Balassi Bálint: Adj már csendességet
Az alakzatok nyitott pragmatikai kategóriák, azaz mindig konkrét közléshelyzetben és konkrét szövegben keletkeznek. Vizsgálatuk ezért működésük figyelembevételével, dinamikus-funkcionális megközelítésben lehetséges.1
A szövegalakulás folyamatára figyelve a retorikai műveletek keretében létrejövő alakzatok társulásának versépítő szerepét kísérelem meg feltárni Balassi Bálint Adj már csendességet című alkotásában. Azt vizsgálom, hogy a párhuzam és az ellentét, az ismétlés, a halmozás és a fokozás, valamint a közölés és az elhagyás mint társuló alakzatok2 milyen szerepet töltenek be a versegész építésében.
Balassi Bálint pályájának valamennyi szakaszában írt istenes verseket. Az Adj már csendességet kései istenes versei közé tartozik. Korábban írt istenes énekei a lélek háborgásának kivetítődései, így Istennel alkudozó, vitatkozó hangnem jellemzi őket. A Bizonnyal esmérem kezdetű verséből idézem:
Illik, hogy elfordulj, Uram, bűneimtül,
Kivel rakva vagyok talpig mind tetétül,
De kegyességedtül
Nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtul.
Az Adj már csendességet, amint a cím is jelzi, a költő lelki béke utáni vágyát szólaltatja meg.
Balassi életének talán legnehezebb pillanataiban írta ezt a versét, akkor, amikor szerelmétől, barátaitól, hazájától távol került. Ekkor próbált szembenézni életével. Számvetés tehát a vers. Mélyről tör fel a magányos lélek könyörgése Istenhez.
A könyörgés mint műfaj sajátos megnyilatkozásforma, sajátos szövegforma, amelyben az ember óhaját Isten elé tárja. Segélykiáltás egy nyomorult helyzetből. A könyörgő kéri Isten kegyelmét.3
Ez a sajátos retorizált versszerkezet Balassi több más versében is nyomon követhető. Az Ad Deum Patrem, pro levamine malorum című versében írja:
Ments és vezess ki, Uram, az sok vészből,
Viselj gondot rólam, te árvád felől,
Ne szakadjak el tőled, Istenemtől,
Segélj, kiáltok csak hozzád egyedől.
Vagy az Ad Spiritum Sanctum, pro felici conjugio című versében:
Könyörgök tenéked, hogy szentelj meg engem,
Tulajdon templomod hogy lehessen lelkem,
Szeplő nélkül tiszta legyen én életem,
Lakozzál te bennem!
Az Adj már csendességet szimmetrikus szerkezetű vers.4 Három egységre tagolódik. Az első két versszak a kérés, könyörgés lélektani alapját rajzolja meg, a harmadik-hatodik versszak a könyörgés indoklását nyújtja, a hetedik-nyolcadik pedig az Istenhez emelkedett lélek hálaadását tartalmazza.
A költemény egy alapvető ellentétre épül: az Istentől távoli lélek nyomora áll szemben azzal a lelki békével, amely után a költő esedezik.
A vers első két strófája a mennybéli Úrhoz intézett kérések sorát tartalmazza:
Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!
A költeményt bevezető megszólítás inverzió folytán az első sor és egyben az első mondat végére kerül ugyan, de ezáltal valójában kiemelő szerephez jut. A kérés/könyörgés magas hőfokát jelzi a költő azzal, hogy a verset a főhangsúlyt viselő felszólító módú igével nyitja:
Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
A hangsúlyos igét követő már időhatározó-szó tovább fokozza a sürgetést, és egyben a múlt történéseire is visszautal, amikor is zaklatottság és megfáradtság jellemezte a költőt. A kérés tartalmát a mondat két tárgya jelöli meg: csendességet, lelki békességet kér elsődlegesen a költő.
A következő három sor tovább sorolja, halmozza a költő kéréseit, öt újabb hangsúlyos, felszólító módú igével fejezve ki azokat.
A vers második sora voltaképpen az elsőnek a magyarázatát nyújtja, és ez egyben a költő legszemélyesebb vallomása is, amelyet az egyes szám első személyű birtokos személyjelek (elmémet, szívemet) érzékeltetnek. Csendességre, lelki békességre vágyik a költő, hiszen elméje, szíve tele van búval, kínnal. A mondat főhangsúlyát itt is a felszólító módú ige hordozza, amelyet a közölés alakzata nyomatékosít. Az igei állítmányt − ódd − közrefogják bővítményei: bujdosó elmémet, illetőleg bútól szívemet.
A vers harmadik sorának sok ideje immár szerkezete valójában az első sor már időhatározójának tartalmát ismétli fokozó, nyomatékosító formában, és ezzel a kérés nagyságát is sugallja. A fókuszszerepbe kerülő szomjan állapothatározó a test börtönébe zárt lélek vergődését képszerűen tárja elénk, amely már rég vár mentségére, azaz Istenhez emelkedését óhajtja menekvésül. A felszólító módú igék között a két jelen idejű igealak: kín fúr, vár mentségére valójában a lélek állapotára utal, de az időhatározók nyomán a múltat is magában hordozza. Ez teremti meg azt a hátteret, azt az alapot, amelyről valósággal fölfakadnak a költő újabb kérései. Az első szerkezeti egység utolsó sorában, mintegy fortissimóban, immár négy hangsúlyos felszólító módú igét halmozva kérlel, könyörög tovább a költő, váltogatva egymással az állító és tagadó igealakokat. Valójában mindegyik a lelki béke utáni vágyat erősíti: őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére. A könyörgő − írja igen találóan Németh G. Béla − „teljesen eggyé lesz a maga állapotával, egészen fölolvad a könyörgés gesztusában”.5
A vers második szerkezeti egysége, amely a következő, a harmadiktól a hatodikig terjedő négy szakaszt tartalmazza, a kérések magyarázatát, indoklását nyújtja. Ez a szerkezeti egység tehát magyarázó viszonyban van az előző egység szövegével, bár kötőszó ezt nem jelzi. Az aszündetonnak itt fontos kiemelő szerepe van. Ez a rész valójában egy kis teológiai traktátus. A költő teológiai érveket sorol fel, amelyekkel mintegy alátámasztja kéréseinek jogosságát. Ezek a versszakok tartalmazzák a legfontosabb hitelvi kérdéseket. Teológiai szempontból a harmadik és a hatodik szakasz tekinthető a vers kulcsszakaszának. A harmadik a krisztusi megváltás művének fontosságát emeli ki:
Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!
A hatodikban pedig a költőnek a kegyelem általi üdvözülésbe vetett személyes hite fogalmazódik meg:
Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint.
A két versszak fontosságát a költő azáltal is kiemeli, hogy a vers szerkezetének lényeges arányossági pontjain helyezi el: a harmadik versszak a negatív aranymetszés, a hatodik pedig a pozitív aranymetszés szintjén található.6 Ebben a szerkezeti egységben a párhuzam válik fő szövegszervezővé, amely ismétlések és ellentétek sorával bomlik ki.
A harmadik versszak óriási méretűvé duzzasztott fókusszal7 indul, amely így valóságos kiáltásként hat:
Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg
A mélységből kiált itt a lélek Istenéhez, akárcsak a zsoltárokban.
A megfogalmazás művésziségét növeli, hogy az óriási méretűvé duzzasztott fókusz ellentéten alapul. A kötőszóelhagyásnak (az aszündetonnak) itt szintén kiemelő szerepe van, még inkább előtérbe helyezi a megváltás nagy művének jelentőségét: nem kicsiny munkával, hanem fiad halálával, azaz óriási áldozattal mentettél meg. A megváltás révén új, gyermeki viszonyba kerül az ember, tehát a költő is Istennel. Innen az a nagy bizalom és hit, amellyel a költő Istenhez fordul, várva, hogy fia érdeméért kérését most teljesítse:
Kinek érdeméért MOST IS szükségemet teljesíts meg!
A MOST IS időhatározó viseli a mondat főhangsúlyát. Ezzel a költő egyrészt a megváltás folyamatosságát hangsúlyozza: fiad halálával váltottál meg, ezért tehát, mint mindig, most is teljesítsd szükségemet. Másrészt pedig a költemény első szerkezeti egységének múltra utaló időhatározóival, a már és a sok ideje immár időhatározó-szókkal oppozícióban, a múlt és a jelen szembenállását is kiemeli. A költő múltjával szakítva szeretné, ha Isten megsegítené szükségében. De ott van ebben a már-már követelő felszólításban, kérésben a költő mélységes hite is a megváltásból következő isteni irgalomban.
A következő versszak az isteni irgalom nagyságát hangsúlyozza. De tartalmazza ez a szakasz a költő bűnvallását is:
Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.
A két sor párhuzamra épül, amelyet ellentét, ismétlés és fokozás bont ki. Az isteni irgalom nagysága áll szemben a költő vétkeinek rútságával: irgalmad nagysága feljebb való, mint vétkem rútsága. A második sor valójában variációsan ismétli, és egyben fokozza is az előző sor tartalmát. A fokozást a költő nemcsak a szavak jelentésével éri el: irgalmad nagysága − irgalmad végtelen, vétkem rútsága − bűnöm éktelen, hanem azáltal is, hogy a sort három mondategységre tagolva három mondathangsúlyt vezet be. A jelentésükben is fokozást kifejező hangsúlyos szavak itt névszói állítmánnyá válnak, s ezáltal még inkább kiemelő szerephez jutnak. A két sorban kibomló párhuzam végül ellentétébe fordul: az első sorban az isteni irgalom feljebbvalósága, a második sorban viszont a költő éktelen bűneinek romlást vallósága, romlásról árulkodó volta hangsúlyozódik.
„A bűnbánat, a mennyei béke síró vágya −írja Szerb Antal − nem újság a magyar irodalomban, amikor Balassa fellép fél évszázad protestáns zsoltáréneklése, zsoltáros önvádja, üldöztetések közt Istenhez, az erős várhoz menekülése készíti elő Balassa bűnbánatát. A nagy különbség a prédikátor-elődök és a főúr-költő esengése között az, hogy a régi versekben a gyülekezet szólal meg, Balassában pedig a magányos lélek. Balassa vallásos verseinek a varázsát az adja meg, hogy érezzük, mennyire személyes, aktuális, csak-egyszeri mondanivalót fejeznek ki: személyesebbek sokkal, nemcsak Balassa sematikus szerelmi lírájánál, hanem az egész Petőfi előtti magyar líránál is”.8
A vers ötödik szakasza látszólag kételyek sorát indítja el, valójában a kérdések nem is igazi kérdések, hanem elsődlegesen retorikai funkciót töltenek be. A kérdések ugyanis magukban hordozzák a hit által megvilágosult lélek válaszát, azaz nyomatékos állítást fejeznek ki. Ezt a sorvégi, kérdőszóval ellátott igék erős nyomatéka is érzékelteti:
Jó voltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é? (NEM)
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-é? (IGEN)
A választ a hatodik versszakban fogalmazza meg a költő, amely a vers másik kulcsszakaszának tekinthető, és a remény és a személyes hit megvallását tartalmazza:
Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint.
A hit, remény és implicite a szeretet szép megfogalmazását olvashatjuk ebben a versszakban. A költő immár minden kétséget kizáróan hisz és reménykedik a gondviselő Isten jóságában. A mondathangsúlyokkal kiemelt szembenállás és fokozás: nem kell kételkednem, sőt jót (kell) reménlenem is ezt erősíti. A hangsúly a nem kell, illetőleg a jót szavakra kerül.
A második sor a személyes konfesszionális hit megvallása. Az inverzió szintén kiemelő szerepet tölt be. Ugyanis ezáltal a megadod és az ígérsz jelen idejű állítmányok hangsúlya a mondat elején tovább erősödik. A kedvessen és a kegyessen határozók pedig az isteni szeretet és jóság kifejezői. A költő úgy kér és könyörög tehát, hogy gyermeki bizalommal hisz is az Isten irgalmában. Németh G. Béla írja: „A hit mint mindenek fölött való, mint istenkényszerítő erő lép elénk e versben, kivált hatodik strófájában” (Németh G. 1984: 87).9
A költemény harmadik szerkezeti egysége, amely a lezáró, összegző következtetést fogalmazza meg, az utolsó két versszakot, a hetediket és a nyolcadikat foglalja magában. A megvallott hit, remény és a szeretet következményeként csendülnek fel immár a költő kérései.
A hetedik versszak a bevezető rész könyörgő formuláit ismétli:
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.
A költő az isteni kegyelemért könyörög, amely egész életének szárnyakat adhat. Akárcsak a bevezető versszakban, itt is hangsúlyos felszólító módú igékkel kezdődnek a sorok (nyisd, add), de a megvallott hit és remény jegyében már ott lüktet bennük a bizonyosság is az Isten segítő készségét illetően. A felszólító módú igék itt határozott ragozásban határozott tárgyra utalnak: nyisd fel szentséges markodnak zárját, és add meg nyomorult fejemnek letört szárnyát. A költő a sor belseji rímelő szavak révén is egyrészt az isteni kegyelmet és áldást osztó kar és marok szentséges voltát, másrészt pedig saját életének gyarlóságát, nyomorát állítja szembe. A te és az én áll tehát oppozícióban egymással, amit a birtokos személyjelek ismétlése tesz hangsúlyosabbá: karodnak, markodnak, illetőleg életemnek, fejemnek. A szembenállást tovább erősíti a szentséges és nyomorult jelzők ellentétes jelentése is.
A vers zárlatában a hálaadás ígérete és a jó halál reménye fogalmazódik meg:
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!
Az eddigiekhez képest a megfogalmazásban fordulat következik be, a passzívan könyörgő itt maga válik aktívvá, cselekvővé. Cselekedet értékű, ahogy az Istenhez emelkedett, immár bűn nélküli lélek szárnyalását, Istent dicsőítő, áldó magatartását ígéri. Ezt a jövő időre utaló két hangsúlyos felszólító módú igével éri el: áldjalak, imádjalak.
Gyakran szerepel Balassi istenes verseinek zárlatában a hálaadás ígérete. Az Ad Deum filium, pro imperanda militari virtute című versének zárlatából idézem:
Hogy vidám orcával, szép hálaadással én felmagasztaljalak,
Ez széles világnak téged hadnagyomnak örömmel kiáltsalak…
Vagy az 54. zsoltár parafrázisának zárlatából:
Tenéked akkor hálát adok örömmel,
Áldozom szívem szerint szép dicsérettel,
Az te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel…
A vers záró sora reddíciószerűen kapcsol vissza a bevezető sorok lírai helyzetrajzához immár ellentétes előjellel. Ott az ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr jelenre vonatkozó panasza, emitt a haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül vágya fogalmazódik meg. A vers zárlata tehát a bú s kín nélküli halál apoteózisáig ível.
Összegzésképpen megállapítható, hogy a versben tökéletesen egybeolvad a vallomásos és az elmélkedő hangnem. A retorizált könyörgés szerkezete mögött háttérként az azt építő lineáris lírai vallomás húzódik meg a szerző múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Kétféle struktúra villan tehát egymásba, a két szerkezet egymásba játszását pedig alakzattársulások bontják ki: a hangsúlyos felszólító módú igék ismétlése, halmozása, valamint a párhuzam, az ellentét és a fokozás.
A sajátos, retorizált versszerkezetben, a könyörgésben tehát a költő legszemélyesebb vallomása úgy fogalmazódik meg, hogy ennek lényeges mozzanatai − Németh G. Béla szavait idézve − „katartikus értékű, magatartást megújító erkölcsi elhatározások, magatartást megváltoztató erkölcsi elszánások is” egyben (Németh G. 1984: 98).10
Jegyzetek
1. L. még Bencze Lóránt: A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. In: Szathmári István szerk.: Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996: 234−309;
2. Fogalmáról l. Gáspári László: A funkcionális alakzatelmélet vázlata. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003.
3. L. Haag, Herbert: Bibliai lexikon. Szent István Társulat, Budapest, 1989.
4. L. Horváth Iván − Kőszeghy Péter: A reneszánsz és a barokk kora (1550−1750). Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1986. (Kis bevezető a magyar irodalom világába, 1.)
5. Németh G. Béla: 11+7 vers. Verselemzések, versértelmezések. Második, bővített kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984.
6. L. Mózes Huba: Itt flóta, okarína. A rím mint versszerkezeti alakzat. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2005.
7. A fókusz fogalmáról l. Kabán Annamária: Szövegek színeváltozása. Szórend és értékszerkezet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2005.
8. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1956.
9. Németh G. Béla: 11+7 vers. Verselemzések, versértelmezések. Második, bővített kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984.
10. L. uo.
