Kísértetek pedig vannak, ellenük eljárást indítani felesleges. Azonkívül haszontalan is, mert ha valóban léteznek, és nem foglalkozunk velük, akkor ennek a valóságról alkotott ismereteink látják kárát. Noha már a legeslegelején felvethető, ha egyszer kísértet, hogy kerül ide máris a valóban és valóság kifejezés? Éppen ellentétei a kísérteti mivoltnak? Nincs miért szavakon lovagolni; használhatjuk akár a lét, létezés szavakat is, mondhatnánk úgy, léteznek olyan dolgok, amelyeket földi jelenvalóságuk (Daseinwirklichkeit?) ugyan nincs, de erős kapcsolatban vannak olyasmikkel, amelyek, amik, akik voltak, s talán még lesznek is. Például személyekkel, akik éltek valamikor, aztán a továbbiakban is léteztek, csak valahogy másképpen.
Kínálkozik a földöntúli jelenségek kifejezés, de ez sokszor pontatlannak, vagy túlzónak hatna. Az utóbbi száz évben a metapszichikus, utóbb parapszichológiai kifejezések terjedtek el; egy időben az „okkult jelenség” volt a leghasználatosabb; legszívesebben ennél is maradok, mert az okkultizmus fogalmába a kísérteti is belefér, méghozzá nemcsak képletesen, hanem igazándiból.
Lejegyezni, megírni pedig nem az olvasó szórakoztatása miatt indokolt, hanem azért, hátha valaki hasznát veszi az adatainknak; valaki, aki szakszerűen akar foglalkozni a világ kísérteti oldalával. Mivel mindig a bizonytalanból kell haladnunk a biztos felé, első két jegyzetem csak kísértet-előzetesek, elő-kísértet témájúnak lesz nevezhető.
1. Bustya Endréről
Éppen M. A.-ról Bustya egyik jó barátjáról írtam a következő, 2. számú jegyzetet, amikor felhívott Kása Zoltán matematika professzor s megkérdezte, nem volna érdemes megemlékezni Bustya Endréről? Éppen most lenne nyolcvanéves; már halála után is nagyon futólag parentálták el, most pedig mintha teljesen megfeledkeztünk volna róla.
Igaza van, mondottam, valóban érdemes volna emlékezni róla, de, tettem hozzá magamban, elsősorban azoknak, akik örököltek utána.
Bustya Endre Ady-kutató volt, Ady-szakértő; tudását Ady hátrahagyott vagy összes műveinek a kiadásra készítésekor fel is használta a budapesti Akadémiai Kiadó, mindenekelőtt Vezér Erzsébet dolgozott sokat együtt vele; és támogatta is. Bustya nemcsak összegyűjtötte mindazt, ami Adyról valaha is megjelent kötetben folyóiratokban, napilapokban, hanem életrajza legkisebb részleteit is tisztába tette, fejből tudta idézni Adynak a legeldugottabb napilapokban megjelent apró cikkecskéit is, ugyan nem szó szerint, hanem azt, hogy miről szóltak. Csak kérdezni kellett, gombok megnyomogatása nélkül: mikor írt Ady Clemenceau színdarabjáról, mit tudott ő a szumírokról, érdekelték-e őt őstörténeti kérdések, például az „előhonfoglalások”? –, és másnap már hozta is apró papírszeletkére kimásolva Ady idevágó szövegeit pontos adatokkal.
Nemcsak az Adyról szóló és kötetekben is megjelent teljes Ady-irodalmat szerezte meg magának, hanem több száz irattartóban rendezte még a röpke véleményeket vagy alkalmi megemlékezéseket is róla. Ezt a hatalmas anyagot Hajnal negyedi egyszobás lakásával együtt a református egyházra hagyta, azzal a feltétellel, hogy temetéséről gondoskodnak; méghozzá úgy, hogy Marosvásárhelyen, családi sírhelyükön, a református temetőben helyezik végső nyugalomra.
A végső nyugalom azonban nem következett be. Sipos Gábor, akkoriban a kolozsvári református levéltár őrzője, jelenleg egyetemi oktató, ő a hagyaték gondozója is, valamint dr. Geréb református teológiai professzor? úgy tájékoztatott, hogy bizonyos családi és más bonyodalmak miatt az utolsó kérés, ideiglenesen nem teljesíthető, azt sem lehetett elintézni, hogy a házsongárdi temetőben földeljék el – amin utólag a temető alkalmazottjai is meglepődtek! –; viszont gondoskodni fognak, hogy „addig is” megfelelő síremlék állíttassék, és a hagyaték avatott kezekbe juttattassék.
Sajnos, nem tudom, mindez megtörtént-e? Foglalkozik-e például valaki, – arravaló és arra illetékes személy, – a hatalmas Ady-anyaggal? Elkészült-e a méltó síremlék? Én, sajnos, részben egészségi állapotom miatt, pár éve még a sírjára sem tudtam rábukkanni az új, monostori temető tömkelegében. Viszont figyelmeztetni szeretnék bárkit, hogy Bustya Endre nem az az ember, aki képes bármilyen sérelmet elfelejteni! – Itt kell rátérnem az okkult vonatkozásokra.
Amikor (ha jól emlékszem, 1954-ben) utoljára és végleg szabadlábra helyezték, Bukarestben, volt menyasszonyánál találkoztunk; így szólt: „Na kész, többet nem fognak lecsukni!” – Honnan tudod? – „Úgy, hogy annak idején, az érettségi banketten (1946-ban) azt jósoltad, hogy négyszer leszek életemben bezárva. Ez most már lezárult.” E jóslatomra nem emlékeztem. Bustya, azt hiszem, azért is hozta szóba, hogy volt menyasszonyát vigasztalni próbálja ezzel, de az nem változtatott azon a szándékán, hogy nem köti életét olyan valakihez, akit másfél évenként letartóztatnak, politikai okokból. (Az illető nő életének későbbi fordulatai alapján nem mondható el, hogy különösebben boldog lett volna.) Az a kép ugyan előttem áll, hogy a banketten Bustya töltőtollát kezembe tartva, másik kezem négy ujját feléje rázva kacagtunk, de a mondottakra nem.
Halála miatt sokáig lelkiismeret-furdalást is éreztem. Karácsony előtti hét péntekén bent járt a Helikon szerkesztőségében, mondta, erősen meghűlt, gyógyszerekért jött le, siet is haza. Megígértem, hogy vasárnap meglátogatom. E látogatásom elmaradt, mert úgy terveztem, hogy Karácsony első napján (ami talán szerdára esett volna) megyek fel hozzá, viszek süteményt, kalácsot, bort. Karácsony szombatján Kása Zoltán átment hozzá, meg akarta hívni vacsorára. Ám akkor már holtan hevert az íróasztala mögött, a könyvespolc alatt; erős haláltusája lehetett, mert az alsó polcokról a könyveket – mind Ady-irodalom! – magára rántotta. A mentőorvos szerint ellenjavallt gyógyszert vett be – ott volt az éjjeliszekrényen a gyógyszernaplója! –, ami az idegrendszeri állapota miatt előírt és rendszeresen fogyasztott gyógyszerrel ellentétes hatást fejtett ki és tetániás rohamot okozott. Már két nappal azelőtti, vasárnapi bejegyzésének kézírása is arra vallott, hogy nagyon rosszul volt.
Haláltusája kb. hétfőn délelőtt ért véget. Utólag döbbentem rá, hogy pont abban a pillanatban, amikor írógépemen elpattant a rugó, és ugyanakkor kinn a konyhában elromlott a mosógép és kiverte az összes biztosítékot! Azóta is képtelen vagyok mindent másképpen értelmezni, mint Bustya részéről „okkult” téren megvalósult segítségkérési szándékot.
Hogy 1948 őszén miért tartóztatták le először, annak sajátságos oka volt: kérte felvételét a pártba! Ez riadalmat okozott a filológiai kar pártszervezetének titkárságában, a „négyek bandájánál”. Ugyanis Jancsó Elemér professzor gyakornokot keresett maga mellé, akiből majd tanársegéd lehet. Az alapszervezet titkárságának diák tagjai maguk is pályáztak erre a helyre; de Bustya párttag is lesz, vele szemben esély nélkül maradnak. A feljelentés nagyon szofisztikus volt. Először még hat hónap után tárgyalás nélkül kiengedték; később mindig kapott annyi ítéletet, hogy az lefedje a vizsgálati fogságban töltött időt. A vádpontok között ilyenek is szerepeltek: azért őrzött meg minden egyes vasúti jegyet, sőt még mozijegyet is, mert el kellett velük számolnia az illegális szervezetnél. És volt névjegykártya gyűjteménye is, köztük rossz hírű polgári politikusok kártyái! Egy feljegyzés szerint látták, hogy a demokrácia frontjának választási plakátja előtt „jelentőségteljesen mosolygott”. („A zîmbit în mod semnificativ”) Utolsó hadbírósági tárgyalásán az elnök, periratcsomóját lapozgatva, közvetlenül rákérdezett: „Maga miért írta alá ezeket a marhaságokat?” – „Az őrnagy úr is aláírta volna!” – felelte ő egyszerűen.
2. M. A.
M. A. több éven át Bustya Endre legjobb barátjai közé tartozott. Zsílvölgyi bányagépész volt az apja; görögkeleti vallású, román fiú, akit azonban sajátságos módon épp a „négyév alatt” átküldtek Észak-Erdélybe, egy Vásárhely környéki faluba, rokonokhoz, családi és létfenntartás-könnyítő okokból; talán attól is félt az apja, hogy mint kommunista szimpatizánst letartozhatják. Így magántanulóként beiratkozott a vásárhelyi kollégiumba, majd ’44 után is itt maradt, s Bustyáékkal érettségizett. Szerelmes lett egy nála nyolc-kilenc évvel idősebb, fiatal francia tanárnőbe, F. A. nevűbe. „Halálosan” szerelmes. Hónapokig egyebet sem hallottunk tőle, mint Aliscum éjhajú leánya, bársonyszemű, olajarcú (a tanárnő arcbőre valóban kreolos volt. ...Elefántcsont palota boltozatos melled, majd legtöbbször azt, hogy Bús szerelmünkből nem fakad szomorú lényünknek mása, s végül – Örökkön hajt a démon, űz, kísérget és (ezt csak franciául:) Trónolok a végtelen azúrban, mint egy meg nem értett szfinx, sosem sírok már és sosem nevetek –, reggeltől estig Babits, Ady, Baudelaire. Majd Kolozsváron a Bolyaira iratkozik be, rövid idő múlva már sajtócenzor, Tordai Zádorral együtt, aztán elviszik a Zsdánovra, a szovjetbe, pártfőiskolára, amikor hazajön, egy fontos bukaresti kulturális intézmény (egyik) igazgatója lesz, és szinte hihetetlen, ugyanebből a beosztásból megy majd nyugdíjba is. Se feljebb, se lejjebb, soha.
Régi barátai időnként meglátogattuk, részt vett bukaresti ivászatainkban, amikor egy-egy „nagy magyar éjszakát” rendeztünk. (Egy ilyen alkalommal Majtényi Eriket megválasztottuk a Magheru bulevárdon, az Aro és az Ambassador közti járdaszakaszon Erdély fejedelmének III. Apaffy Mirik néven; akis a büffé elé lerakott jéghasábokból, akkor még nem voltak hűtőgépek, a világ három égtája felé egyet-egyet elhajított. A negyedik égtájon ott volt a kirakat, azt respektálta, mert tartott a nagyvezírtől).
Meggyőződéses, vonalas kommunistaként viselkedett, de sosem társalgott a marxizmus nagyjainak műveiről, viszont meglepő módon gyakran idézett Ciorănescu Noica, Nichifor Crainic mondásokat beavatott, de egyben tilalmas arckifejezéssel: lám, ilyesmi is van, „filozófiai szélsőjobb”, ő tud róla, tudhat, mert nem akárki, de jobb, ha mi úgy teszünk, mintha nem tudnánk! Egy alkalommal Bustyával is találkozott, s hirtelen fordulattal megkérdezte tőle: Nem kérnéd meg számomra F. A. kezét?
Bustya meglátogatta F. A.-t s közvetítette a lánykérést. F. A. kosarat adott. Akkor Bustya a rájellemző vad rögtönzéssel megkérdezte: „És hozzám feleségül jönne?” F. A. igent mondott. Rövid, viharos házasság lett belőle, „politikai indoklású” ál-vállással, majd valóságossal, egy gyerekkel.
M. A. ezentúl még komorabb lett és borozás közben olyan észrevételeinkre, hogy ha Decebal borotválkozott és szemüveget viselt volna, pont olyan lenne, mint ő –, csak mesterkélten mosolygott.
Teltek az évek, évtizedek; ha régi ismerősök telefonon hívták, egyre inkább csak románul választolt és kimentette magát. A hetvenes évek végén találkoztam vele utoljára: ahogy a söröskancsó fölött egymás szemébe meredtünk, elképedve láttam, hogy teljesen más, ezt az embert sohasem láttam, általános lélekcsere, pillantása mögé lehetetlen lett volna Ady- Babits-, Baudelaire-verseket odaképzelni, vagy a Lúc-patak sekély vizében tett hajdani tocsikázásokat.
A tévében lehet ma, ilyen arcokat látni, ez a távolkeleti „Fekete Sárkány rend nagymesterének” tekintete, teljesen üres, hogy feje mögé láthatunk, mégis átjárja, átdöfi az embert, éppen azáltal, mert ő is mögénk lát, átnézve rajtunk.
Aztán megjelent Vásárhelyen osztálytársainak az ötvenéves érettségi találkozóján. A ráismerő mosolyokat, kedélyes hátba ütögetéseket nem viszonozta. Hallgatott. Egyszer csak a körülötte ülőknek kijelentette: nem azért jött el, mintha érdekelné őt ez az egész, vagy bárki is a jelenlevők közül. Mindössze azért jött el, mert úgy volt kedve. (Bustya nem vett részt a találkozón!)
Pontban éjfélkor felállt, visszament szállodai szobájába, lefeküdt és meghalt.