüggedetlen, /csügg ő rajtam csüggeteg” írja a Percben. A szerelmes versek mellett teljesen más világot képviselnek azok a csupa-csupa játék travesztiák, paródiák, melyek egy-két darabja a mai posztmodem alapkövének is tekinthető. A játék itt szerepjátékként, afféle poétikai farsangolásként is megjelenik, amelyben az alkotó kibújhat saját énjének szorításából, felszabadultan halmozhat bravúrt bravúrra, csillogtathatja meg nyelvi humorérzékét egy fiktív, vagy valóban létező alak bőrébe bújva. Így készül el a Lilla Vitézre emlékezik, Szilágyi sajátos, Csokonainak emléket állító verse. Érdemes a játék kapcsán megemlíteni a Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre darabjait is. (A Tengerparti lakodalom című 1978-ban megjelent kötetből) Szilágyi Domokos a nagy kolléga verseinek hangulatát viszi tovább a ,,henna-gyehenna, Hanna-Hannibál” szavak játékán alapuló, a legkülönbözőbb formában megjelenő stílusvariációkkal. Szilágyinál az óklasszikai strófák a modern, hol groteszk, hol pajzán nyelvi humor terepévé válnak: ,,Henna Hanna, én szívem, ébredezzél,/ Vár az Alpok hágcsaja, csaj, te édes,/ Vár palankin és a havas csúcson túl/Római seregek – szól a szapphói versszak egész másképp, mint Horatiusnál. Ez a felszabadult játékosság érvényesül az Utóhangnak a vers és a sekély szót egymásra vetítő, s ráadásként kéjre is utaló bravúrjában is: ,,Könnyű voltam, akár versek. (Akár e versekély.)
A hol ironikus, hol groteszk stílushatás uralkodik a Zuboly és a Falstaff című travesztiákban is, melyekben Szilágyi mágusként bánik a nyelvvel: a szavakat kifacsaró, az idegen kifejezéseket is felhasználó, a banalitásig tökéletes rímeket kínáló költői leleményesség mutatkozik meg minden egyes sorukban. Nála az ,,antarktisztek/ buzgón antarktisztelegnek”, ráadásul ,,meg a dzsetek meg parmezán/ de kivirulnak még az ám”. Külön pikantériája a költő rímalkotásának, hogy a rímek gyakran egymástól nagyon távol álló kifejezéseket kapcsolnak össze, a szavak kiejtésén alapulnak, vagy egy-egy váratlan áthajlás ad rájuk lehetőséget. A költemények nyelvezete pedig maga a szintézis: beleszőtte a költő a fennkölt, olykor dagályos stílus kifejezéseit, éppúgy mint a vulgaritást megjelenítő argót, a modern civilizáció nyelvi termékeit ugyanúgy, mint az archaizáló vagy tájnyelvi alakokat. Létrehoz tehát egy teljesen egyedülálló, korok és stílusok szintézisét megteremtő nyelvi univerzumot, melyben a szavak egészen sajátságos, csak ebben a közegükben értelmezhető jelentést illetve funkciót kapnak, s ráadásul ezekben a művekben teljesen feloldódik a lírai én: a költő alanyiságának helyét átveszi a ,,tisztán nyelvi identitás különös minősége”10. (Cs. Gyimesi Éva.) Így lesz tehát a vers a menedék, a személyes sorsproblémákon való átlépés, egy másik lét megtapasztalásának eszköze, s egyben, a különböző korok szókinesének egybemosásával, egymásra vetítésével a posztmodern, relativizáló időszemlélet megtestesítője.
A játék azonban az utolsó pályaszakaszban sem válik felületessé: arra, hogy milyen súlyos gondolatok húzódnak meg a könnyedség maszkja mögött, a Játékok I-II. mutat rá. Ezekben a létösszegző igényű, ars poetica érvényű versekben – ahogy azt Dobozi Eszter11 is megállapítja – Szilágyi Domokos tulajdonképpen mindent összefoglal, amit a játék jelentett számára. Rámutat a játékra mint a szerepekben való megnyilatkozás eszközére (,,Európát játszottam. Kusza játék. Északot, Délt, Keletet, Nyugatot.”), vagy úgy mint gyógyírra, menekülési lehetőségre. „A játék kábít, álmot ad.” – vallja be, mert számára a játék ösztönös út a tudat által mindig leszorított transzcendensbe, a realitáson túliba. ,,Játsszuk, ami nincs, de lehetne./ Játsszuk, ami nincs, de szeretne/ lenni.” – vallja másutt, az örök még nem elégedettség sóhajával. A játék révén kapcsol össze hagyományt és modernséget, múltat és jövőt. ,,Játsszuk ami nincs, ami volt/ játsszuk, ami nincs, ami lesz.” A játék tehát kivetül Szilágyi költészetének minden egyes rétegére, s ezzel együtt létezésének minden aspektusára, s ezért is tűnnek a rezignált, mégis eltökélt Szilágyi-sorok – „játsszuk, ahol játszanunk adatott” – egy egész élet mottójának.
Nevezhetjük őt poeta doctusnak, lehet elismerésre méltó például a művészi szerkezetét kialakító tudatossága, de mégis, ami miatt lírájának világa annyira egyedi, s ami miatt akkora élményt nyújt egy-egy versének olvasása, az tiszta, ösztönös játékossága, mely még a hatalmas létfilozófiai költemények intellektuális útvesztőiben való barangolást is élvezetessé teszi. Mindemellett érdemes arra is figyelnünk, hogy az eltelt harminc év ellenére Szilágyi Domokos lírája pontosan a játék, s annak már posztmodernnek tekinthető jellegzetességei miatt szorosan kapcsolódik a kortárs lírához. Ma, mikor a transzszilván posztmodem fontos szereppel rendelkezik irodalmi életünkben, érdemes felgöngyölíteni az Orbán János Dénestől és még inkább Kovács András Ferenctől induló szálakat, hogy eljussunk ahhoz az alkotóhoz, akinél mindez elkezdődött: Szilágyi Domokoshoz.
__________
1Johan Huizinga: Homo Ludens. Kísérlet a kultúra játékelemeinek meghatározására. Universum Kiadó, Szeged, 1990
2Dobozi Eszter: A játék Szilágyi Domokos költészetében, Forrás, 1985/10
3J. Huizinga: i.m.
4Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990.
5J. Huizinga: i.m.
6Kapiller Ferenc: ,,...új jel ő egy tört-szűrt koron” Szempontok Szilágyi Domokos költészetének értelmezéséhez, Életünk, 1985/1
7 J. Huizinga: i.m.
8Tözsér Árpád: A vers lehetetlensége mint posztmodernizmus Szilágyi Domokos költészetében, Forrás, 1990/8
9Sz. D.: Bartók Amerikában
10Cs.Gyimesi Éva: i.m.
11Dobozi Eszter: i.m.
