"só födi az elsüllyedt hajókat"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 17. (487.) SZÁM - SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Ahogy a választottak hazudnak valamit, rögtön hír lesz
Pomogáts Béla
A régióké a jövő
Egyed Emese
Koszorú
Bertha Zoltán
Páskándi Géza-emlékkiállítás Tokajban
Fekete Vince
Piros autó lábnyomai a hóban
Szőcs István
Kísértetes jegyzetek
Papp Attila Zsolt
Nóta a feltámadásról
Hangyanyár (holtsáv, holtszezon)
Underground. Utóirat Az Óvároshoz
Visky Zsolt
(Valamibe kapaszkodnom)
(A költő nem tartja magát)
(Már-már azt gondolná)
Bakcsi Botond
Artaud, a kegyetlenség és az anarchia
Antonin Artaud
Héliogabalus avagy a megkoronázott anarchista
Kabán Annamária
Versépítő alakzatok
Gyulai Levente
"A vidra egyik útja során történt"
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (befejező rész)
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Stravinsky - OK-TETT
 
Pomogáts Béla
A régióké a jövő
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 17. (487.) SZÁM - SZEPTEMBER 10.

Az európai nemzeti irodalmak, általában a nemzeti kultúrák – a humanizmus, a felvilágosodás, végül a 19. századi liberalizmus egységesítő hatására – regionális kultúrák közeledése, illetve egyesülése révén jöttek létre, mindazonáltal érezhetők voltak akár a 19., akár a 20. században azok a törekvések, amelyek a korábbi regionális hagyományok felújítását tűzték ki célul maguk elé. Mintha az államépítő és ennek megfelelően a nemzeti egység megteremtésére irányuló politika erősen központosító törekvéseivel szemben időről időre új öntudatra ébredtek volna a tradicionális történelmi és kulturális képződmények, a nemzeti kereten belül külön helyi színeket képviselő népcsoportok, a nemzeti kultúrán belül külön karaktert mutató kulturális regionalizmusok.
A magyar kultúra történetében – és a magyar irodalomtörténet-írásban – voltaképpen szokatlan a kulturális alkotó egyéniségek és művek ilyenféle szemlélete. Nemzeti kultúránk fejlődésben a regionális szempontoknak, a helyi színeknek, történelmi és kulturális hagyományoknak kétségtelenül volt szerepük, ám valószínűleg közel sem olyan erős, mint a német vagy más nyugat-európai kultúrák esetében. Mindazonáltal a mi kultúránk és természetesen irodalmunk is felmutat mély történelmi gyökerekből táplálkozó regionális hagyományokat: a Dunántúlnak, az Alföldnek, Erdélynek és a Felvidéknek valóban vannak eredeti és karakteres szellemi tradíciói, amelyek együttesen alkották meg a nemzeti kulturális tradíciót. Ezek a regionális hagyományok időről időre, így a 19. század második felének budapesti központosító és kulturális egységesítő törekvései után új életre keltek, és megpróbálták kialakítani saját irodalami intézményeiket és szellemi központjaikat, például Pécsen, Debrecenben, Kolozsváron, Pozsonyban vagy Kassán.
A magyar irodalmi régiók hagyományvilága és jövendő lehetőségei iránt tapasztalható érdeklődést, nem véletlenül, a Trianon utáni korszak keltette életre, minthogy az egységes magyar kultúra intézményrendszere és ideálja ekkorra érvénytelennek bizonyult: az egykori kulturális régióhatárok a békeszerződés rendelkezéseinek következtében igen szigorú politikai határokká váltak, és jóformán megszűnt az a kulturális „csereforgalom”, amely addig a magyar városok irodalmi életének éltető eleme volt. A magyar kultúra regionális szerkezetének kialakulása (Budapest erősen központosító hatása ellenében) tulajdonképpen szükséges volt, azt azonban senki sem gondolta korábban, hogy ezt a regionális szerkezetet az ország területének rendkívül durva megcsonkítása és a politikai határok szigorú rendszere fogja létrehozni. Mindenesetre, akármilyenek is voltak a történelem kegyetlen kényszerűségei, a többközpontú magyar kultúra modelljének (az utódállami rendszer keretében) létre kellett jönnie.
Nem egyszer fordul elő a történelemben az, hogy egy nagyszabású háborús vereség és egy kegyetlen nagyhatalmi döntés következményeként identitásuk tudatára ébrednek a hagyományos történelmi régiók, és éppen a tragikus közösségi tapasztalatok egy új nemzeteszmény és egy új humanizmus kialakulásának indítékai lesznek. Így történt ez az anyaországról leválasztott kisebbségi magyar közösségek esetében is. A kisebbségi közösségek, miként ez Trianon után az erdélyi és a felvidéki magyarság esetében történt, ilyenkor a szükségből csinálnak erényt és stratégiát, és éppen a kisebbségi léthelyzet és tapasztalat következményeként építenek fel egy újszerű humanista gondolati rendszert, amely egyfelől a kisebbségi közösség önvédelmét, öntudatának megalapozását szolgálja, másfelől az európai nemzetek jövendő lehetőségeit készíti elő.
Szeretnék ennek igazolására egy igen meggyőző történeti (irodalomtörténeti) példát feleleveníteni. Az erdélyi magyar irodalom Trianon utáni kialakulására és eszmei tájékozódására gondolok, mindenekelőtt Kuncz Aladár személyes állásfoglalásai nyomán. Kuncz a Nyugat tanítványa, Ady és Babits követője volt, akinek mint az Erdélyi Helikon című kolozsvári folyóirat szerkesztőjének igen nagy szerep jutott a két világháború közötti korszak erdélyi magyar nemzeti ideológiájának és kialakításában, és ebben a tekintetben ösztönző gondolatokat fogalmazott meg a többi kisebbségi magyar kultúra számára is.
Kuncz Aladár gondolkodása a cselekvő humanizmus eszményére épült, és a pokoljárásaiban megtisztult európai értelmiség hivatástudatát fejezte ki. Ebben a tekintetben Thomas Mann, Romain Rolland és Babits Mihály követője volt. Valójában ő is, miként kisebbségi írótársai közül annyian (hadd utaljak csupán az erdélyi Kós Károlyra, Áprily Lajosra, Makkai Sándorra, a felvidéki Fábry Zoltánra és Győry Dezsőre, a vajdasági Szenteleky Kornélra), a szükségből csinált erényt, midőn a kisebbségi helyzetet sajátos műhelynek tekintette, amelyben a jövő eszméi készülnek. „A kisebbségi irodalmakban alakul ki az elkövetkezendő Európa lelke – írta az Erdélyi Helikon feladatairól –. Amíg mindenütt másutt a hatalmi pozícióért folyik a harc, s a gondolatnak szárnya a földi tusákban megtörik, addig mi a szemünket csak az eszmék világára függesztjük.” Erdély sajátos modellé vált Kuncz számára, a nemezetek közösségének megvalósulását látta, szülőföldjének hagyományaiban és történelmében. „Erdély hagyományos kötelessége – fejtette ki – a kisebbségi érzés föltárása, az európai élhetőség próbája, a megférés fajok és osztályok váltakozó hatalma alatt, az ítélkezés minden igazságtalanság fölött. (…) Erdély kínálkozik gyógyszerül a kontinensnek, ahol eddig mindig volt a térképrajzolás a népek békéjénél. Itt nem uszítás a hazaszeretet, a tüze itt nem gyújt, hanem világít, hogy mellette egymástól tanulhassanak a versengő népek.”
Ennek a Kuncz Aladár által vázolt, mondjuk így: „közép-európai stratégiai programnak” a térség régiói iránt megnyilvánuló figyelem és egy regionális módon szervezett Közép-Európa víziója voltak a következményei. Az író-szerkesztő egyik legfontosabb (máig figyelemreméltó) eszméje a következőkeppen hangzott: „Európa a termékeny, haladó szellemű nagy műveltségi és politikai csupán maguk szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el. Előbb össze kell törniök a műegységeknek a lehető legkisebb darabokra, hogy egy új és összegző szellemi áramlat megcsinálja belőlük a valódi egységet”. Kuncz Aladár traszszilvanizmusa a regionalizmusról vallott elképzelései, irodalmi elvei magasabb eszményt szolgáltak: az európai népek közösségének ügyét. Ezért törekedett megegyezésre Románia népeivel, ezért népszerűsítette oly lelkesen a közép-európai népek, például lengyelek és magyarok történelmi kapcsolatait, és ezért szentelt az Erdélyi Helikonban külön rovatot a kisebbségek világirodalmának.
Kuncz Erdélyt vallotta hazájának, de a nagyvilág felé tágította a szűk erdélyi láthatárt: „virtuális Közép-Európának” tekintette népi és kulturális változatokban bővelkedő szülőföldjét Az erdélyi magyar irodalomtól ezért kért hivatástudatot: a nemzeti közeledés és a kulturális egyetemesség szolgálatát, valamint azt, hogy egy regionális hagyományok és stratégiák szerint felépítendő közép-európai térség szellemi műhelye legyen. Ennek a szellemi műhelynek lett volna az a feladata, hogy egyrészt elősegítse a Németország és Szovjet-Oroszország között elterülő térségben élő nemzetek kétoldalú kollektiv önvédelmét és jövendő állami integrációját (hovatovább föderációját másrészt, hogy védelmet adjon a térség kisebbségi helyzetbe kényszerített nemzeti közösségeinek, tehát például a kisebbségi magyarságra.
Kuncz Aladár egykori látomásait és kívánságait mintha most teljesítené be a történelem: az európai uniós stratégiára gondolok, pontosabban arra az „euro-régiós” stratégiára, amely most bontakozik ki a szemünk előtt. A gazdasági és kulturális régiók valójában az európai (és a közép-európai és a magyar) történelem igen nagy hagyományokat felmutató képződményei, és úgy tetszik, a jelen uniós stratégiája és fejlődése ismét napirendjére tűzte a térség hagyományos gazdasági és kulturális régiójának újjászerveződését. Ennek a fejlődésnek egyelőre alig kiszámíthatók a kedvező következményei, ezek a kedvező következmények mindenesetre  számunkra: a trianoni helyzet által megosztott magyarok számára kínálnak eddig alig remélt lehetőségeket: egy új nemzetegyesítés lehetőségeit.
Az integrálódó Európa és európai kultúra mostantól ugyanis, elsősorban nem az első és a második világháború után, többnyire természetellenes és erőszakos módon kijelölt államhatárok rendjéhez igazodik, hanem ahhoz a hagyományos történelmi rendhez, amelyet gazdasági, kulturális, és mondjuk így: „lelki” tényezők hoztak létre, és tartottak fenn hosszú évszázadokon keresztül. Az egységesülő Európa igazgatási és területszervezési rendszere ugyanis a korábbi, szinte kizárólagos módon érvényesülő állami szerkezetek mellett: valójában ezek fölött és alatt egy-egy újabb rendszert alkot. Az államok rendje fölött érvényesül maga az unió, a saját igazgatási intézményeivel (az Európai Parlamenttel és az uniós kormány feladatait ellátó Európai Bizottsággal), alattuk pedig az a regionális rendszer, amely gazdasági, kulturális és történelmi tényezők szerint köt össze máskülönben két vagy három államhoz tartozó területeket, közigazgatási egységeket. Nagyon sok példát lehetne erre mondani: a francia (egykor német) Elzász és a német Baden-Württenberg, az itáliai Dél-Tirol és az ausztriai Tirol ma már jól működő regionális egységeket alkotnak, másrészt az állami kereteken belül is létrejöttek regionális önkormányzatok, így Németországban (a Landok), Nagy-Britanniában (Anglia, Skócia, Wales, Észak-Írország), Olaszországban (Szicília, Szardínia), Spanyolországban (Katalonia, Andalúzia, Galícia) és így tovább.
Kétségtelen, hogy ez a háromszintű szerkezet, amelynek körvonalai és intézményi rendje máris látszanak, azzal jár együtt, hogy csökkenteni kell a központi kormányzás mindenhatóságát, mi több, az állami szuverenitást. A korábban, legalábbis jogi értelemben, korlátlan szuverenitás egy része az európai uniós, egy másik része pedig a regionális intézmények hatáskörébe kerül. Nyugat- és Dél-Európában mindez nem jelent különösebb újdonságot, minthogy a folyamat. már régebben megindult, az unióhoz nemrég csatlakozó és még csatlakozásra váró országok esetében mindazonáltal igen sok akadállyal (és akadékoskodással) kell megküzdeni. A nemzetállami szuverenitás kizárólagosságának eszméje és hagyománya jelenleg mind Romániában, mind Szlovákiában a szinte érinthetetlen történelmi dogmák közé tarozik. Ezt a dogmát, hasonlóan a szemünk láttára megdőlő más kelet- és közép-európai dogmákhoz, mindazonáltal meg fogja kérdőjelezni és el fogja sodorni a történelem. Legalábbis az európai uniós fejlődés törvényszerűsége, a józan ész és a mi reményeink szerint. A közép-európai geopolitikai dogmák stratégiái értelmű megkérdőjelezése és megingása, a tapasztalatok szerint, máris bizonyos zavart okoz a román és a szlovák nacionalizmus berkeiben. Ezeket a fejleményeket semmiképpen sem szabad se lebecsülni, se túlbecsülni.
A közép-kelet-eurapai térségen belül máris láthatóak a regionális átrendeződés és a kialakuló új regionális szerkezetek körvonalai, erről tanúskodnak a Kárpát-medencében létrejött úgynevezett „eurorégiók”, így a dél-nyugat-dunántúli, stájerországi és szlovéniai, a Tisza-Maros-videki (mondjuk így: Szeged-, Szabadka-, Temesvár-térségi) vagy az északkelet-magyarországi kelet-szlovákiai, kárpátaljai és észak-partiumi (Miskolc, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti négyszögében) vagy éppen a Duna két partján (Esztergom, Komárom, Dunaszerdahely térségében) szerveződő gazdasági és kulturális régió. Ez az eurorégiós fejlődés egyrészt újra fel tudja építeni a trianoni határok által megosztott és tönkretett hagyományos térségi szerkezetet, másrészt, és ez történetesen számunkra: nyolc országban élő magyarok számára kaphat döntő jelentőséget, helyre tudja állítani a trianoni határok által megosztott magyar nemzetnek legalábbis a gazdasági, kulturális és „lelki” egységét. Az a regionalizációs fejlődés és távlat, amelyet az Európai Unió most számunkra megnyit és megjelöl, közel egy évszázad fájdalmas veszteségeire és megosztottságára kínál némi orvosságot. Vagyis a korábbi és többnyire bátortalan és ezzel eleve kudarcra ítélt taktikai kísérletekhez képest valódi stratégiai választ kínál éppen arra a fájdalmas tapasztalatra és megoldandó kérdésre, amely olyan sok gyötrelmet okozott a Kárpát-medenében élő megosztott magyarságnak a mögöttünk lévő közel egy évszázadban. A magyar nemzet fájdalmas széttagoltságára és a nemzetegyesítés történelmi feladatára gondolok.
Ennek a nagyszabású nemzeti stratégiának a képviselete és megvalósítása érdekében persze a magyar politikának, a közvélemény formálóknak, a gazdasági hatalmasságoknak és nem utolsó sorban az alkotó értelmiségnek nagyobb stratégiaalkotó erővel, céltudatossággal és munkával kellene válaszolnia a történelem újabb kihívására.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében