"só födi az elsüllyedt hajókat"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 17. (487.) SZÁM - SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Ahogy a választottak hazudnak valamit, rögtön hír lesz
Pomogáts Béla
A régióké a jövő
Egyed Emese
Koszorú
Bertha Zoltán
Páskándi Géza-emlékkiállítás Tokajban
Fekete Vince
Piros autó lábnyomai a hóban
Szőcs István
Kísértetes jegyzetek
Papp Attila Zsolt
Nóta a feltámadásról
Hangyanyár (holtsáv, holtszezon)
Underground. Utóirat Az Óvároshoz
Visky Zsolt
(Valamibe kapaszkodnom)
(A költő nem tartja magát)
(Már-már azt gondolná)
Bakcsi Botond
Artaud, a kegyetlenség és az anarchia
Antonin Artaud
Héliogabalus avagy a megkoronázott anarchista
Kabán Annamária
Versépítő alakzatok
Gyulai Levente
"A vidra egyik útja során történt"
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (befejező rész)
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Stravinsky - OK-TETT
 
Antonin Artaud
Héliogabalus avagy a megkoronázott anarchista
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 17. (487.) SZÁM - SZEPTEMBER 10.

(Részletek)

II. A princípiumok harca

[…] Vannak-e valójában princípiumok? Úgy értem, elkülönült princípiumok, amelyek a dolgok mögött léteznek? Vagy, más szavakkal, a pogány nomenklatúra isteneinek kevésbé megalapozott és kevésbé érvényes létezésük van-e, mint a mi gondolkodásunkat szolgáló princípiumoknak? És ez a kérdés tulajdonképpen egy másikat szül: valójában vannak-e elkülönült képességek az emberi szellemben?
Egyébként az ember hajlandó azt hinni, hogy a princípium egyszerű nyelvi segédeszköz csupán; és ez már ahhoz a kérdéshez vezet, hogy van-e egyáltalán valami a gondolkodó szellemen kívül, és hogy az abszolútumban a princípiumok realitásokként léteznek-e, avagy olyan létezőkként, amelyek megosztják energiájukat?
Ahogy egyre magasabbra törünk a dolgok eredete felé, az elkülönült realitásokként élő princípiumok milyen mértékben képesek megválni a szellemnek a princípiumok körüli játékától? És az emberben magában lehetnek-e olyan fajta princípium-képességek, amelyek különálló létezéssel rendelkeznének és elkülönülten élhetnének?
Az örökkévalóságban vannak-e olyan pillanatok, amelyek úgy tudnak fixálódni, ahogy a zenei hangjegyek is fixálódnak, majd a számok révén bukkannak fel újra? És ezek a hangjegyek valójában elkülönültek-e?
Az alkimisták számára az örökkévalóságnak ezek a fixálódó pillanatai az olvasztótégely mélyén megjelenő csillagzatnak felelnek meg.
Úgy vélem, ez a kérdés teljességgel értelmetlen. Az abszolútumnak ugyanis semmire sincs szüksége. Sem istenre, sem angyalra, sem emberre, sem szellemre, sem princípiumra, sem anyagra, sem folytonosságra.
De hogyha a folytonosságban, a tartamban, a térben, a magasságos égben és az mélységes pokolban a princípiumok elkülönülten élnek: nem princípiumként, hanem meghatározott organizmusként. A teremtő energia egy szó csupán, amely mindazonáltal lehetővé teszi a dolgokat, tartótüzéből gerjesztvén őket. És, akárcsak a teremtett világban, ahol az anyag összes tulajdonsága, a lehetőségek, az elemek összes aspektusa számokkal fejezhető ki, akárcsak a teremtő fluxus, amely lángra lobban a dolgokkal való találkozáskor (és az összes ilyen lángra lobbanás, amely az életnek a dolgokon gyakorolt hatásából származik, megfelel egy gondolatnak), úgy a zárt organizmusoknak ez a fluxusa – amely a mi anyagi durvaságunktól egészen a legbizonyíthatatlanabb szubtilitásig terjedhet – alkotja mindazt, amit a Létezők gyűjtőnevével illetünk, és amelyek csupán leheletek a tartamban.
A princípiumok csupán a gondolkodó szellem számára érnek valamit, és pusztán akkor, amikor az éppen gondolkodik; de a gondolkodó szellemen kívül bármely princípium semmivé foszlik.
Az ember nem elgondolja a tüzet, a vizet, a földet és az eget, hanem felismeri és megnevezi őket, mivelhogy léteznek; és a víz, a tűz, a föld vagy az ég alatt, a higany, a kén és a só  alatt még szubtilisabb anyagok rejtőznek, amelyeket a szellem nem képes megnevezni, mivelhogy nem tanulta meg felismerni őket, de amelyeket valami – ami a szellemnél is szubtilisabb és ami jóval mélyebb, mint bármi, ami a fejünkben rejlik – megsejt és fel tud ismerni, amikor megtanulja majd megnevezni őket. Mert ha a princípiumok a szellem számára érnek valamit, a dolgok csupán a dolgok számára érhetnek valamit; és a dolgok szubtilitásában nincs megállás, mint ahogy a szellem szubtilitása számára sincs akadály. […]

III. Az anarchia

[…] Héliogabalus a magasságos napvallás anarchikus korszakához érkezett, és, történelmileg, egy anarchikus korszakban érkezett.
Mindez persze nem akadályozta meg rituális azonosulását, azonosulási erőfeszítését az istennel. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy a római politeista anarchia ellen folytatott alapvető támadása során egy egységes kultusz valódi papjaként, az egyedüli isten, a nap megszemélyesítőjeként viselkedjen.
Mert ha Julia Mœsa  számára Elagabalus pusztán csak egy szerv is, egyfajta festett szobor, amely a katonák elkápráztatásra szolgál, Héliogabalus számára Elagabalus a merevedő szerv, amely egyszerre emberi és isteni. A merevedő szerv és az erős szerv. Az erő-szerv, amely megoszlik és amelyet megosztanak, amelyet csak megosztottan használnak.
A merevedő szerv a nap, a földi reprodukció kónusza, ahhoz hasonlóan, ahogy Elagabalus, a földre szállt nap, az égi reprodukció kónusza.
Az embernek tehát nappá kell válnia, át kell kelnie magába Elagabalusba, meg kell változtatnia a létmódját.
Ami Héliogabalusnak az istennel való azonosulását illeti, az archeológusok arról tudósítanak, hogy Héliogabalus hol istennek gondolja magát, hol elrejtőzik az isten mögé, és megkülönbözteti magát tőle.
Csakhogy az ember nem isten, és ha a krisztus  egy emberré vált isten, azt mondják, hogy emberi, nem pedig isteni mivoltában halt meg. Elagabalus miért ne hihette volna magát emberré vált istennek, és miért akadályozta volna meg bárki is Héliogabalus császárt abban, hogy az istent az ember elé helyezze, és hogy összezúzza az embert az isten súlya alatt?
Héliogabalus egész élete folyamán az ellentétek eme delejezésének, e megkettőzött felnégyelésnek volt a martaléka.
Egyik oldalon
              AZ ISTEN,
a másik oldalon
              AZ EMBER.
És az emberben az emberi király és a szoláris király.
És az emberi királyban a megkoronázott és a koronától megfosztott ember.
Ha Héliogabalus hozza is Rómába az anarchiát, ha úgy jelenik is meg, mint egy látens anarchikus állapotot felgyorsító kovász, a legelső anarchia mégiscsak őbenne van: szétroncsolja a szervezetét, a szellemét pedig egyfajta korai őrültségbe taszítja, amelynek neve is van a mai orvosi terminológiában.

Héliogabalus a férfi és a nő.
A napvallás pedig a férfi vallása, amely azonban semmire sem képes a nő, saját hasonmása nélkül, amelyben tükröződik.
Az EGY vallása, amely KETTŐbe szakad azért, hogy cselekedjen.
Azért, hogy LÉTEZZEN.
Az EGY kezdeti elkülönülésének a vallása.
Az EGY és a KETTŐ, amelyek az első androgünben egyesülnek újra.
Amely Ő, a férfi.
Amely Ő, a nő.
Egy időben.
Újra egyesülve az EGYben.

Héliogabalusban kettős harc folyik:
1. Az EGYé, amely úgy válik szét, hogy közben EGY marad. Az emberé, aki nővé válik és férfi marad a végtelenségig.
2. A Szoláris Királyé, amelyben a férfi nehezen fogadja el, hogy emberi királlyá válik. Aki köpik az emberre, és végül a szakadékba taszítja őt.
Mert az ember nem király, és számára, mint király, szoláris király, megtestesült isten számára, ezen a világon élni nem más, mint bukás és furcsa rangvesztés.
Héliogabalus elnyeli az istenét; felfalja az istenét, mint ahogy a keresztény is felfalja a magáét; és szervezetében elkülöníti egymástól a princípiumokat; és szervezetében elkülöníti az isteni princípiumokat; a princípiumok harcát húsának kettős üregeiben mutogatja.

És íme mit nem értett meg Lampridius , egy korabeli történetíró.
„Héliogabalus feleségül vett egy nőt, a szelíd Cornelia Paulát, és – írja – elfogyasztotta a házasságot.”
Ez a történetíró azon csodálkozik, hogy Héliogabalus lefeküdhetett egy nővel, hogy a megszokott módon hatolhatott be egy nőbe. Ami egy született pederaszta esetében igencsak furcsa következetlenség és – pederasztiája tekintetében – egyfajta szerves árulás lenne, az Héliogabalusnál azt bizonyítja, hogy e vallásos és koraérett pederaszta gondolkodása igencsak következetes.
Ami viszont az Androgünnél is inkább megjelenik ebben a körforgó képben, ebben a megtestesült Vénuszból származó elbűvölő és kettős természetben, ebben a csodás szexuális következetlenségben, amely már önmagában is a legszigorúbb szellemi logika képe lehetne: nos az nem más, mint az ANARCHIA gondolata.
Héliogabalus született anarchista, aki nehezen viseli el a koronát, és minden királyi tette született anarchistára vall, a rend közellenségére, aki az egész közrend ellensége; de az anarchiát elsősorban önmagában és önmaga ellen gyakorolja; és bízvást mondhatjuk, hogy jó példával járt elől az anarchia tekintetében, amit a római kormányzatba hozott magával, és hogy meg is fizette érte a kellő árat.
Abban a rítusban, amely során a gallosz  levágja saját hímtagját, az emberek pedig női ruhát vetnek oda neki, én annak vágyát látom, hogy véget vessen egy bizonyos ellentmondásnak, hogy egy csapásra egyesítse a férfit és a nőt, hogy kombinálja és egybeolvassza, mégpedig a hímbe és a hím által olvassza össze őket. Mivelhogy a hím a Beavató.
Héliogabalust kevés választotta el attól – mondják a történetírók –, hogy ő is le ne vágja saját hímtagját.
Nos, ha ez igaz is, ez nagy hiba lett volna Héliogabalus részéről; és úgy gondolom, hogy a kor történetírói, akik vajmi keveset értettek a költészethez, és még annál is kevesebbet a metafizikához, a hamisat vélhették igaznak, és a tett rituális utánzását tekinthették megvalósult gesztusnak.
Ha az így vagy úgy veszendőbe menő férfiak, a papok, a jelentéktelen galloszok egy olyan gesztushoz folyamodnak is, amely véget vet férfiasságuknak, ebben a gesztusban minden bizonnyal van valami, ami erősbíti a rítus értékét; de Elagabalus, a földre szállt Nap, nem veszítheti el a nap jelét: ő csak az absztrakció szintjén működhet.
A napban háború lakozik, Mars, lévén hogy a nap háborús istenség; és a gallosz rítusa is háborús rítus: a férfi és a nő, akik a vérben, a vér árán olvadnak össze.
Héliogabalus absztrakt harcában, a princípiumok összecsapásában, a virtualitások e harcában ugyanúgy emberi vér rejlik, mint az előbbi rítusban, és nemcsak absztrakt vér, valótlan vér, amelyet csak elképzelünk, hanem igazi vér, amely elfolyt, amely elfolyhat; és ha Héliogabalus nem a birodalom területének védelméért ontotta is a vért, mégiscsak vérrel fizetett költészetéért és gondolataiért.
Héliogabalus egész élete maga a cselekvő anarchia, mivel Elagabalus, az egységes istenség, aki egybefogja a férfit és a nőt, az ellentétes pólusokat, az EGYet és a KETTŐt, maga az ellentmondások vége, a háború és az anarchia kizárása, de a háború által; és ugyanakkor az anarchia működésbe léptetése ezen az ellentmondásokkal és rendetlenséggel terhelt földön. És az anarchia – azon a fokon, ameddig Héliogabalus elvitte – maga a megvalósult költészet.
Egy lényegi ellentmondás rejlik minden költészetben. A költészet nem más, mint a darabokra tört többszörösség, amely tüzet szít. És a költészet, amely helyreállítja a rendet, először a rendetlenséget támasztja fel, a rendetlenséget a maga tüzes aspektusában; a költészet összeütközésre készteti az aspektusokat, amelyeket egyetlen pontra vezet vissza: tűz, gesztus, vér, sikoly.
Helyreállítani a költészetet és a rendet egy olyan világban, amelynek már maga a létezése is kihívást jelent a renddel szemben, annyit jelent, mint visszaállítani a háborút és a háború állandóságát; annyit jelent, mint meghonosítani az alkalmazott kegyetlenség állapotát; annyi, mint előidézni egy név nélküli anarchiát, ama dolgok és aspektusok anarchiáját, amelyek felébrednek, mielőtt újra álomba merülnének és az egységben olvadnának össze. Csakhogy aki felébreszti ezt a veszélyes anarchiát, mindig is maga lesz az első áldozata. És Héliogabalus, az anarchia alkalmazója, kezdetben saját magát falja fel, mígnem azzal végzi, hogy saját ürülékét is felfalja. […]

[…] Miután a csata  befejeződött és a trónt elfoglalták, már csak Rómába kellett bevonulni, mégpedig erős ragyogással kellett behatolni oda. Nem úgy, mint Septimius Severus , aki állig felfegyverzett katonák élén vonult be Rómába, hanem igazi szoláris király, igazi monarcha módjára, aki fentről nyeri múlandó hatalmát, és aki háború által szerezte meg azt, de akinek mindenáron el kell feledtetnie a háborút.
És a kor történetírói nem győzik halmozni a jelzőket, amelyekkel megkoronázásának ünnepségét, az ünnepség ékes és békés jellegét ecsetelik. És az ünnepség túlcsorduló pompáját. El kell mondani, hogy Héliogabalus koronázási ünnepsége 217 nyarának végén kezdődött Antiochiában és a következő év tavaszán fejeződött be Rómában, egy, az ázsiai Nicomédiában töltött telet követően.
Nicomédia a kor Riviérája, Deauville-je; és a történetírók éppen e nicomédiai tartózkodás kapcsán kezdenek megpukkadni dühükben.
Íme, mit mond erről Lampridius, aki mintha csak Joinvillé  vált volna a Szex Keresztes Hadjáratát vezető eme szent Lajos mellett, aki egy hímtagot visel kereszt, lándzsa vagy kard helyett:
„[…] Héliogabalus nagy örömét lelte egyebek mellett abban, hogy Párisz legendáját színre vigye; ő maga Vénusz szerepét játszotta a darabban, és egyszeriben csak lábaihoz ejtve ruháit, teljesen meztelenül, egyik kezével a mellén, másikkal a nemi szervén, letérdelt és hátsó fertályát felemelte, így mutatva be azt a bujálkodásban részt vevő társainak. Arcát aszerint maszkírozta, ahogy Vénusz arcát szokták ábrázolni, és gondja volt arra is, hogy egész teste tökéletesen tiszta legyen, mivel úgy tekintette, az életből az a legfőbb előnye származhat, hogy alkalmasnak ítéltetik a lehető legnagyobb számú ember libidinális ízlésének a kielégítésére.”

Rómát rövid szakaszokban érik el, és a császári kíséret, e hatalmasra duzzadt kíséret nyomán – amely mintha magával cipelné az összes országot, ahol keresztülhaladt – hamis császárok nyilvánulnak meg.
Az állapotokon eluralkodó anarchia és az összes királyi öröklési szabály felforgatása láttán, még a házaló vigécek, a munkások és a rabszolgák is azt gondolták, hogy ők maguk is lehetnek császárok.
Mintha Lampridius azt mondaná, hogy: „Helyben vagyunk, ez maga az anarchia!”
Az sem volt elég neki, hogy a trónt vásári mutatványnak tekintette, hogy a renyheség, a rendetlenség és a romlottság példáját mutatta azoknak az országoknak, amelyeken átkelt, íme, már magát a birodalom földjét is vásári mutatványnak tekinti, és hamis királyok megjelenését idézi elő. Soha senki sem mutatott a világon ennél szebb példát az anarchiára. Mert Lampridius számára Vénusz és Párisz legendájának ez a százezer ember előtt lezajlott természetbeni előadása, a lázállapottal egyetemben, amit előidéz, a káprázattal egyetemben, amit kivált, nos ez a veszélyes anarchia példája, ez maga a legigazibb valóság szintjére emelt költészet és színház.
Ha azonban közelebbről is szemügyre vesszük, Lampridius kifogásai nem helytállóak. Mit is tett igazából Héliogabalus? Lehet, hogy vásári komédiává változtatta a római trónt, de rögtön bevezette a színházat, a színházzal pedig a költészetet a római trónra, a római császár palotájába; és a költészet, amikor valódi, megérdemli a vért, és igazolni is tudja, hogy vért ontanak érte.
Képzelhetjük ugyanis, hogy ilyen közel az antik misztériumokhoz és a tauroboluszok  szóráskörzetében, az így színre vitt szereplők nem hideg allegóriaként viselkedhettek, hanem a természet erőit jelentették (úgy értem, a második természetét, amely a nap belső körének felel meg, Julianus  szerint a második napnak, amely a központ és a periféria között helyezkedik el – tudjuk, hogy csupán a harmadik látható), és a puszta elemek erejét őrizték.
Emellett Héliogabalus úgy forgatta ki a római szokásokat és erkölcsöt, ahogy csak kedve tartotta, csalánba vetette a római tógát, felöltötte a főniciai bíborpalástot, az anarchia példáját mutatva ezzel, ami abban áll, hogy egy római császár egy más ország öltözékét veszi magára, és hogy egy férfi női ruhákba bújik, drágakövekkel, gyöngyökkel, kócsagtollakkal, korallokkal és talizmánokkal ékesíti fel magát: ami római szemszögből anarchikus, az Héliogabalus számára egy rendhez való hűséget jelent, ez pedig annyi tesz, hogy ez az égből alászállt díszlet minden részletével e rendre utal vissza.

Semmi sem önmagáért való Héliogabalus fényűzésében, sem e rendetlenség iránti csodálatos lelkesedésében, amely pusztán a rend, azaz az egység metafizikai és magasabbrendű gondolatának alkalmazása.
A rendről alkotott vallásos gondolatát sértésként vágja a római világ arcába; és a legszélsőségesebb szigorral, a szigorú tökéletesség érzésével teszi mindezt, amiben van valami a tökéletesség és az egyesítés okkult és titokzatos gondolatából. Nincs semmiféle paradoxon abban, ha megállapítjuk, hogy a rendnek ez a gondolata ráadásul még költői is.
Héliogabalus a római szellem és öntudat szisztematikus és vidám demoralizálásához fogott hozzá; és a végsőkig elment volna a latin világ e felforgatásában, ha elég hosszú élet adatott volna meg neki, hogy sikerre vihesse tervét.
Héliogabalustól semmi esetre sem lehet elvitatni a gondolataiban tanúsított következetességet. És abban a megátalkodottságban se lehet kételkedni, amellyel gondolatait alkalmazta. Ez a császár, aki tizennégy éves, amikor megkaparintja a koronát, a szó szoros és tulajdonképpeni értelmében vett mitomán. Azaz látja a létező mítoszokat, és alkalmazza is őket. Most az egyszer, és talán az egyedüli alkalommal a történelemben, igazi mítoszokat alkalmaz. Egy metafizikai gondolatot dob be a mítoszok szegényes, földhözragadt és latin képmásainak forgatagába, amelyekben már senki sem hisz; és a latin világ még kevésbé, mint bármely másik.
Héliogabalus azért bünteti a latin világot, mert az már nem hisz a saját mítoszaiban, sőt egyetlen mítoszban sem; és egyébként sem riad vissza attól, hogy kifejezze a megvetését e született földtúrók fajtájával szemben, akiknek mindig a föld felé fordul a feje, és akik soha semmi mást sem tudtak, csak azt lesni, hogy mi bújik ki onnan.

Az anarchista így szól:
                   Sem Isten, sem úr, egyedül csak én.
Miután a trónra került, Héliogabalus semmilyen törvényt sem fogadott el; és ő maga volt az úr. Saját személyes törvénye volt tehát mindenki törvénye. Másokra kényszeríti zsarnokságát. Tulajdonképpen minden zsarnok anarchista, aki megkaparintotta a koronát, és saját kénye-kedve szerint irányítja a világot.
Héliogabalus anarchiájában azonban egy másik gondolat is megtalálható. Mivel istennek képzeli magát, és azonosul az istenével, sosem követi el azt a hibát, hogy emberi törvényt alkosson, egy abszurd és hóbortos emberi törvényt, amelyen keresztül ő, az isten, beszélhetne. Igazodik az isteni törvényhez, amelybe beavatták, és el kell ismerni, hogy – néhány imitt-amott elkövetett túlkapás és pár jelentéktelen mókától eltekintve – Héliogabalus soha sem adta fel a testet öltött istenség misztikus nézőpontját, amely az istenség évezredes rítusához igazodik.
Rómába érkezése után Héliogabalus elűzi a szenátus férfi tagjait, és nőket állított a helyükre. A rómaiak számára ez anarchia, de a menstruálók vallása számára, amely a tyriai bíborpalástot hordja, és Héliogabalus számára, aki ezt alkalmazza, ez csupán az egyensúly visszaállítása, a törvényhez való ésszerű visszatérés, mivel a nő – az elsőszülött, a kozmikus rendben korábban megjelent lény – feladata, hogy törvényeket alkosson.

Bakcsi Botond fordítása 

JEGYZETEK:
  Paracelsus és a paracelzisták szerint a higany, a kén és a só, azaz a mercurius, a sulphur és a sal a három „filozofikus elem”, amelyek a szellemnek, a léleknek és a testnek feleltethetők meg az emberi tartományban.
  Julia Mœsa Héliogabalus nagyanyja, döntő szerepe volt az ifjú császár trónra juttatásában, és a hatalmat is jórészt ő gyakorolta.
  A kis-és nagy kezdőbetűk helyesírásában mindenütt megtartottam az Artaud által használt formát – a ford.
  Aelius Lampridius i. sz. III. században élt római történetíró, az ún. scriptores historiæ Augustæ egyike, Héliogabalus császár életrajzírója, Artaud egyik fő forrása. Ezenkívül ő írta Commodus, Diadumenus, Alexander Severus császárok – a történészek szerint – nem éppen mintaszerű életrajzait is. Műveit 1864-ben adta ki Jordan és Essyenhardt. Vö. Pecz Vilmos (szerk.): Ókori Lexikon, Franklin Társulat, Bp., 1902-1904.
  A galloszok Kübelé és Attisz misztikus kultuszának papjai voltak. A frígiai istennőt és kultuszát i. e. 202-204-ben vezették be Rómába, hogy megmentse a köztársaságot a karthágói seregek fenyegetésétől. Eliade szerint azonban a kultusz ekkor már sokezer éves múltra tekinetett vissza: „Attisz és kultusza kezdeteinél pedig ugyancsak egy sziklakő, más szóval Kübelé, a Nagy Anya áll. A mítosz szerint, amelyet Pauszaniasz mesél el, egy Zeusz által megtermékenyített kőtől egy hermafrodita szörny, Agdisztisz született. Az istenek elhatározták, hogy megfosztják férfiasságától és Kübelé istennővé változtatják át.” Eliade a kultusz papjainak rituális öncsonkítását a következőképpen magyarázza: „Ami a galloszok és egyes hívek extatikus transzban elkövetett öncsonkítását illeti, ez abszolút erényességüket biztosította, másként szólva azt, hogy teljesen az istenségnek adják magukat. Az ilyesfajta élmény nehezen elemezhető; a hívőt irányító többé-kevésbé tudattalan impulzusokon kívül számolnunk kell a rituális androgünitásra sóvárgással is, vagy azzal a vággyal, hogy «szent erőik» tartalékait növeljék e szokatlan vagy látványos testi hibával, sőt, azzal a szándékkal is, hogy a teljes imitatio dei révén a társadalom hagyományos struktúráin kívülre lökve érezzék magukat. Egyszóval Attisz és Kübelé kultusza lehetővé tette a nemiség, a testi szenvedés és a vér vallási értékének újrafelfedezését.” Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II, Osiris, Bp., 1995, 225, ill. 227. Ford. Saly Noémi.
  Az előző részben a római hadsereg két csoportja között 218-ban lezajlott csatáról van szó: az egyik M. Opellius Macrinust, míg a másik Avitus Elagabalust, azaz Héliogabalust támogatta. Macrinus testőrparancsnok a Parthus-birodalom ellen 217-ben folytatott hadjárat során gyilkoltatta meg Caracalla császárt, Septimius Severus fiát: a hadsereg egy része ekkor kiáltotta ki őt császárnak. A hadsereg másik, Caracalla-párti része viszont a meggyilkolt császár egyik rokonát, híresztelések szerint törvénytelen fiát, Elagabalust kiáltotta ki császárrá. Az említett 218-as ütközetben Macrinus életét vesztette, így került trónra Héliogabalus. Vö. Ferenczy – Maróti – Hahn: Az ókori Róma története, Tankönyvkiadó, Bp., 1992, 360-361.
  Septimius Severus császár, Caracalla apja, 193 és 211 között uralkodott. Az Antoniusok korát lezáró, Commodus elleni merénylettel induló polgárháborút katonai eszközökkel, négy év csatározás során sikerült megfékeznie, amelyek kezdetén, 193-ban hadserege élén vonult be Rómába, ahol az egyik ellencsászár, M. Didius Iulianus szenátor hatalmát döntötte meg. Septimius Severus a megrendült császári hatalmat a továbbiak során is a hadsereg segítségével szilárdította meg: az általa létrehozott rendszert ezért is nevezik katonai monarchiának. Vö. i. m., 352-355.
  Jean de Joinville (1224? – 1317) francia politikus és krónikaíró, aki 1248-ban IX. (Szent) Lajos király tanácsadójaként és bizalmasaként részt vett a negyedik keresztes hadjáratban. Később tanúvallomásaival jelentős szerepe volt a király szentté avatásában (1282). Idős korában, 1300 körül megírta a király élettörténetét (Vie de saint Louis).
  A tauroboluszok Kübelé istennő tiszteletére bikát áldozó papok voltak.
  Julianus Apostata (Hitehagyott, 331-363), I. Nagy Constantinus unokaöccse, 361 és 363 között római császár; író és filozófus. Szigorú neveltetése okán kiábrándult a kereszténységből, és az antik istenek kultuszának visszaállításáért küzdött, egy neoplatonikus világnézethez csatlakozva: a látható és a láthatatlan világ közötti egyensúlyt a Nap misztikus felfogásából igyekezett levezetni. Artaud J. Bidez francia fordításában olvashatta Iulianus császár beszédét a Nap-Királyról (Eisz ton baszileia Héliu, azaz Héliosz királyra, 362), valamint szintén J. Bidez tollából a császár életrajzát (Vie de l’Empereur Julien, 1930).




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében