3. A nyelvek anyanyelve
Írás és beszéd közt nemcsak az ősmúltban volt különbség, az írott nyelv és a hang-osan mondott nyelv már csak azért is különbözött, mivel írni kevesen tudtak; az „valami nem mindennapi” volt, ezért mindig hókusz-pókuszokkal vették körül az írástudók, s így alakultak ki a mandarin-nyelvek, amelyek megértéséhez beavatottság, legalábbis bennfentesség szükségeltetik. (Talán emiatt is keletkeztek ilyen hodu utu rea-szerűségek, mert az írnok vagy jegyző – „Szerepelt” fontoskodott. S ez a tudóskodás a nyelvészekre maradt örökül: mindegyre újabb és újabb, cifrább és cifrítottabb jelekkel írják le a szövegeket a közkeletű ábécék helyett, így a laikusok számára olvashatatlanok lejegyzéseik. (Néha az az érzésünk, hogy a szakértők számára is.)
Czakó Gábor hivatkozik rá, hogy „ma negyven betűt és ennél valamivel több hangot használunk”. Azt mondja, azért „nem értjük ma első hallásra pl. a Halotti beszéd szövegét”, mert az akkori írásmód legalább tizennyolc betűvel kevesebbet használt a szükségesnél; pl. gyümölcs szavunk leírásához a latin betűs ábécé csak az m és l hangokra kínált megoldást. Nem csoda tehát, mondja, hogy a „gyümölcsétől” íródott gimilcetul-nek és gimilstwl-nek is. A régi „helyesírás” következetlenségei nem a kevés számú betű miatt jöttek létre. Ha több betűjük lett volna, még több lenne a „helytelen” változat! (Itt némi értetlenséggel kell megjegyeznem: Czakó 18. számán lábjegyzetében közöl szemléltetésül egy hatsoros részletet a Halotti beszédből, de ez legalább 12 helyen eltér az ismert változattól! – Vagy csak a számítógép szeszélyeskedett?)
Valójában nincs is szükség olyan nagy pontosságra a helyesírásban; minden tiszteletlen a Kodály Zoltáné, de nagy szerencse, hogy nem teljesült az igénye, hogy a zárt ë hangot is külön jelöljük. Lám, a rovásírás (az eredeti!) az a és á, az e és é között sem tesz különbséget. És ez más nyelvekben is így van. Pl. a németben az e betű legalább ötféle hangot jelöl – ebben az egy rövid szóban: entgegen pl. háromféleképpen kell kiejteni – e, é, ö hangoknak, bár az ö és félig el van nyelve, – s ez a németeket sohasem zavarja. A túl sok pontoskodás és fontoskodás akadályozza a nyelv propagációját. Szerintem pl. a hosszú í, ú, ű teljesen felesleges. Pár évtizede egy óriási példányszámban megjelent napilap nyomdatechnikai okokból több mint egy évig ily betűk nélkül jelent meg. Senki sem tette szóvá, mintahogy azt sem, amikor visszatértek. S éppen e betűk voltak azok, amelyek használatában vagy ötven éve egy helyesírási reform óriásit fordított, amelynek következtében a klasszikusok eredeti szövegei ma szegény tanulóinkra „zavarólag hatnak!”
Sohasem felejtem el, jó negyven éve mesélte egy ajtonyi falusi lány: vőlegénye katona és sűrűn leveleznek. Mivel azonban nem biztosak a helyesírásban és szégyellenék a hibákat, inkább románul leveleznek, mert az egyszerűbb –, „jókat kacagunk ezen”, tette hozzá. Hát van mit kacagni ezen, nyelvoktatásunk és a helyesírásunkat állandóan továbbfejleszteni akaró tudósaink nagyobb örömére. Például, az angol nyelv a szörnyen pontatlan helyesírásával is képes volt világnyelvvé, sőt világbíró nyelvre fejlődni, sőt még a költészetüket sem „zavarta” a sok közvetlenség: ahhoz képest elég jó verseket is írtak, érdemes volna a nyelvészeknek is felfigyelniük erre. (Bocsánat az alábbi adómáért, de kénytelen vagyok most elmondani: Különböző országokba bevándorlottak panaszkodnak egymásnak: szörnyű, mondja az angliai, itt azt írják, hogy i am, és úgy olvassák, hogy áj em! Az semmi, mondja a franciaországi: azt írják, hogy eau és o-nak olvassák. Ugyan-ugyan, mondja az erdélyi, hol van ez attól, hogy nálunk az írják, Târgumureş és úgy ejtik ki, hogy Marosvásárhely!)
Gyökrendszer természetesen nemcsak a magyar nyelvben van. A sémi (semita) nyelvekben például általában három mássalhangzóra épül egy gyök, de kis számban léteznek nálunk két és négy mássalhangzós gyökök is. A magyar nyelvben azonban igen sok az egyetlen mássalhangzóra épülő szógyök, amely igen gyakran „kész” kerek szó is, a legkülönbözőbb szófajokban. Fű, fa, ég, kő, tó, tő, tű, jó (nemcsak melléknévként, hanem „folyó” jelentésben is!) ló, só, avagy ár, ér, ír, őr, úr, un, út, ép, öl, ül, stb. A rövidség, a szavak esetében az egytagúság nemcsak említendő, hanem Czakó Gábornál is sokkal nyomatékosabban: hangsúlyozandó is! Én nemcsak azért, mert ez a valóság, hanem mert elméletek épülnek – az ellenkezőjére! Ugyanis a rokonnyelvekben, a vogulban, vagy a többiben is, a gyökök általában hosszabbak és az „elemi” szavak is kéttagúak. Mivel a magyarban nem így van, kierőszakolták és a jámbor hívőre ráerőszakolják azt az állítást, hogy a magyarban a gyökök, sőt a szavak is megrövidültek „lekoptak, elkoptak, megcsonkultak”. (Hogy miért? erre legfennebb kiagyalt válaszokat adnak).
Pedig nemcsak az embert környező világnak és az alap-cselekvéseknek a szavai (az említett tűz, víz, föld, menny, jön, megy, jár, jel, ad, vesz, tesz, lót, fut stb, stb. egytagú) hanem például az emberi testrészek szavai is; fentről lefele haladva:
Fő (fej), haj, szőr, bőr, csont, agy, szem, fül, orr, száj, áll, fog, íny, nyak, váll, hát, mell, hon, (lásd hónalj, hanyatt) has, fan, szív, lép, máj, bél, húr, kar, láb, ujj, in, ér, íz, talp... – sőt, több kéttagú szó, tüdő, vese, gége, boka szintén egytagú, csak birtokrag járul hozzá.
Más alkalommal felsoroltam: mennyi egytagú helynevünk is van, százával, Ar-tól Zám-ig; ez azonban tanulmányozás tárgyává nem tétetett.
Ez az egytagúság, azaz rövidség azért kulcsjelenség, mert nemcsak a gyökök működését teszi láthatóvá, sőt lehetővé is, hanem a hangrendi párhuzamokat (melyek nem tárgyalhatók meg csupán az ikerszavakra szorítkozva, hanem az ellentétes vagy kiegészítő jelentéseket is tartalmazó szavakat is; ez azonban, ha olykor humorosan is hat, mert „játékos”-nak tűnik, nem vizsgálható meg kielégítően a humorosság, játékosság oldaláról.
Ha azonban a humorosság lehetősége vonz, bemutathatunk egy-két ilyennek ható sorozatot. Ahhoz, például, hogy egy macska elfogyaszthassa tálkájából a tejet, a következőknek kell végbemennie: Szája megnyílik, nyelve, kinyúlik, és így nyalja a tejet, a nyelésben persze szerepe van a nyálnak is. Tehát nyíl, nyúl, nyál, nyel... Az ember, amikor valamilyen eszközzel távolabbra akar nyúlni, nyél alkalmazásához folyamodik, az a nyél, amellyel valaha a legmesszebbre tudott nyúlni, azaz hatni, a nyíl volt, vagyis a nyílvessző.
Az egytagú szavaknak van két állandóan működőképes sajtosságuk: hogy megfordíthatóak, és megkettőzhetőek. A kettőzésnek például a szóképzésben nagy szerepe van. A szumírban (mint a finnben is) Pa=fej, és fő, azaz „magas rangú”. A Papa viszont kétféle módosulhat: vagy Apa lesz belőle vagy Pap! A Ba, ami ugyancsak „nagy dagadt valamit” jelent, különböző nyelvek síkján is, lehet Bá-csi, Bács, Báty, de Bábá is, török nyelveken, ami apát jelent, de lehet – baba, bébi is! Valószínűleg az ég (mennybolt) kettőzéséből lett a kék szó, s ebből a török nyelveken is gök, meg kök. Az ég viszont nemcsak tűzet, égést jelent (szanszkritben is ágni=tűz), hanem megfordítva azonos a görög Gea szóval, az ellentétével, az ősfölddel, lásd geográfia, stb.
Az ellentétes jelentésre leggyakrabban a kun tövet hozzák fel, lásd kun-korodik, s az ellentéte: konyul. Ugyanez a latinban is megvan, cuneus ék és cunus=hüvely. Én legszívesebben a szór vagyis „szétszór” – és a szorít, vagyis összezár példáját szoktam felhozni. A „szoros” megvan a héber córesz-ben is, ami szükséget, ínséget jelent; a Szovjetunió zsidó csúfneve a Córeszeszer volt. Az ellentétes jelentésre megfordításnál a legszemléletesebb példa a tág és vele szemben a gát. A gát más nyelvekben utcát, tehát szűk helyett jelent, vagy kaput; a gyöke a tá, té megvan a tér=terül, tárul, tát (pl. szájat) a latin terra s terénum szavakban stb.
A kígyó visszafele olvasva gyík-ami sik-lik, mint a sikló; a kagy-ló és a csig-a viszont lassú mozgású, bár az is lehet, hogy ez utóbbi neve a csigaház alakjából jön, lásd göcs=csög, stb. Fontos azonban a hasonló hangzású, vagy annak tűnő tövek közt különbséget tenni; például a „hulla” szó nem a haloványsága miatt neveztetik így, hanem mert „elhulla”, azaz „hulló”, míg a haloványtán a halni szóból.
És itt van másik humoros sorozatunk:
Él; de kapcsolódik hozzá nemcsak a hal, hanem az öl is (életet kiolt) az ellik: szül (életet ad). Az él pedig megfordítva lé, ami a létezés, levés, a lesz, lenni töve, s hogy a humornál maradjunk, a lé, azaz a leves, a biológusok hírhedt „őslevese”, alig különbözik a levéstől. Ma már sokan nem értik az ilyen alakokat, mint lőn, vagyis leve; azaz, „lett” félmúltban.
Sokszor tapasztaltam, hogy iskolázott magyar anyanyelvűeknek sincs tudomásuk arról, hogy a vő, vagyis a vőlegény, vevő-t jelent: aki megveszi az eladó lányt. (Sajnos, a „nyugvó v” és j, a h hangokkal, pl. ló-lova, jó-java, tő-töve utoljára érdemben Beregszászi Nagy Pál foglalkozott, több mint kétszáz éve.)
A gyökrend követésénél roppant fontos, hogy a gyök végső alakját tisztázzuk. Kiss Dénesre hivatkozva Czakó Gábor azt vallja, hogy a kör gyöknemzetség alakképlete a k plusz. Felsorol sok változatot: kör, kerül, karéj, kerge, karám, aztán azt mondja: „okkal móddal a mássalhangzók is változhatnak... de a szó lelke, ideája, „esetünkben a keringés nem változik, ha például a „k” „fe”-re cserélődik”. Ilyesmi azonban nincs! – Miért cserélődne a k f-re? Legfeljebb cs-re (lásd kábul-csábul) vagy esetleg s-re, lásd a sor-t, mint ami a körnek ellentéte, ám valószínűleg nem is abból keletkezett, hanem a si-ből, a „sík” tövéből). A forog, akárcsak a pörög, fordul pereg nem a ká kicserélődésével jött létre: a kör-nek is van gyöke, az or, ör (és őr – az orsó körbe forog, az orv körbejár, hátulról kerülve támad, az orvos (Erdélyi József költő szerint) kis körmozdulatokkal keneget; aki örvendezik, körbe forog, mint az őrült is; az őr is körbe jár, amikor örködik, legalább is körbe tekintget. Az f nem a kát helyettesíti, saját funkciója van; szűkítést, behatolást idéz, az ok tág nyílás, lásd okád, akna, a fok szűk nyílás, vagy szűk kifolyás; lásd fokad. A fúr, farag, fűrészel esetében a tárgyba való behatolást jelent; vesd össze a fulánk és fullad szavakkal is. Olyan meg nincs, hogy „Most az „r” lép: „mb”-re cserélődik: gömb gomb, domb, göb, gömbölyű”... Szó sincs róla! Utóbbi szavak, kivéve a dombot, a gu, ku tőből jönnek, ami valóban az összegömbölyödést, tehát minél kisebb térfogatra összehúzódást jelent! Lásd gugol, kuporog, és gubó, göb, gumó, gümő, gyümölcs, gyömöszöl, a pszeudoszláv gomba stb. (Érdemes különben elolvasni Czukor tanulmányát „Az R-ről, mint szóhangról”, annak idején az ÚjMagyar Múzeumban jelent meg.
A sajátos gyökrendszer mellett a magyar nyelv régiségének egyik bizonyítéka, amit ezt már Fogarasi János is megírta A Magyar Nyelv metafizikájában, (1834) a nyelvjárások hiánya, illetve viszonylagos „kis hatásköre,??????
Annak ugyanis, hogy az embernek ismerőse, esmerőse, ösmerőse, vagy éppen üsmerőse van, nincs jelentősége, az sem zavarja a megértést, ha szíp virágról beszélünk, s azt is megértjük, ha öreganyánk írója, hogy tött egy öveg szilvaízet a csomagba. Más nyelvekben sokszor annyira erősek az eltérések nyelvjárásonként, hogy az idegen teljesen orrabukik tőle. Pl. még ma is, a rádió és a tévé egységesítő hatásának korában, idegen egyáltalán nem igazodik el a svájci német (schwitzdütsch) helyi nyelvjárások között. Ám így voltak az erdélyi szászok is; ha nem értették meg egymást, így szóltak: Da reden mer bokisch – vagyis „beszéljünk románul”. Volt például egy község, Feketehalom, románul Codlea, szászul Zeyden, amelyikben három nyelvjárást használtak.
Horvát István szerint a magyarban tulajdonképpen egyetlen valódi nyelvjárás létezett, a palóc, amelyet azonban valaha nemcsak a magyar nyelvterület északi szegélyén beszéltek a myatyók és a barkók, hanem sokfelé másutt is. (Az alföldön letelepedett palócot a szomszédaik tahó-nak hívták.) A palóc lényeges különbsége nem az (ma már inkább csak múlt időben beszélhetünk róla), hogy volt egy sajátos kiejtésük a ly hangra és az a hangot rövid á-nak ejtették, hanem a magyar beszéd két fő jellegzetessége, a magánhangzó harmónia és a mássalhangzó hasonulás nem volt használatos náluk. Sajnos, visszaszorulása előtt nem tanulmányozták eléggé – ugyanis a palócokat idegen eredetűnek tartották. Viszont arra a kérdésre, hogyha idegen eredetűek, honnan ismerik a magyar nyelv feltehetően őseredeti állapotát, kitől tanulták meg, pl. hogy a nak-nek-ből és a val, vel-ből az utóbbiak az eredetiek? – erre nem tudtak felelni, s az egész palóckérdést a katedra alá seperték.
Ami végül is a magyarság zenei anyanyelvét illeti, sokkal bonyolultabb a kérdés annál, semhogy hozzá merjek szólani, csak jelezni akarom, hogy nem lehet egyszerűen a pentatónia-kérdésére leegyszerűsíteni...
Ami azt illeti, hogy miért használom a szumír szó különböző , s főleg sz-es változatait, azt felelhetem: hagyomány- és tekintély tiszteletből. Az angol és francia szerzők sumer-t írnak, a németek sem használják a schumer-t, csak a múlt század elején kezdtek el kalapos s-et írni: š. Különben a szó valószínű kiejtéséről most is különbözőek a vélemények. Falkenstein szerint egészen biztosan sömér-nek hangzott. Viszont a KI-Engart kiolvashatták kémernek is. A „szumír” nekem, mint délibábosnak azért tetszik a legjobban, mert emlékeztet Fáy Elek és Magyar Adorján szemere változatára. Különben is a szemnek, ami ugye szöm is lehet, a szumírokat ábrázoló portrékon feltűnően kiugratott jelenléte éppenséggel orrbavágó, mintahogy sz orr-é is az: „szem-orr”.
Végül is az a tény, hogy Czakó Gábor „felzárkózott”, jelzi, hogy „a délibáb délibábnak maradni nem akar!”
Bibliográfiát nem adok, mert az említett nevekről ugyanis minden megtalálható az interneten. Csak megemlítem, hogy Erdélyi József az Árdéli szép hold után írt még egy roppant érdekes „délibábos” könyvet, A nyelvek anyja címen. Továbbá, az interneten érdemes Marácz László névnél is keresni, a fentiekkel kapcsolatba.
