„Megbűnhődted már te nép
a múltad, s jövendőd.”
Drakula
Alighogy elütötte az éjféli óra a péntek tizenhárom kezdetét, huhogós kopogást hallok az ablakon. Baglyot kaptam.
Azt hittem, megint a Potter-féle Harry gyerek helytelenkedik, ő szokott folyton baglyokkal nyaggatni, hogy nem-e írnám meg igaz történetét. Már készültem is jó magyar szívélyességgel valami nedves-meleg helyre küldeni, nem mintha valami bajom lenne a bagolyfélékkel. Csak a Harry gyerekkel.
Baglyokhoz való viszonyomat félelemmel vegyes csodálatként lehet jellemezni, s mint minden ilyesmi, ez is gyerekkorba eresztett gyökerekből táplálkozik.
Történt, hogy a tréfás kedvű nagybátyám, baglyot fogott valamelyik sötét padláson. Én olyan hároméves körül lehettem és szent borzadállyal tekintettem a nagy szemekkel hunyorgó, forgófejű micsodamadárra, magát a sötét mumust láttam benne, főleg amikor huhogott.
Köszönj szépen a bagolynak gyermek, különben elvisz éjjel!
Amúgy sem igen tudtam beszélni akkoriban, hát csak ennyi kellett nekem…
– Szeszejvusz bádó, énemenek haza! – s azzal usgyé anyám szoknyája mögé.
No, de ez a bagoly, nem olyan bagoly volt. Hanem sokkal, de sokkalta baglyosabb. Azaz félelmetesebb. És röhejesebb.
Hölgyeim és uraim, bármennyire is hihetetlenül hangzik, ami az ablakpárkányon huhogott, maga volt a végtelen isteni humor- és szépérzék absztrakt kifejezése.
A rézfaszú bagoly!
(Érthetetlen számomra az a prűd és hazug álmorál, ami folytonos homályra, mondhatni underground létformára kényszerítette a rézfaszúbaglyot a magyar mitológiai állatkertben, pusztán azért, mert rézszínű csőre fallikusra van formázva és nagyobb az átlagnál.)
Hogy nem ért teljesen váratlanul az eset, annak kizárólag az a szerkesztő az oka, aki időnként teljesen lehetetlen feladatokat ró nyakamba, mint legutóbb is, amikor azzal jött, hogy volna egy nekem való nehéz témája.
Szépen szerkesztett hatásszünet után, még azt is mondta, hogy senki másra nem bízná, ugye elvállalom.
Miután témalátatlanban kicsikarta belőlem az elvállalást, okosan használva hiúságom határtalanságát, sikerült kiszedni belőle (haha!), hogy Drakula őfelségéről kéne írnom.
Nem is olyan lehetetlen, kicsinylettem pökhendin a feladatot.
Hétezer karakterben. – szólt utánam.
Hé… mi?!
Alkudoztam, kilenc, nyolc, de amikor a hétezerötszázra is hetet mondott, feladtam. Szerkesztővel alkudozni lehet, hogy lehet, ha nem költő az illető, de ez meg éppen az. Hétezer karakter rengeteg neki.
Nekem meg már alig maradt 5 000.
S hogy ne szaporítsam a fölösleges leütések számát, éppen próbáltam valami rövid, ám ugyanakkor bővéres történetecskét összehozni a vérszomjas felségről. Nyakig kordokumentálósdiban, fogcsikorgatva átkoztam, büdöskurváztam az összepréselt, szárazajkú múzsákat, amikor megindult a titkos forrás, hogyaszongyahogy Drakula sorstárs-állata.
És nem farkas, nem denevér, amint azt a felületes, hozzánemértő nyugati barbárszakértők állítják. Nem, kérem.
Vérfagyasztó huhogásával előörsként riasztgatva a tettek helyszínéről az oda nem valókat, valószerűtlen külsejének leírásával a szavahihető szemtanúk is mocskosszájú hazudozókká, mi több, gyanús alakokká váltak a véres mester tetteinek mesélésekor.
Úgy bizony, ez a valószerűtlen valami, a röhejesen gyönyörű, az éjnek évadján daloló rézfaszú bagoly huhogott Drakula őfelsége előtt és mögött.
Meg az én ablakomban.
– Buhuhú! Beengedsz, bazeg, vagy rámvirrad?! Buhuhú! – így nekem a Rézfaszú Bagoly.
A félsztől libabőrösen, hidegverejtékezve ugyan, de beengedtem, mit tehettem volna.
– Üzenetet hoztam, te búsmagyar, lazulj már!
–Nekem… Kitől? – hülyültem meg teljesen a lehetetlen helyzetben.
– Nono, te csak megírod, az üzenet a magyar népnek szól! Hogy mekkora mázlisták vagytok… – mondta és otthonosan bekapta a fehéregeremet. – Bocs, de kicsit éhes vagyok. Hörcsögöd nincs?
Szóhoz se jutottam, intettem, hogy nincs. Szegény Frici, sirattam magamban a Rézfaszú Bagoly vacsoráját.
– Akkor adjál szalonnát! Ragadj tollat, papírt, s írjál, tollbamondok. Hagyd a billentyűt, nesze itt egy toll! – nyújtott egyet a sajátjából.
– Azt a a tényt, hogy ti, magyarok, átok alatt sínylődtök, nem kell bizonyítani, ezért tény. S ahol átok van, ott átkozó is. És az esetek nagyrészében bűn is. Buhuhuhú, de még mekkora! Annyit huhogok, Mátyás király.
Mátyás király?! Buhuhu, buhuhu, az egyetlen, az igazságos, a bécsverő Mátyás, a Corvinák és egyebek megalkotója, a magyar Napkirály. Törökverő Hunyadi János legkisebb fia, akiről, mondhatnátok, buhuhú, hogy román származású volt, na ő az, aki elkövetetett egy rút galádságot. Buhú.
Mióta megy nektek rosszul? Mikor voltatok ti, magyarok, utoljára csúcsközelben?
Buhuhugye, ki se kell mondani a választ... S ha akkor volt jó utoljára, azóta rosszul megy, buhuhugye... Huhúhullámvölgy.
– A hatást megelőzi az ok, nem kell ahhoz rézfaszú bagoly, hogy kiderüljön a nyilvánvaló, csak éppen gondolkodni kéne. Buhúh.– látott neki a Rézfaszú Bagoly a szalonnának, negyedkilós falatokkal.
– A déli harangszó királyfényes fia ujjat húzott az éjfél sötét hercegével, azaz, magyarán mondva, Mátyás, az Igazságos, meg-szegte adott szavát és börtönbe vetette Drakulát. Van még? Szalonna? Az egér jobb lenne…. Buhú.
Behoztam a másik tábla szalonnát.
– Huhú, cseresznyefával van füstölve! Börtönbe… Drakulát. Nagy virtus, mi… Buhuhú, ugye hogy bár maradt volna ez a kicsi tett benne a nagy emberben… Hadd hallom, mit tudsz róla?
– Mátyás király volt az, aki….
– Buhúhu, hagyd békén, nyugodjon, megbocsátottunk már rég neki. Drakulát kérdem, nem a Matyikát.
Drakulából vizsgáztat a Rézfaszú Bagoly!
– Öööö, Vlad Tepes, Bram Stocker, vér, vámpír…
– Eszed tokja, buhuhú, mint egy amerikai Transzilvániában. Buhuhú, mindjárt jössz a fokhagymával, meg a karót a vámpír szívébe, mi?!
– Keresztet! – tudálékoskodtam ostobán.
– Háháháhuhú! Hühühülye…– forgatta fejét, hasát csapkodva szárnyával.– A szívükbe, bühühü…– tátogott azzal a bizonyos csőrével. – No hallám rajzolj nekem egy szívecskét!
Ha bezsonghat egy rézfaszú bagoly, akkor ez bezsongott, állapítottam meg, s rajzoltam neki egy szívecskét, amilyet a levelezőlapokra szokás.
És egy segget is!
Segget is neki, mit csináljon az ember egy bezsongott rézfaszú bagollyal, éjnek évadján.
– Most idesüss, huhú! – böffent, aztán köpött. – Ilyen a szív, látod, te meg két segget rajzoltál. – s azzal bekapta megint.
A Frici szívét.
– Keresztet a vámpír szívébe annyi mint…– nézett rám vizsgáztatón.
– … karót a vámpír seggébe. S a fokhagyma? – jöttem bele a stréberségbe.
– Buhuhú, most őszintén, te nem hánynád el magad? Ha éppen nem fokhagymáztál be magad is?
– És a vérszívással mi van?
– Buhuhú, hát az igaz, a vámpírok csakugyan elszívják az ember vérét. Ebből élnek.
– Drakula is?
Buhú, kibújt a magyar a zsákból, tisztára, mint a Hollós kolléga. Totál bedőltetek a szászok rémmeséinek, hallod-e, hanem ők jól leszívták, mutatóba se maradt belőlük! Kellett nekik vámpírokkal cimborálni… Velük hitették el először a vámpírok azt, hogy Drakula vámpír. Buhuú!
– Szóval nem az?
– Ő?! Ő a vámpírok réme, félnek is tőle, mint a tüzes karótól, a Karóstól. Ha elkapja valamelyiket, annak annyi. Karót kap a seggibe, s szép lassan, míg meg nem hal, mindent bevall a többiről. Mert sokan vannak, gyorsan szaporodnak, mint a tetvek. Buhuhú, ha nem lenne Drakula…Buhú, akkor ti emberek sem. És ha annak idején a Mátyásotok nem dugja belé a nagy orrát, Drakula komám elintézte volna őket, mind egy szálig.
– Hogyhogy?
– Buhúhát úgy, hogy ezek 666 évente nagygyűlést rendeznek, s olyankor vámpírkutyakötelessége mindegyiknek ott lenni. S a komám már azt is tudta hogy hol… Hát ezért átkozott meg titeket magyarokat Drakula, mert megakadályoztátok küldetése teljesítésében, bazeg! Buhuhú! 555 és fél évre, azaz 6666 hónapra. Huhuhú, erőst kemény átkot mondott, senki más nem élt túl még egy ilyet, csak ti! – huhogta elismerően. – Már nem sok van hátra, bírjátok ki, ezt üzeni komám Drakula, merthogy az átkot még maga az átkozó sem tudja feloldani, ha ilyen, mint amilyet reátok mondott. És megsúgom neked, megpróbálta, bár tudta, hogy lehetetlen, még Trianon előtt, buhúbizony. Hanem azért ti is hibásak vagytok, hallod-e…– köpött megint. – Nesze, itt az egered.
Tényleg Frici volt, összevisszagörbült szőrszálakkal, nyálasan, tántorogva, kábultan.
– Vigyázz, hogy írod meg, nehogy ne higgyék el! Amennyire neki vagytok búhuhúsulva, képesek vagytok átkozottaknak maradni átok után is… Pedig milyen finom szalonnátok van! Szervusz bádó, én elmenek! – búcsúzott el tőlem a Rézfaszú Bagoly és huhogva nekilendült az éjszakának.
Buhuhh, buhúhú!
Én pedig kiszámítottam, hogy mikor lesz a Drakula Átkának Vége Év. És beleírtam a címbe, annyit tán elolvas az is, aki nem hisz az átok végében.
Corpus delictim a Rézfaszú Bagoly tolla, meg is mutathatom, azóta csak azzal írok, azaz ezzel, amivel most, hatszázhatvanhat leütéssel többet a rendeltnél.
S ha ezek után is akad piszi, aki nem hiszi, hogy véget ér a magyar átok, kérdezze meg a Rézfaszú Bagoly témában ténylegesen bennfentes Fricit.
