Hölgyeim és uraim, a magány filmjét forgatom le Önök előtt, azét a magányét, amely Szilágyi Domokos költészetében végig jelen van és többször is igencsak jelentős verseknek a motorja. Ilyen versek a talán 1974-ben íródott Whitman-változatok is, amelyeken Szilágyi és Palocsay Zsigmond dolgozott száz évvel az eredeti után, s amelyek címe: Kolumbusz imája. Azért használtam a „talán” szót, mert a kötetekben a keltezés után kérdőjel következik – nos, szeretném, ha ezt a kérdőjelet odaképzelnék az előadásom fölé is, hiszen nem jó túlzottan magabiztosnak és egyértelműnek lenni, főleg akkor nem, ha költészetről beszélünk.
Ha modellszerűen gondolkodunk, két típusú magányról beszélhetünk. Az egyik az, amely talán az 1958-ban született Búcsúban jelenik meg először. „Kicsit ijedten integettél, / mint akit veszély fenyeget, / s ott maradtam, hogy hiányodban / fölfedezhessem lényeged.”, és más-más módon, de ide tartozik a Halál árnyéka. Rekviem (1960), a Viszonylag (az 1965-ös Szerelmek táncából) vagy a Garabonciás is (a hasonló című, 1967-es kötetből). Mindössze néhány idézetet szeretnék felhozni érvelésem alátámasztására: „vonító vonatok vonszolják vérző testemet / vérző testünket / országok vérző testén át.” (Halál árnyéka. Rekviem); „Viszonylag boldog lehetek, / hogy törődhetem veletek… (Viszonylag); „ó szülém lelkem valahol mindig nappal van” (Garabonciás). Olyan példák ezek, amelyek azt bizonyítják, e versek beszélője (minden halál, viszonylagosság és űzöttség ellenére) bízik a közösségben, bízik abban, hogy a közösségen belül tud tenni a közösségért, abban, hogy tud hatni a közösségre; és van mellette valaki, aki feltétel nélkül elfogadja őt. A többes szám nem értetlen, ellenséges vagy egyenesen kirekesztő, a szörnyű múlt vállalható és feldolgozható.
Ez az érzés azonban később megváltozik. A Don Quijote szerenádjában olvashatjuk (nem mellékesen: az 1967-es Emeletek avagy a láz enciklopédiája című óriáspoémában látott napvilágot, annak része, s mindannyian tudjuk, a láz belülről mardossa az embert): „…aki a szélmalommal / küzdött s megveretett”. Nem állítom, hogy ez a másik típusú magány első megjelenése, de kétségtelenül hatásosan fogalmazza meg azt. Ha a fenti kijelentések tükrében olvassuk, akár azt is mondhatnánk, a kiábrándulás bejelentése ez, annak bevallása, hogy a közösséget illető minden illúzió csalókának, hamisnak bizonyult. Ennek a vallomásnak a holdudvarába sorolhatjuk például a Haláltánc-szvitet (Búcsú a trópusoktól, 1969), a Bartók Amerikábant (Sajtóértekezlet, 1972), a Pogány zsoltárokat (Felezőidő, 1974), az Öregek könyvét (1976), a posztumusz Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből című költeményt és a Törpe eclogát (Tengerparti lakodalom, 1978), nem szólva a megrázó s ez idő szerint a költő utolsó műveként számon tartott Megvert az Istenről (1976. augusztus). Ismét néhány idézet: „a vádlott nem rokonom a vádló / nem rokonom / nem rokonom az áldozat sem tanúskodom.” (Haláltánc-szvit); „Aki alkot, visszafele nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ.” (Bartók Amerikában); „Veled vagy nélküled haladna / a szekér – egyre megy, / hogy hegyre völgy, vagy völgyre hegy, / hogy föld suvad, hogy szakad ég: / ez is, az is csak szakadék.” (Apokrif Vörösmarty-kézirat…) A magány mély, kiúttalan, életfogytiglani; a beszélő nem remélhet megértést a többiektől.
Ehhez a vonulathoz tartozik a Kolumbusz imája két változata is, amelynek Mentség és magyarázat című bevezetőjét érdemes teljes egészében idézni: „»1863 januárjában Whitmant szélütés éri; bal karja és lába megbénul… Betegségénél talán még nagyobb csapást jelentett anyjának 1873-ban bekövetkezett halála… Lelki nemessége ezekben a súlyos években új oldaláról mutatkozik meg. 1874 közepén állását is elveszti, amelyet bénulása óta helyettessel töltött be.
Első életrajzírója szerint négy éven keresztül állandóan szembe kellett néznie a halállal, a vissza-visszatérő kínos szenvedéssel, a szegénységgel, mialatt a nagyközönség megvetéssel vagy közömbösen fordította el tőle arcát… A legmagasabbrendű egyéni hősiességről tett tanúságot – teszi hozzá Dr. Burcke, az orvos és jó barát.«
»E katasztrófák hatása alatt írja meg egyik legmegrázóbb költeményét, a Kolumbusz imáját, amely hangulatában és eszmei tartalmában csak a vak Milton híres szonettjével és Sámsonjával hasonlítható össze. A hajótörött Kolumbusz sorsában saját, félbeszakadt költői pályáját, reményeinek meghiúsulását énekli meg – de a költeményből rendíthetetlen optimizmus, a befejezetlen életmű biztos tudata és a halállal való megbékélés sugárzik« – írja Szenczi Miklós.
Ezt a Whitman-verset fordítottuk le, illetőleg írtunk rá változatokat. A vállalkozás sikeréről döntsön az olvasó.”
A Whitman-párhuzam tovább árnyalja Szilágyi Domokos „második típusú magányát”: ő nem annak a pszeudotranszilvanista hitnek a költője, mely szerint minden szenvedő ember és közösség természetesen és feltétlenül értéket teremt (vö. kagylóban a gyöngy, súly alatt a pálma), sokkal inkább arról, hogy a szenvedést tartásosan vagy tartás nélkül egyaránt lehet tűrni, és ezeknek a verseknek a beszélője szeretné, ha az első változat kegyelmében részesülhetne. Szilágyinál egyébként nemhogy „rendíthetetlen optimizmus”, hanem Isten sincs; mint Cs. Gyímesi Éva írja a műről: „Jóllehet külsőleg imaformája van, ez a vers nem a hit párbeszéde valamely személyes Istennel, hanem a ráció tusakodása ellenfelével, akit saját korlátaink tudatából alkotott és akkor rombol le, amikor akar. Szilágyi Domokos istene tehát nem más, mint fikció, egy eleve fiktívként tételezett végső értelem…” Semmilyen vigaszt nem remélhetünk.
Az előadásom címében említett „színvonal” tehát legalább annyira emberi, mint amennyire alkotói – a jelentős művész vagy felfedező jelentős ember is, olyan ember, aki szembeszáll az élettel. Ha végiggondoljuk Szilágyi Domokos „listáját” (az 1969-es Kortársunk, Arany Jánosban és több verse mottójaként Babits, Jónás próféta, Bartók, Bolyai János, Whitman, Kolumbusz, Radnóti stb.), akkor el kell fogadnunk ezt az állítást, azzal a kiegészítéssel, hogy ezek az emblematikus személyiségek lírájában nyilván úgy jelennek meg, ahogy a költő látta őket.
Érdemes szemügyre venni Palocsay Zsigmond változatait. Az ő Kolumbuszának Istenével kapcsolatban nem merülnek fel kétségek, s így magánya is más. „…topogj, tapogass, / nézz meg engem” – mondja a hajós, s a szöveg a továbbiakban a „testem hajója” metaforát működteti: „Testem hajóján kajla az árboc, / testem hajóján kapca-fityula / minden vitorla…” A későbbiekben kiderül: „…bicskát fen sokélű tekintettel / torkomra minden emberem…” Két megjegyzés kívánkozik ide. Egyrészt: Szilágyi változataiban a tengerész és az Úr nincsenek olyan viszonyban, hogy egyik a másikat megérinthetné. Másrészt: Palocsaynál az ezoterikus kifejezések (kapca-fityula, tömítőkóc stb.) rést ütnek az egzisztenciális, mindenkire egyformán leselkedő egzisztenciális magány falán. Palocsay Kolumbusza szakszerűbb – éppen azért kerül közelebb a reményhez, mert hisz a mesterségében.
Érdekes, hogy 1974-es kötetében, A következő ütközetben Lászlóffy Aladár is közöl egy Kolumbuszról szóló verset, amely azonban már a címében a közösséget hangsúlyozza: Kolumbuszok. A mű beszédhelyzete is alapvetően különbözik a korábban elemzettektől, hiszen ez a szöveg az idő folyamatáról, elődökről és utódokról, a szóról mint az emberek közötti – lehetséges, megvalósítható –kommunikáció eszközéről beszél: „mennek a hírek haza, napkeletre”.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy jelezzem, mennyire másképpen lehet viszonyulni ugyanahhoz a helyzethez, történethez, alakhoz, motívumhoz – ami persze logikus, hiszen egymástól radikálisan különböző költői világokba lépünk be, mégsem árt hangsúlyozni. Ugyanezt figyelhetjük meg a mára klasszikus költők esetében. Ady magányában a gőgnek és a magamutogatásnak legalább akkora a szerepe, mint a meg-nem-értettség miatti fájdalomnak, gondoljunk például a Sem utódja, sem boldog őse…vagy az Északi ember vagyok című versre. Gondolom, Szilágyi Domokost éppen ez a gőg és ez a színpadiasság irritálhatta annyira Ady alakjában.
Talán József Attila az, akivel a legtöbb joggal lehetne rokonítani. Említett Arany-monográfiájában az (Ime, hát megleltem hazámat…) záró szakaszát hozza fel annak bizonyítására, hogy ha nem gyakoroljuk, hanem éljük a költészetet (!), „a legegyszerűbb fogalmazás a legtöményebb művészetet közvetíti.” És mindketten, József Attila és Szilágyi Domokos is, úgy élték, hogy halniuk kellett...
Végül két irányba szeretnék ajtót vagy inkább kisablakot nyitni. Az egyik irány a filozófia. A Sziszüphosz mítoszában Camus azt mondja: „Csakis a földhözragadtság és a költőiség egyensúlya teszi lehetővé, hogy az érzelem tisztánlátással párosuljon.” És azért kell tisztán látnunk, hogy megértsük: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.”
A másik a pszichológia. Joachim Gneistnek a borderline-szindrómáról szóló kötetében olvastam egy páciens követelődző könyörgését és a hozzá fűzött magyarázatot: „Ne jöjjenek közel hozzám! Közben a tekintete valósággal szívott magához.” A folyamatos határon-levés tipikus mondata ez: szeretnék belül lenni, de nem tudok, és ezért úgy teszek, mintha nem is akarnék. Tanulmányában Cserne István amellett érvel, hogy József Attila borderline-szindrómában szenvedett, s azt hiszem, egy szakértő Szilágyi Domokos esetében is kimutathatná e lelki kór jellemzőit.
Mindezt azért szerettem volna elmondani, hogy világossá váljék: szívesebben hiszek a belső okoknak, mint a külsőknek; szívesebben hiszek Szilágyi Domokos sorsában, mint végzetében. Amivel nem azt sugallom, hogy belül a besúgó életére vágyott vagy készült; meggyőződésem viszont, hogy a magány tapasztalatára nagyon is „készen volt”, és ami történt, ha történt, az „csak” mélyítette a magányát és siettette a tragédiát. A sarkos kijelentésekkel („nem besúgó”, „besúgó”) semmire sem megyünk, bár természetesen megkerülnünk sem szabad a problémát. Arra kérem Önöket, a képzeletük és a kombinatív képességeik segítségével terítsék rá az előbb leforgatott magány-filmet az információk rácsára. Hátha kiderül valami; hátha megértünk valamit.
