Milyen értelmiségi figurák, és milyen szerepekben bukkannak fel Szilágyi Domokos életművében? A problémafelvetés elsősorban azért fontos számomra, mert annak a Szilágyi Domokos-képnek a kialakulása érdekel, amelyik az előkerült dokumentumok alapján feltételezhető ügynök-üggyel megbomlik. Kissé leegyszerűsítve a kérdést, a következőképpen fogalmazható meg: vajon miből alakul/alakult ki az a Szilágyi Domokos-imázs, amelyik nem fért össze a kollaboráns képével? A művek is alakították a képet, vagy csak a személy maga? Azokkal együtt persze, akik a személyről szóló történeteket az utókorra hagyományozzák…
Szilágyi Domokos 1967-ben, Történetek húsz éven felülieknek címmel megjelentetett egy prózakötetet. Az értelmiségi szerepmodellek a kötet elbeszéléseiben, karcolataiban tematikusan is követhetőek. A verseiben (amelyek nyilván ismertebbek, mint prózája), a megjelenített szerepek kevésbé elválaszthatóak a megszólalásmódtól.
A preferált értelmiségi attitűdöt kiindulásképpen két példa alapján kívánom bemutatni. Az egyik a gyermekekhez való viszonnyal összefüggésben teremti meg ezt az attitűdöt. Szilágyi István visszaemlékezése szerint: „az ún. nagy szellemek körében kínálkozó »olümposzi csevelyek« alkalmait is kerülte; néha viszont szívesen ottfeledkezett valamelyikünk két-háromesztendős kisgyereke mellett a szoba közepén a szőnyegen”. Az itt leírthoz hasonló jelenettel a Szilágyi Domokos-prózakötetben is találkozunk: éppen egy ilyennel indul a kötet: „A fiatalember kézen fogta a két gyereket, és lement velük a kertbe. A kert egyik sarkában volt a ház: leterített pokróc; körülötte földbe tűzdelt vesszők jelképezték a falat, elöl pedig, két vessző között egy nagyobb rés: az ajtó. A fiatalember lefeküdt a házban, lábát kinyújtotta az ajtón. A gyerekek leültek mellé.” (Veréb, 5. o.).
A másik példa egy Székely János-cikkre válaszoló vitairatból való. Székely János a beat-nemzedék koncepcióját támadta az Üvöltés című antológia alapján. Szilágyi Domokos egyrészt a beat-nemzedék (és lényegében a hippi-ideológia) védelmében szólal meg, másrészt a Székely-szöveg érvrendszerének ellentmondásosságára figyelmeztet. Székely gondolatmenetének összefoglalása után a centrum–periféria logika problematikusságát ugratja ki: „Végső soron: az antológiában »egy periferikus társadalmi képződmény ábrázolja önmagát«. Kár, hogy nem derül ki: a) kikből áll a periferikus társadalmi képződmény; b) kikből áll a központi társadalmi képződmény; c) az-e a baj, hogy ez a periferikus társadalmi képződmény önmagát ábrázolja; vagy pedig d) az-e a baj, hogy e periferikus társadalmi képződmény nem központi társadalmi képződmény(eke)t ábrázol.” Ugyanebben az írásban, amely eredetileg 1968-ban jelent meg az Előre című napilapban, a kábítószerfogyasztással kapcsolatban is leíródik egy meredek mondat: „Hogy a beatnikek munkakerülők? Lehet. Civilben. De hogy 1–2–3–4 könyv megírása nem nevezhető éppen munkakerülésnek – azt Székely János is tudja. Marihuánát szívnak? Persze. De miért nem szívok én marihuánát? Mert Bukarestben nem lehet kapni. New Yorkban lehet. Ez is meggondolkoztató.”
Mindkét példából egy nonkonformista attitűd bontakozik ki: annak megítélésében, hogy mi a „centrum”, Szilágyi Domokos különvéleményt képvisel. Különösen a Székely János-írás érvrendszerének szétszedéséből látható, ahogy valójában a centrális pozíció relativizálhatóságának problémáját veti fel egy konkrét ügy kapcsán. Ne döntse el valaki „hatalmi” pozícióból – látszik mondani a Szilágyi-szöveg –, hogy mi tekintendő centrális, és mi periferikus (vagyis a Székely-szöveg logikája szerint érdektelen) témának és életformának. Ugyanennek a logikának feleltethető meg, ahogy az „olümposzi csevely” és a gyerekek játéka közül a számára „centrális” viselkedés mellett dönt. Az értékek hierarchiája ebben a kontextusban spontán, nem előre megszabott, közösségi opciók szerint alakul ki.
Tágítva a vizsgálódás körét, érdemes ezt a viszonyulást egyfajta generációs tudatra vagy legalábbis csoporttudatra vonatkoztatni. A periféria problémájának és a periféria látásmódjának megfeleltethető talán egy beszédmód is, amely nem hierarchikus abban az értelemben, hogy a beszélő „felülről”, kiemelt pozícióból szólalna meg. Szilágyi Domokos nemzedéke számára ez fontos önmeghatározási szempont: végső soron egy értelmiségi szerep körvonalazása, amely nem kíván saját beszéde számára kiemelt státust, legfeljebb a megszólalás reflexiós szintje alapján különíthető el más beszédformáktól. Egy Hervay Gizellával folytatott beszélgetésben Huszár Sándor azt veti fel, hogy a Hervay, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár csoportja másképpen viszonyul a „nagy kérdésekhez”, mint a náluk idősebb generáció. Hervay Gizella elfogadja ezt a megkülönböztetést, és különféle beszédformáknak felelteti meg a lehetséges értelmiségi attitűdöket: „ma is az vagy, aki voltál: világmegváltó. [– mondja Hervay Huszárnak.] Nézd: Szász Jánosék szónokoltak, ti prédikáltatok. Mi beszélni akarunk. A világmegváltás nekünk póz. Mi megérteni akarjuk a világot. Ez nem kevesebb. Ti közéleti életet éltetek, mi éltük a köz életét. Ti eszmékhez akartatok hűségesek lenni, mi az élethez. Ezért vagyunk mégis két nemzedék.” A beszéd, a szónoklat és a prédikáció más-más szerepeket feltételez a beszélő részéről.
A költői szerep kiemeltségét olyan gesztusokkal rombolta Szilágyi Domokos a kortársi beszámolók alapján, amelyek az említett „beszéd”-modalitást hangsúlyozták a szónoklatéhoz képest. Visszaemlékező írásában Hervay Gizella arról beszél, hogy Szilágyi zsigerből utasította el az előítéleteket, közhelyeket, megmerevedett dogmákat. Időnként strandpapucsban jelent meg olyan helyeken, ahol mások cipőben jártak, a rádió egyik évfordulós ünnepségén pedig A tücsök és a hangya című versét mondta el. Ebben a tücsök segélyért folyamodik a főhangyához, amikor télen már nem talál magának egyéb ennivalót. A főhangya reakciója a költészetre irányuló hatalmi elvárást mutatja meg, illetve azt a jellegzetes szótárt is, amely a hatalmi pozíció jelölője:
– Kétségtelen, az ön éneke kell!
Ön azért dalos, mert ön énekel,
s ön azért énekel, mert ön dalos,
ön egy lelki műbútor-asztalos,
s működik a felül-
építményen belül,
egyszóval: tükröz,
hozzáadja a valóságot a betűkhöz.
Mint látja, én önt meg próbálom
érteni – nos, kérvényét approbálom.
A hangya a maga sajátos módján tehát része a hatalmi rendszernek. Ennek az önironikus szövegnek az elhangzása viszont egy formális, ünnepélyes közegben kétségkívül a megértés szólama mondjuk egy szónoklatéhoz képest.
Általánosabban tehát azt lehetne mondani, igazából nem az értelmiségi szerepek „ábrázolása” által hangsúlyos Szilágyi Domokos nonkonformizmusa, hanem magában a beszédmódban képződik meg az értelmiségi szerep. Abban a hangnemben, amely egy szerephez, egy figurához rendelődik. Ez a hangnem tehát az iróniáé – amely olykor tragikus irónia (ahogy Cs. Gyímesi Éva hangsúlyozza Szilágyi-értelmezéseiben, különösen az Álom és értelemben), olykor egyszerűen felszabadult, játékos irónia. (Mint a Történetek húsz éven felülieknek kis szövegeiben, a Liánában vagy Az szépséges Arzéna… című írásban például.)
Szilágyi Domokos iróniájában ott rejlik a felülemelkedés lehetősége, de főképpen a távolításé, a reflexióé. Ez az irónia pedig nem csupán verseiben és prózájában nyilvánul meg, hanem esszéiben is. Az alábbi, Walt Whitman legszebb verseinek előszavából vett idézet azért is érdekes, mert egy kiemelkedő értelmiségit (Einsteint) egy ironikus mondatával jellemez, összekapcsolva mintegy Whitman és Einstein kortársak általi, külsődleges megítélését: „1882. március 1-jén Massachusets állam igazságügyminiszterének utasítására az államügyész »indítványozta« a kiadónak, hogy szüntesse be a könyv forgalmazását az »erkölcstelen irodalmat« tiltó törvény alapján. (A följelentés a New England-i Erkölcstelenség Ellen Küzdő Társaságtól érkezett. – Rómát is a capitoliumi libák mentették meg – mondotta Einstein, jó fél évszázaddal később, midőn egy amerikai nőegylet tagjai tüntető felvonuláson tiltakoztak egyik előadása ellen.)” Ennek az attitűdnek az önironikus, szerepet is látni engedő variánsaként olvasható például a Bolyai János Vásárhelyütt zárlata: „Mi több – nem emelek kalapot a sarki mészáros előtt.” Itt a gesztusnak, amellett, hogy nem veszi figyelembe az elvárásokat, nem túl nagy a tétje sem. Épp ezért villan meg benne egy pillanatra az önmagukra mint „nagy” emberekre tekintőknek az olykor tapasztalható kisszerűsége.
A Történetek húsz éven felülieknek kisprózáiban és rövid színjátékaiban Szilágyi többnyire afféle „nemzedéki” problémaérzékenységet mutat: a felbukkanó értelmiségi figurák jórészt fiatalok, pályakezdők. Megjelenik itt is, elsősorban az Öt tojás és az Ilonka című elbeszélésekben az a nagy téma, amelyik majd Mózes Attila Egyidejűségek című kisregényében lesz talán a legemlékezetesebb: a fiatal értelmiségi idegen/falusi környezetbe kerüléséről van szó. (Ez egyébként az ekkortájt írt Üllő, dobszó, harang című Szilágyi István-regényben is központi probléma.) Az első Forrás-nemzedék pályakezdésekor, Bálint Tibor, Szilágyi István, Pusztai János novellásköteteiben gyakran tűnt fel a régi és az új világ szembeállítása – ezek többnyire egy-egy öreg, illetve fiatal szereplő személyébe sűrűsödtek. Az értéket nyilván az új képviselte ebben a világképben, ami azt is jelentette, hogy a régi világnak, tehát az öregeknek kellett az újtól, vagyis a fiataloktól tanulnia. Tanulságos, ahogy ez a viszonyrendszer finoman felülíródik az Öt tojás című elbeszélésben. A fiatal, falun dolgozó orvosnő nem fogad el a betegeitől ajándékot. Egy öregasszonyhoz járva (igazából beszélgetni, nem is annyira kezelni őt) be kell látnia, hogy a rögzült szokások megváltoztatásában van valami fölösleges, értelmetlen és kilátástalan. A történet vége, hogy elfogadja az öregasszony által neki kínált öt tojást. A történetet értelmezhetjük úgy, mint amelyben az „új” értelmiségi belátja, hogy a „régivel” való emberi kommunikáció fontosabb, mint a mindenáron való megváltoztatás igénye.
A másik történet, az Ilonka szerkesztési bravúrja, hogy a falun élő értelmiség napjait két perspektíva, két szövegműfaj felől mutatja meg: az egyik a tipikus termelési riport szemléletmódját, szóhasználatát követi (később Parti Nagy Lajos írásai imitálták hasonló módon a naiv, dilettáns beszédmódot): „A mérnök fiatal ember, férfias arcán kirajzolódnak a vonások. Szeretettel sétál föl és alá a szőlőbokrok közt, ahol kollektivisták sürögnek. (…) – Három éve dolgozom a munka mezején. A főiskoláról egyenesen idejöttem. Sámi elvtárs – szól az egyik dolgozónak –, azt a vadhajtást legyen szíves lemetszeni. Szeretem itt. Most fejeztük be a vadonatúj székházunkat, és nemsokára fölhúzódik az istálló szintén.” (Ilonka) A másik perspektíva közelről, a bensőséges barát szemszögéből láttatja ugyanezt a falun dolgozó mérnököt – párbeszédek, magánlevelek megnyilatkozásait is megmutatva. A kétféle szöveg egymásmellettisége parodisztikus hatást kelt, bár a történet „bensőséges” rétege egyébként nagyon is komoly: szerelmi ügy.
Érdemes még megemlíteni azt a kis szöveget is, amely akár a reál értelmiség és humán értelmiség perszonáluniójának travesztiájaként is felfogható. Az Archimédész című szövegben ugyanis a nagy karriert befutott fizikai törvény felfedezője verset írni ül be a kádba. Miután több versformát végigpróbál, létrejön végül a végső poéma, amely az ismert módon kezdődik: „Minden vízbe mártott test, / kisangyalom”. Látható, Szilágyi Domokos iróniája nem mindig tragikus, játékai nem mindig komorodnak „holt-súlyossá”. Kockázat nélkül állítható, hogy Bajor Andor mellett, mintegy mellékesen, ő a korabeli erdélyi magyar irodalom legjelentősebb parodistája.
A fenti példákat összegezve, az is megfigyelhető még, hogy Szilágyi Domokosban működik egyfajta felvilágosodás-eszmény, ha nem a szónok pozíciójából történik is a „felvilágosítás”. Szilágyi gyakran a tudatlanság, a sznobizmus ironizálásához fordul inkább. Tartózkodni próbál az indulatos, szenvedélyes fellépéstől. Ezt többek között T. S. Eliot válogatáskötetéhez írt jegyzeteiből is kiolvashatjuk, áttételesen: „Igaz, a líra szó nem a legszerencsésebb: Eliot eszménye a személytelen, tárgyias költészet – szemben a csupa-indulat, csupa-ideg, szenvedélyes magatartással, amely a hozzánk közelebb eső tájakon honos.” Nem nehéz kiolvasni ebből a mondatból, hogy melyik koncepció áll hozzá közelebb.
Tovább gyarapíthatnám a példákat, de talán ezek alapján is megfogalmazható már valamiféle konklúzió. Az az imázs, amelyik Szilágyi Domokosról kialakult az elmúlt évtizedekben, a saját művekben konstruált szerepekkel és a róla konstruált képpel is egybevág. A tipikus szerepmodell szövegeiben az (ön)ironikus töprengőé, akitől a modernizáló/felvilágosító szakemberi szerep sem idegen. Életművében a hatvanas évek második felétől egyértelműen követhető a nonkonformizmus, a parodisztikus műfajok, a kis történetek felé történő elmozdulás.
A verseiben felbukkanó szerepkatalógusban főként művészek szerepelnek, ezek figurája pedig leggyakrabban a megszólalás módja alapján rekonstruálható pontosan. Prózájában nem csupán művészek tűnnek fel, viszont hangsúlyosan generációs élmények felé fordul: fiatal értelmiségiek problémáira összpontosít. (Tudjuk természetesen azt is, hogy nem zárult be a nemzedéki élménykörbe: az Öregek könyve egyértelmű remeklés.)
Szilágyi Domokos hatalommal való együttműködésének „feldolgozását” a fentebb körvonalazott szerepmodellek hangsúlyossága is nehezíti. Nem könnyű összeegyeztetni ezt a képet azzal a ténnyel, hogy ugyanez az ember – nem tudjuk, pontosan milyen körülmények között – ügynökjelentéseket is írt. Alighanem további részleteknek, iratoknak kell felbukkanniuk a levéltárakból ahhoz, hogy az egész történet megértésére valóban legyen esély.
