Megnyitó beszéd
Tisztelt Egybegyűltek! A Tokaji Írótábor évről évre ápolt nemes hagyományává vált immár, hogy nagy klasszikusaink előtt kiállítással, emléktábla-avatással, emlékfa-ültetéssel is tisztelgünk a rájuk emlékező előadásokon kívül. Ilyen klasszikus rangú író, ilyen kiemelkedő alakja kortárs, mai magyar irodalmunknak Páskándi Géza is. Nem tévedés, hogy kortársi, élő szelleme ő napjaink kultúrájának. Fájdalmasan korán, alig hatvan fölött távozott bő évtizede, így igazán itt lehetne még köztünk, s figyelhetnénk szavaira, zseniális gondolat-villanásaira. A szellem jelzőfényeivel igéző és eligazító művei mindenesetre ízig-vérig mai eszmélkedésünk segítői, támpontjai, közelmúltunk viharos, reménykedő és tragikusan szomorú időszakainak katartikus megvilágosítói.
Szatmár fiának nevezte magát hűségesen, mivel a Szatmárnémeti melletti Szatmárhegyen született 1933-ban; olyan partiumi, Tisza-, Szamos-vidéken, amely annyi írót és történelmi személyiséget adott a magyarságnak Károli Gáspártól Adyig, Móriczig. Szülőfalujában és iskolájában, a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Kollégiumban ma szobra áll, szülőháza helyét emléktábla jelöli, annak utcája az ő nevét viseli, s rendszeresek Szatmárnémetiben a munkásságát értékelő impozáns Páskándi-ünnepségek, tudományos tanácskozások is.
Talán a szülőföld szabadságszerető levegője is ihlető forrása volt a nevét már egészen korán, diákkorában ismertté tévő lendületes, friss szellemű, fiatalosan bizakodó verseinek, az erdélyi magyar írók első számú kolozsvári lapjában megjelent – és az ötvenes évek első felében uralgó bornírt sematizmustól élesen elütő, hitelesen újszerű hangot hallató – műveinek. Fényesen induló írói, szerkesztői pályáját törte meg a román kommunista diktatúra, amikor a magyar ’56-tal szolidáris erdélyi magyarság elleni megtorlási szándékkal (és persze „ellenséges izgatás”, „magyar nacionalizmus” vádjával) őt is elítélték és hat évi börtönnel, duna-deltai kényszermunkával sújtották. Ártatlan diákszövetségi programjavaslatai miatt, amelyek a magyar oktatás függetlenségét célozták volna – az ’56-os forradalom szent eszményei jegyében. Tehetségét azonban nem lehetett elfojtani. Kiszabadulása után ismét az újító, vérátömlesztő hatású irodalmi (nagyrészt Forrás-nemzedéki) törekvések élvonalába került, s egyaránt mértékadó magasságokat meghódító lírai, prózai, drámai műveivel megalapozta legendás sokműfajúságát is. Az újjászülető erdélyi történelmi színműírás mérföldkövét – a szintén Németh László, Illyés Gyula nyomdokára lépő Sütő András, Székely János, Kocsis István tollán ugyancsak kiteljesedő historikus-klasszicizáló nemzeti dráma alapművét – jelentette az unitárius Dávid Ferenc püspök sorsát megörökítő és a besúgórendszeres hatalmi politika általános működésmódját leleplező 1970-es Vendégség. A tragikus értetlenséggel övezett Apáczai életét megelevenítő Tornyot választok, a trilógiává szélesedő „erdélyi triptichon” és a többi nagyszerű történelmi darab alkotója azonban – szinkronban a legmodernebb európai és világirodalmi irányzatokkal – a groteszk, az abszurd, vagy ahogy ő nevezte, az abszordoid drámaforma mesterévé is vált. Volt tehát mit folytatnia, amikor a hetvenes évek derekán átköltözött Magyarországra (s itteni személyi igazolványába – micsoda szomorú korjellemző jelképesség! – az „állampolgársága” és a „foglalkozása” rubrikába pontosan egymás alá az volt bepecsételve, hogy: „hontalan” „író”). Önelvűen avantgarde és öntörvényű bölcseleti nyelvjátékokkal sziporkázó költemények, novellák, rövidprózák, a shakespeare-i krónikás színjáték poétikájához fogható epikus drámák sora Árpád-házi királyainktól Rákócziig, Csokonaiig és az európai történelem meghatározó fordulataiig (a biblikus ókortól, az antikvitástól a francia forradalomig és a fiktív világvégéig) terjedő tematikával, abszurd drámák, hangjátékok és jelenetek rengetege, amelyek közül több is olyan sikert aratott azután angolul előadva Amerikában, New Yorkban, hogy egyik ottani kritikusuk szerint ha ezek a darabok Párizsban vagy Londonban jelentek volna meg francia vagy angol művekként, akkor szerzőjüket ma a világ egyik vezető színműírójaként tartanák számon mindenütt (Beckett, Ionesco, Pinter, Albee, Mrożek és a többiek mellett); és irodalomtörténeti, társadalom-, történelem- és létfilozófiai, nemzetpolitikai esszék sokasága, vagy dokumentáris értekezések, regények a közelmúlt kataklizmáiról, a Ceauşescu-rezsim magyargyilkos, faluromboló szörnytetteiről, önéletírás és naplók („begyűjtött” vallomások), előadások és levelek, közügyi cikkek és publicisztikák, s még verses eposzok, meseregények, gyermekversek és -elbeszélések sokfélesége – mindez tehát külön-külön és együtt is a szinte felmérhetetlen sokszínűsége és enciklopédikus gazdagsága ennek a grandiózus életműnek. Amely büszkesége a sajátszerű erdélyi szépírásnak, de a legtágabb értelemben vett Kárpát-medencei és az egyetemes, összmagyar irodalomnak is, átfogó kincsestára régiók és a történelmi meg a reménybeli magyar haza mélyből és magasból fakadó üzeneteinek, így sok tekintetben iránymutató értékminőség a közép-európai és a világirodalom számára is. Mert a legmodernebb kísérletező nyitottság, a hallatlan nyelvi-művészi tágasság és a lenyűgöző eredetiség a legsúlyosabb, egyszersmind a legigazabb nemzeti sorskérdések bolygatásával kapcsolódik szervesen össze; a személyiség filozófiája a sorsközösségi gondok horizontjával, a hagyomány az újítással, a sajátos az univerzális értékrenddel. Ezért lesz megrendítően autentikus is mindaz, ami a szellem szabadságát és emelkedésének végtelenségét a kötődés éthoszával, a megmaradás erkölcsiségével fonja egybe. Páskándi Géza a színházat nemzeti önbecsülésünk ébrentartó szentségének, a szó templomának tudta, s hitte, hogy elhivatása, missziója van az irodalomnak. És népének pedig küldetése a létben; mégpedig abban a végső vonatkozásban és értelemben, ahogyan egyik királydrámájában Szent László fohászkodik az Istenhez: „Atyám, míg néped egy is van e földön… míg néped van… magyar is legyen”; s amiképpen a másikban Könyves Kálmán mondja ki a szakrális bizonyságot: „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? (...) Azzal, hogy oly sok emberi nyelv van, kicsi és nagy – volt-e terve az Úrnak? És vélünk, a mi nyelvünkkel volt-e, s ha igen, mi célja, terve volt? (...) hiszem, hogy akármily kicsiny, de mégis volt célja. Ha semmi más, egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké.”
Kedves Közönség! Születésének hetvenedik évfordulóján, 2003-ban Maróti István főosztályvezető rendezésében a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum is konferenciával emlékezett meg Páskándi Gézáról; valamint kiállítással, amelyet Csoóri Sándor nyitott meg. És most, köszönhetően a PIM munkatársainak, a Tokaji Írótábor vezetőségének és az író feleségének, Páskándi Anikónak, ennek az anyaga látható itt – Páskándi Géza alkotói, szellemi-közéleti, szerkesztői pályáját, monumentális életművét gazdagon és színesen felidéző könyvek, fényképek, kéziratok, levelek, életrajzi és irodalomtörténeti dokumentumok, korabeli színházi bemutatók emlékei, plakátjai és egyebek. Megnyitva az emléktárlatot kérem a tisztelt érdeklődőket, hogy örömmel és megbecsülő szeretettel tekintsék azt meg.
Elhangzott a Tokaji Irótáborban 2007. augusztus 14-én.