I. ÉJIMÁDÓ
Leplét bár váltva öltse, vesse:
Az én világom nincs már messze.
Az én világom el fog jönni:
Hajnaltalan csodás világ lesz,
Az éj sohsem fog elköszönni…
Egére nem lesz csillag hintve,
Én leszek minden gyöngye, kincse,
Én leszek célja, üdve, átka
És mégis ez lesz legjobb, legszebb:
Minden világoknak világa…
Akkor már nem lesz semmi multam,
Feltámadok, bár el se multam,
Reménykedem, bár mit se várok,
Elzúghatnak mögöttem békén
A többi napderüs világok…
Nem törtetek célra, titokra,
Nem lesz szükségem asszonyokra,
Nem keresem, aki megértett,
Én leszek a szent különélet,
A hazug fények megvetője,
A nagy sötétség, szent sötétség
Tapadó, bárgyu szeretője.
Köröttem nem lesz semmi kétség,
Csak nagy sötétség, szent sötétség…
…Az éjszakában állva, fázva
Várlak, szerelmetes világom,
Minden világoknak világa…
II.
…Fény ad színt a darabka kőnek,
Fény ad színt minden agyvelőnek.
A fény teremtett, fény teremt
Fejet zsibbasztó végtelent
S egyetlen egy kis, balga órát,
Amelyben nyíló tubarózsák
Vad illatába olvadunk…
A fénytől élünk s fény vagyunk…
…Hejh, temető! Valamikor még
volt a lelkem, fény az álma
S íme, most a nagy világosság
Kerget belé az éjszakába…
…Légy áldott, legvalóbb legenda
S a szent fény, mely most visszahoz;
Az…az! A sötét volt az első,
Fényt sohse látott szent kaosz.
A nincs volt az első igazság,
Önmagátszülte szent erény,
A tagadás az első isten
S első hazugság volt a fény.
Színben pompázik, hazug álmok,
Gyötrődő gondok gondozója,
Hogy káprázón agyamba szállott:
Elkárhozás volt az az óra…
Azóta nincs már semmi új fény,
Nem érzek semmi meleget,
Sóvárgom a nagy éjszakákba,
Várom a barna felleget,
Multát a színnek, fénynek, vágynak,
Borultát a nagy éjszakának…
III.
Hullj, hullj az asztalomra,
Nyárnak hulló virága,
Vadgesztenyék virága…
Ott a bokroknak alján
Csiklandott lány kacajja,
Párzó, bujálkodó vágy
Gyalázza meg az estét,
Az édes nyári estét…
Majd lesz est még sötétebb,
Lehull a nyár virága,
A gesztenyék virága.
Köd fekszi meg a bokrot,
Hideg lesz majd az este
S elmulnak a szerelmek…
Hullj, hullj az asztalomra:
Szeretem a virágot,
Az elmuló virágot.
Ilyen szép nyári estén
Nagy oktondin kiporzik
S lehull az asztalomra…
Az a ficánkoló lány,
Ott a borkoknak alján
Fázódva jár a ködbe,
Ha jön sötétebb este
S elmulnak a szerelmek…
Nem hull majd asztalomra
Vadgesztenyék virága
S az őszi csöndes esten
Én maradok meg itt csak…
Begázolok a ködbe,
A sötét, lomha ködbe,
Átgázolom a bokrot,
A száraz, árva bokrot
S bekiáltom a csöndbe,
Az édes, szörnyü csöndbe:
Elmultak a virágok,
Elmultak a leányok:
Én itt vagyok, maradtam
És úr vagyok a csönden.
Az Éjimádó vers, már a címében többrétű feloldhatatlan ellentétpárt hordoz. Még a vers elolvasása előtt, az olvasóban megfogalmazódnak bizonyos képzettársítások a címhez fűződően, mely két ellentétes érzelmi állapot párosítását, és ez által a jelentéssík két ellentétes pólusát is hordozza. Az összetett szó mindkét elemén belül is ellentét feszül. Először az élőlény a természetes fényt a világosságot ismeri amiből az életerőt meríti. Az éj egy zajló, fénnyel és ingerekkel telt napszakot követő nyugalmi állapotot, elcsendesülést jelent, amikor a nap külső fénye lebukva a látóhatár mögé az egyénben a belső fényt engedi érvényesülni. Az imád ige egy felfokozott érzelmi állapotot jelképez. Mindkét elem külön-külön is egy teljes körű élmény és érzelmi ciklus kifejezői. Ugyanis ahhoz, hogy az éjszakát megismerje, már megelőzően meg kellett hogy tapasztalja a nappalt. Illetve az imádat érzésköre már magában foglalja a kívánság, a vágy, a szeretet és a hozzájuk kapcsolódó ellentétpárokat a gyötrődést, a féltést, az elvesztéstől való félelmet, az ellobbanás, elégés veszélyét is. Ez a két szóösszetétel ellenpólusaival és rejtett jelentésmezejével kapcsolódva fokozott szövegszervező elemmé válik. A költő az éj jelentésmezejének értelmezését természeti képek kifejezésével kezdi. Már a bevezető gondolat is igazolja a címmel kapcsolatos fejtegetéseket. A lepel alatt történik a mag érlelődése, mely bizonyos idő után napfényre kerül, illetve azokra a befogadókra vár, akik túl vannak a káprázatokon, képesek átlátni a leplen és észreveszik a letisztult értékeket. De határozottsága ellenére, némi türelmetlenséget is kifejez. Például a lepel mit rejt még, mi kívánkozik még megmutatkozásra, mi az, amit örökre magába rejt, illetve a hajnaltalan, a sohasem fog elköszönni. A szövegben szereplő legerőteljesebb töltéssel rendelkező ellentétpárok: az öltse-vesse, el fog jönni-sose fog elköszönni, csillag-gyöngye, üdve-átka.
Az ellentétpárok halmozott felsorolása után, a második versszakban, a versszak matematikai mértani középsora a szervezőerő: „Én leszek a szent különélet”. Olyan különélet utáni vágy kifejezése, mely elvonulás a világi élettől, ahova már a múlt emléke sem kíséri el, célért sem kell küzdeni és megértő asszonyokra sem lesz szükség. A szent, a vágyott különélet már a közelben van, amivel a magány érzése is együtt jár. De ez a magányosság már nem az önmeggyőzés, az öngyógyítás példája, mint Csokonainál A Magánossághoz című versében, amely az európai magánytéma egyik jellegzetes 18. századi feldolgozása. Hanem egy olyan erőt képvisel, amely már a külvilág erejével feltöltekezett, kiszűrve a keserű erőt, és önmagából sugározza a szent erőt, melyet beérlelt. Az Éjimádó című versében „már felhangzott az igazi adys „én”-hang”(Kenyeres Zoltán, 1998, p.14.). Ezt a verset a második kötete tartalmazza azzal a hat költeménnyel együtt (A csókok titka, Vízió a lápon, A krisztusok mártírja, Szívek messze egymástól, Az én menyasszonyom, A könnyek asszonya), melyet a költő új címmel áttett az Új Versek című kötetébe. A Még egyszer 1903-ban jelent meg Nagyváradon, ahol Ady a szellemi töltekezés és átalakulás éveit élte. Az összegyűjtött verseket tartalmazó kötetben pedig a tizenharmadik kötetként kapott helyet a kötetekbe nem sorolt versek előtt. A Még egyszer címadó vers mindkét rendezési tervben szövegszervező erővel rendelkezik. Az időrendi sorrendben a második kötetként megjelenő címadó vers. Egyben programadó vers, melyet tovább értelmez az általunk kiemelt költemény: „Ím, bevallom, hogy nem hiában/ Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem, /Megleltem az igaz világot,/ Megleltem az én dölyfös énem, /Megleltem, ami visszaadja, /Amit az élet elragadt:/ Annyi szent közt a legtisztábbat: Ím, megtaláltam magamat!” Az Éjimádó vers nyelvfantáziájában a jelzők, a szóösszetételek, a kifejezés árnyalatok, mondatszerkezetek egyedi váltakozó ritmusképletében tovább mélyítette az önkifejezést.
Három szerkezeti egységből áll a vers. Az ősi szám, a hármas felidézi a befogadóban a művelődéstörténeti képzettársításokat (a szent hármas, a három próbálkozás).
A létigéket szövegtestükben hordozó időrendbe gyűjtött versek közül az Éjimádó című vers hangsúlyos szerepet kap a monologikus formában szerepet vállaló költői Én szempontjából, mert a legszélesebb témakörben foglalja össze Ady Én-jére jellemzőeket. Az eddigi témakör rétegződését követve:
1. Lírai költészet: a fény teremtett, fény teremt; Nap volt a lelkem, fény az álma;
Hullj, hullj az asztalomra, nyárnak hulló virága;
2. ÉN: én leszek minden gyöngye, kincse; én leszek célja, üdve, átka; színben
pompázik, hazug álmok, gyötrődő gondok gondozója; Szeretem a virágot, az
elmuló virágot;
3. Létállapot: hajnaltalan csodás világ; hazug fények megvetője; nagy világosság
kerget bele az éjszakába…; Lehull a nyár virága, s elmulnak a
szerelmek…; Belegázolok a ködbe, s bekiáltom a csöndbe, az édes,
szörnyü csöndbe: elmultak a virágok, elmultak a leányok: én itt
vagyok, maradtam és úr vagyok a csönden;
4. Élet-halál: Feltámadok, bár el se multam; nyíló tubarózsák vad illatába olvadunk;
Párzó, bujálkodó vágy gyalázza meg az estét;
5. Protestáns vallási hagyomány: én leszek a szent különélet; a fénytől élünk s fény
vagyunk…; a tagadás az első isten s első hazugság
volt a fény;
6.Történelem: én világom; nem lesz semmi multam; fény ad színt a darab kőnek; a
nincs volt az első igazság;
7. Mitológia: Minden világoknak világa…; …Légy áldott legvalóbb legenda s a szent
fény, mely most visszahoz; a sötét volt az első, fényt sohse látott szent
kaosz.;
8. Természet: Éj; én világom; egére nem lesz csillag hintve; Az éjszakába állva fázva
várlak, szerelmetes világom, minden világoknak világa; fény ad színt
minden agyvelőnek;
Az első rész első versszakában a sorvégek összecsengésében a hosszú időtartamú mássalhangzók dominálnak. Különösen megfigyelhető a magánhangzók azonossága, és az sz réshang és az n orrhang játéka: vesse, messze, lesz, legszebb illetve jönni, elköszönni, hintve, kincse. A hosszan hangoztatható szavak a régóta érlelődő gondolatoknak adnak erőt: áttörni a fényen, a hazugságon. A szabálytalan ritmusképlet tükrözi a súlypontváltás nehézségét. A múlt terhével és a jövő bizonytalanságával kétség/sötétség kell megtenni a váltást. Szinte dübörgő súlyos lépékű ritmust jelentenek. Szabálytalanságában benne lüktet, az új világot teremtő Én zaklatottsága kőnek/agyvelőnek. A leggyakoribb rímszó a világ (világa, világok, világom/világa) és a virága (virága/virága, virága/virága, virágot/virágot, virága, virágok). A négyes és a nyolcas arány összhangban a címmel jelzi a súlypont áttevődést a világ és az Én között. Az Énben összpontosuló világ lesz a „Minden világoknak világa...”. A második rész összesűríti, megrajzolja az Én határtalan dimenzióit. Az ősi kérdés évmilliók óta bennünk van. Mivel a bizonyos és az egyetemes válasz megszülethetetlenségét fejtette ki Heidegger A lét és időben, így marad az örökös dialogikus viszony az én és a világ között. Az azonos tartományon belüli diszharmonikus erőegyenlőtlenség, az egyensúlymérleg hiánya alakítja sziszifuszivá a válasz megtalálását. A három szerkezeti egység folyamatos integrációs kölcsönhatásban létezhet egységként. Amennyiben az egyensúly bármely területen felbomlik, „destrukció lép fel, mely a tudat inflációjához vezet, s az én a valósággal szembeni alkalmazkodási nehézségeihez”. (Jung, 1997, p. 104.). Az integráció lényeges lépés az önmegértés és önmegvalósítás útján. Ha a személy különböző részaspektusai nincsenek összeköttetésben egymással, destrukció következik be. Az integráció metszetét a külső és a belső tartományok alkotják, a mag intuitív szellemiségéből táplálkozva. A mag valójában értelmi határfogalom, amely konfrontálja a kutatót az emberi megismerés korlátozott lehetőségeivel. Az egyetemes tudathoz viszonyítva az egyes ember kiteljesedni kívánó tudata, Jung szemszögéből az Én-komplexum részegységeinek függvényében a mag, mélységes vereséget szenved, mert örökös vesztésre áll a gondolkozás határfogalmaival szemben. Az élet exteriorizálása feltételezi az Én és a másik értelmezésének egyre közvetlenebb és függőbb jellegét. Ám mégis – lélektani fogalmakkal élve – az Ént és a másikat szeretné kikísérni az értelmezés, amely mindig a megélt tapasztalatok újraalkotását célozza meg.
Ady kitekintő
Ady „ismerte fel elsőnek a személyiség, az individuum belső sokféleségét, ellentétes elemeket hordozó és azokat nem kiegyenlítő, nem egységesítő mivoltát, mely az életet átszövő szerepszerűségek sűrű hálózatában ölt formát.”. (Kenyeres Zoltán, 1998, p.64.) Baudlaire, Mallarmé, Apollinaire, Valery illetve Rilke hagyományát folytatva az Ady költészete által teremtett irodalmi modernség szembesült, az önmagát elsősorban nyelvi szubjektumként felismerő Én új önmegismerésének dilemmáival. Ady vállalt szerepei által tudatosította életútját, és ezért a vállalt életút szubjektív átélése végigkövethető költészetében. Költészetének egész játékterében középponti szerepet tölt be a személyes névmás egyes szám első személye. Mielőtt kinőtte volna magát kiemelt, hangsúlyozott, nagy kezdőbetűs szóvá a szándék már a gondolatkeresés szintjén megmutatkozik. Az elsők között említhető a Midász király sarjában (1904) a létige egyes szám első személyének hangsúlyozása „Vagyok királya, vagyok büszke hőse”, majd az Új Versek bevezető versében a ritmikai szerepet betöltő személyes névmás feltüntetésével „Góg és Magóg fia vagyok én”, valamint a Vér és arany kötetben kijelentés-értékű módon történő kiemeléssel „Én magamért vagyok s magamnak”. Ez a gondolati ív előzte meg a személyes névmás nagy kezdőbetűvel való kihangsúlyozását „Lehet-e, lehet-e,/ Hogy jön még ájult tűz-nyár, / Bukó-csillagos éjek/ S hogy én, Én, már ne éljek?” Végigtekintve a tartalomjegyzéket, feltűnik, hogy már a költemények címében is három alkalommal kap hangsúlyozott szerepet a létige. Két ízben kijelentő, egyszer kérdő módban: Góg és Magóg fia vagyok én; Én nem vagyok magyar?; Pap vagyok én. Az én vagyok kijelentés-értékű szubjektumfelfokozás, szövegközben pedig ötvenkilenc alkalommal van jelen szövegszervező elemként. Háromszor már a vers gondolatkörét nyitó első sorban szerepel: „Góg és Magóg fia vagyok én”, „Én a Halál rokona vagyok,”, „Dózsa György unokája vagyok én”. Az önmegújító képességét is bizonyítani kívánta ezzel saját magának a modern korszellemmel összhangban, mely olykor „az önértékelés nagy próbája és hatásköre volt Ady életében, amelyhez elérve az ibseni értelemben tartott ítélőszéket saját énje fölött”. (Schweitzer Pál, 1977, p.72.)
A költői Én, mint jel hangsúlyozott alakulásrajz a három korszakra osztható: a XIX. század második felében gyökerező kezdetektől, a századfordulón át az 1910-es évekig tartó delelőjéig, valamint az 1920-as évek válságérzetét rögzítő törekvésekig. Az 1920-as években letűnőben van a költői személyiség. A jelképé lesz a főszerep, „amely még az élet integritásának vélt illúzióját dajkálja, de a költői ént még nem tudja autonómmá tenni. Ady Endre nagy fordulata akkor következik be, amikor a »költő-ember« a költői énre ruházza a közlés feladatát”. (Bori Imre, 1984, p. 18.) A világból kiszorult művész, kinek tudása magáról és az életről olyan új minőségeket mutat, amelyek pár esztendővel azelőtt elképzelhetetlenek voltak a magyar költészetben. Az Én mint jel felvállalt szerepjátéka szimbolikus kifejtő erővel láncszemmódjára kapcsolódik a külső világba. A világnak a költő a szimbóluma, a költőnek a nyelv, a nyelvnek a forma, a formának a lelki élmény, a lelki élménynek a világ. Ez az egymásba fonódás kört alkot, és ezáltal folyamatosan megújítja önmagát. Beleillett a kor szellemébe Hamvas Béla a korra vonatkozó általános összegzése is, mely szerint a XX. század második évtizedéhez közeledő új magyar irodalom jelentőségét a műfajok összefonódásában és egységes céljukban látta. Mindhárom műfaj célja az »új lelki élmények ébresztése«, az »Én«-nek az irodalom középpontjába való állítása: „Az »Én«, az »Én«, a korlátlan »Én« szerephez juttatása.” (Hamvas Béla, 1919, p. 348-349.)
Lírikusként az alkotásmód és a műfaj objektív formatörvényei szerint meghatározó jelentőségű a létrejövő műalkotás tekintetében, hogy milyen egységenként tudatosítja az alkotó az önmaga Én-jét. Ennek az Énnek, illetve az önszemléletben megvalósuló tükrözésnek műfajteremtő funkciója van, mert az objektív valóság átélése a lírikus Énje köré szerveződik, és ebben kapja meg formáját, amely kronologikus sorrendbe is állítható. A költő önszemléletének alakulására is rákérdezhetünk. Ady önportréinak hosszú sorában fellelhetjük az emberi és művészi fejlődés fordulópontjainak tudatosítására irányuló belső parancsot is. A tudatosítás szükséglete is jelen van: ez vagyok most, ilyennek látom magam a megtett út eredményeként, és így látom az előttem álló utat. Az Én mint jel kifejezése nem csupán annak megformálására törekszik, hogy ki az alkotó, hogyan lett azzá, minek látja önmagát , mi az amivel belsőleg azonosul a szellemi arcélét meghatározó vonások közül, és melyekkel szemben van ellenállásban. Nemcsak az Én szereplehetőségeit vállaló, hanem olykor ezt a szereplehetőséget megtagadó Én (különösen a háborús időszakban írott verseiben) dialektikus viszonyára is kitér a dolgozat. Az Én-szemlélet tanúbizonyságot tesz a művész formateremtő képességéről. Mennyire gazdagok a megrajzolt képnek a közvetlen szemlélethez szóló meghatározott vonásai az Én-en túlmutató, meghatározatlanul tárgyias tartalmakban. Ady költői Én-je a költői világkép teljességének és formateremtő integráltságának fokmérője is. A lezáró, összegző jelleget nemcsak jelképesen, hanem a valóságban is kiteljesedő formaként kell értelmezni: „élete is azzal a világgal ér véget, amely művészetének és eszmerendszerének az alapját képezte”. (Bori Imre, 1984, p. 16.) Költészetének összefoglaló jellegét is ez a valós tény érlelte meg. Életének és szellemének érlelődése egybeesett a korszak eszméinek összeérlelődésével. Bori Imre lényegre törően foglalja össze ezt a szintézisszerű egybeesést: „Reprezentáns költője tehát annak a korszaknak, amelynek hajnala a múlt század utolsó évtizedeiben volt, delelőjére az 1900-as években ért, agóniája pedig a tízes években kezdődött, hogy az évtized második felében ágyúdörgés, vér, emberi jajszavak orkánjában jusson pusztulása pillanatához.” (Bori Imre, 1984, p. 16.) Ez a szinkronicitás számos ellentmondáshoz vezetett egyéniségén belül. Ady két évtizednyi költészetében, majd fél évszázad költészetét reprodukálta Reviczky Gyulától az expresszionista és szürrealista indításokig, a szecessziós vonulaton át, emeli ki Bori Imre. Az Ady által kialakított nyelvi valóság a szubjektumot költészettörténeti értelemben is újradefiniálja.
