Elgondolkoztató, sőt, mélyen, különösen, szörnyen és elgondolkoztatóan elgondolkoztató, hogy itt van egy festőművészünk, tizenötödik egyéni és még többedik csoportkiállításánál tart, félszáz könyvhöz rajzolt fedőlapot és több tucatot illusztrált is, aki túl van már a hatvanon, és aki ráadásul nemcsak a saját nemzedékének, hanem előtte és utána vonuló nemzedékek sorának nálunk legegyénibb úton járó festője (valamennyi műve egyetlen pillantással beazonosítható!) – és most, pár hónapja megrendezett gyűjteményes kiállítása alkalmából nem adható hívei kezébe egy olyan album, amiben „majdnem minden” benne van.
Ez a majdnem minden bő válogatás lehetett volna eddigi pályafutása festményeinek színes reprodukcióiból; s nem is azért kellene majdnem teljesnek lennie, hogy a különbözőségeket és színeváltozásait tetten érhessük, hanem ellenkezőleg, hogy a folyamatosságot, az egységet megbámulhassuk benne... És az azonosságon belül is nem annyira a fejlődést, mint inkább a gazdagodást tanulmányozhassuk, és ugyancsak bőven lehetne az albumba rajzaiból bevenni, illusztrálandó azt a meglepő tényt, hogy egy olyan művész, aki elismerések és bírálatok szerint is túlságosan szűkmarkúan válogatja meg „tárgyi, dologi tematikáját”, vagyis azt, hogy mindegyre csak szegek, biztosítótűk, láncdarabkák, régimódi órákba való fogaskerekek meg egy-két madárfajta, falevél, lapu és mérges halacska szerepelnek a képein, és emberből is főleg csak kiszűrt, összevont mozdulat vagy mozdulatlanság – tehát hogy egy ilyen szigorúan önbehatárolt művész mégsem „beszűkült”, és a világnak milyen nagy szelvényeire nyitott!... De nyitottsága ellenére sem eklektikus, noha felvállalja a középkori építészet és kőfaragás, akárcsak a népi fafaragás és alakoskodás (maszk és bábukészítés) szellemét és a modern rajz klasszikusait, Goyától Kondor Béláig: mégis mindég kényesen és puritánul önmaga.
És benne lehetne az albumban persze a róla szóló írásoknak legalább kivonata; nemcsak műkritikusok, de filozófusok, filozofáló költők és publicisták is sokszor írtak róla, s nehéz előkapni ezeket több mint harminc év újságkivágásainak bozótjából, pedig még sokszor mondanak is valamit. Majd mind elidőznek Sipos filozofálgató, sőt metafizikus hajlandóságainál, és nem felületi és nem divat-érdeklődésénél Einstein és Bartók iránt. S ezeket olvasgatva az ember enged a szójáték kényszerének is, hogy nemcsak metafizikáról van szó, Sipos valósággal fizikus festő is; ideái betévednek a klasszikus- vagy a kvantummechanika bonyodalmai közé is, melyek annyira gyötrik ma a laikus kívülállókat, ilyesmik például: hogyhogy tér meghatározhatóan nincs, csak szemléletünk formája, és mégis lehet „görbe”?, és ha idő abszolúte véve nem is létezik, akkor hogyan gyorsulhat meg lassulhat? És hol az a határ, hogyan ragadható meg, amikor a semmi már éppen valami, és mennyit változhat valami ahhoz, hogy még mindig ugyanaz maradjon? S ami minden művészi rajz titka, noha mestereiben a probléma legtöbbször meg sem fogalmazódik szavakban: egy tárgy tömegét körülvevő számtalan pont közül melyik az a legkevesebb, amelyet az egy vagy legfennebb kétdimenziós vonal úgy köthet össze, hogy éreztesse a test tömegének sajátosságait is?
Sipos képei arról vallanak, hogy szerinte a világot összetartó „fizika” lényege tanulmányozható egy-egy acélszeg hegyén is, egy bronz fogaskerekecske fogainak élén is!
Nem nagyon merek foglalkozni kritikusainak olyan kitételeivel, hogy ő „a gondolat festője”, hogy, „látvánnyá alakítja a gondolatot”, egyáltalán mit tesz az, ha valaki „a gondolat festője”? Azt értem, hogy egyik-másik képe „szonáta szegekre és láncdarabkákra”, ám mégsem lehet egy művészi festményt megfejtendő hieroglifának felfogni, vagy piktogram ábécének, amely prózában köznyelvre fordítható.
Ezért is tartom a legmélyebbre hatónak – már harminchárom éve – azt a Siposról szóló kis lírai jegyzetet, amelyet nem a szakszerűség, hanem az empátia jegyében írt egy költőnő, néhai Hervay Gizella:
„A fekete-fehér reprókon alig ismerni rá képeire. Mintha a világ csontváza lépne elő, emlékezünk pedig, hogy lila ég volt valaha és mélyzöld ifjúság... Mekkora az űr Sipos László reklámmelltartó-fogcsikorgatásaitól a Csángó anya láthatatlan mosolyáig! A világvén csecsemő markában még a madár sem mosolyog...
Honnan tudjuk, hányféle madár lakik egyetlen tekintetben?...
...ezek az eltévedt fogaskerekek nem tudni honnan fúvó szél huzatában? ... S mikor már túl sokáig maradtunk egyedül a túl nagy fényben... valamelyik képen mintegy véletlenül felgöndörödik egy zöld kötény csücske, otthonosan.”
Többek közt az is benne lappang e jegyzetben, hogy Sipos éppen annyira eredendően festő, mint grafikus, és félrehárítja azt az akadékoskodást, hogy festményei csak színezett grafikák. Ugyanis nemegyszer mondogatták ezt róla. (De ilyesmiket is, hogy „színeivel érzelmeket visz fel a képre”.)
Az viszont, igaz, hogy Sipos László képeihez nagyon jó világítás és figyelmes, elemzéshez szokott szem szükséges. Például villanyvilágításnál – akár régimódi izzószálas, akár fénycsöves – épp csak megzsendülő halk színei belehalnak az általános sápadtságba. És arra kell gondolnunk, hogy harsány színekkel dolgozó festők is mennyi erőt vesztenek mesterséges világításnál! (Egy alkalommal egy híres múzeumban kijátszva a teremőrt, félrehúztam a védőfüggönyt az ablakról: ujjongva láthattam, hogy a beözönlő napfényben mennyire más világra nyílik a festő ablaka, mint amit általában a nézőknek mutogatnak. Van a mesterséges világításnak is egy módja, amely életre kelt elkárhozott színeket: a viaszgyertya, egészen közelről! Ám mikor van erre alkalom?)
A Bánffy palota földszinti boltozatos termeinek mindenképpen – természetesen és mesterségesen is – rossz világítása nagyon hátrányos volt Sipos legeslegfestőibb erényei számára. Gyöngéd színjátékai belefúltak a homályba. Pedig ahogy kiszínesedik egy lányarc egy áttűnő érzés pírjától, úgy futjta át a halványzöld „pír” Sipos faleveleit is.
S itt van a Flóra nevű álom – arcképe! A holdvilág képű természetlány szemein üdezöld lapiból ellenző, a fején egyensúlyozott íven egy madár egyensúlyoz egy bogyón állva egy égő gyufaszálat és így tovább, hadd ne dekódoljuk a szimbólumokat. Azért se, mivel ha „a mítosz mozgásba helyezett szimbólum”, egy szimbólum sem lehet más, mint a mítosz kimerevített epizódja (F. Nork nyomán). Különben is, e Flórában semmi expresszionizmus: lírai szürrealizmus, tiszta, mint a lecseppentett méz: „Madame de R. szalonjában kismadárszemben szolgálják fel a Holdteát.” (Michaud). Ehhez azonban valódi fény kell, mint ahogy az kellett volna a Bartók-sorozat fekete alapon tűhegy vékony fehér vonalaihoz is. Legalábbis „súrlófény”...
Még valami, amit többször is elmondanak Sipos László festményeiről: hogy sziluettszerűek. Anélkül, hogy visszatérnénk a fentebb abbahagyott filozofáláshoz a tér sajátságairól, a virtuális terekről meg a „szellemi térről”, igazat lehet adni e megjegyzéseknek, a sziluett-hatás vérbeli mesterek titka: anélkül hangsúlyozni a síkszerűséget, hogy a látvány tárgyának tömegét összelapítottnak, „lapos”-nak mutatnánk. Ám nem merülök bele e fejtegetésbe, csak tizenhatodszor is elmondom egy élményemet.
Egyszer egy kis román város elhagyatott temetőjében sétálgatva, megdöbbentően jó bronz mellszobrot pillantottam meg a bokrok között. Félkörben kerülgetve a szobor minden nézetből főnézetet mutatott! Bármelyik irányból nézve, az arc, a fej körvonalai sziluettszerűen élesek voltak! (Utólag tudtam meg: egy Brâncuşi-szobor volt.)
Tömeg és vonal, tér és sík egymásba játszatásának ravasz fogásaival. Siposnak sok képén találkozhatni. Vermesy Péter zeneszerző rögtönzött egyszer nekem egy kis előadást arról, hogy „ez a Sipos valami titkos kapcsolatban van az acéllal, és bizonyára rövidesen áttér a szobrászatra és acélszobrokat fog csinálni, de ezek minden irányba vágni és szúrni fognak”.
A szeg, a tű, az olló, a körfűrészszerű fogaskerék mind a hegyesség, élesség eszméjét képviseli, összpontosítás által a lét különböző hámrétegein való áthatolás lehetőségét – akárcsak a formailag rokon madárcsőr, karom, a falevél széle, a hal hátuszonya is a szeg, a fűrész, a véső képzetét idézi, a madárfej – kalapács és harapófogó...! Az acél fejezi ki legjobban a lényegüket; a tű, a szeg hegye, a fűrész éle a koncentrálásnak, az összpontosításnak a katalizátora lehet. A koncentrációnak ez a kultusza valahogy szinte már a zen-buddhizmus módszertanát sugallja.
Ha valakit környezetünkből a Zen hívéül kellene ajánlanom, Sipos lehetne az. (A Zen metodológiájára jellemző anekdota: a buzgó tanítvány megkérdi a mestert: mi a lét végső értelme? A mester botot ragad és rásóz a tanítvány fejére: „Ez a lét végső értelme!”. Ha Sipos Lászlót kérdezné a stréber esztéta: Mester, mi a művészet végső értelme? Sipos egy ziherhájsztűvel finoman, de határozottan átdöfné a szemhéját s odatűzné szemöldöke bőréhez: Ez a művészet végső értelme...)
Van Sipos Lászlónak egy „reprezentatív” illusztrációsorozata, a kolozsvári 1977-es Kodály Emléknapok füzetében: Kádár Kata, A meggyilkolt szerető, valamint a Halálra táncoltatott lány, A nagy hegyi tolvaj és a Júlia szép leány. Valamennyi expresszionista módon, túlfeszítetten drámai. Az első kettőn az arc nincs is kitöltve, de a fejek körvonalának karaktere a test mozdulatain túl is kiadja az érzelmi-indulati helyzetet és a jellemek – megindító sorsát. A többi rajz nőalakjának ehhez képest túlrajzoltnak ható ábrázatán (pl. nagy, érzéki szájak) a tettenértség cinikus bizalmaskodása látszik; a két férfialak arca, sőt feje helyett nem is embert mutatni akaró durva maszk; Júlia szép leány megkettőzött, egymás feje tetejére állított alakjának egyetlen feje van! Ám ez a nyakatekertség (szó szerint értve) nem torz! Mint ahogy az sem kelti a torzság, az anatómiai rútság benyomását, hogy gyakran fut két különböző kar össze egyetlen kézfejbe. S egy lábszárral több vagy kevesebb nem futurista szellemeskedés vagy optikai tudákosság, sehol sem az, mert a kristálytisztaságú kompozíció dinamikája teszi indokolttá.
Az, ahogy az apró részletek precizitása szemben áll az egész kép realisztikus, sőt racionális „tisztázatlanságával”, éppen ez: kísérteties hatást vált ki. S éppen, amikor újból kezembe vettem eme Kodály-füzet rajzait, hallom a rádió művészlemez műsorában a Sárkánytánc című balettbetét zenéjét a Háry Jánoshoz, amit különben sohasem szoktak játszani, senki sem ismeri, s Kodálynak talán legbartókosabb műve, valahogy invokálja már a Csodálatos mandarin rémdrámáját is, robbanó, félelmetes zene, mintha e balladaillusztrációkat Sipos éppen ehhez rajzolta volna: a „sárkány mivolt” lényege a váratlan alak- és állapotváltoztatás, a fenyegetés és ugyanakkor a sorsnak való kiszolgáltatottság, tűz és víz, repülés és földön csúszás elegye. És a túlvilági magányé.
Ez a „sárkánylás” előrémlik akárhányszor Sípos más alakjain is, fogaskerekekből és halacskákból is: „Ki tudja hány madár lakik egyetlen tekintetben?” ...És hány sárkány?
S hogy ezt az okkult oldalsétát teljessé tegyem, aznap, amikor a Sárkánytánc zenéjét hallgatva ámultam rá Sipos ballada-rajzainak sárkánytánc-figuráira, teljesen váratlanul egy kis kínai kristálykockát kaptam ajándékba, s benne egy halvány sárkánysziluett, mintha Sipos rajzolta volna egy kis cigarettafüsttel...
Tulajdonképpen egy Sipos-albumhoz nem is műítészi csevelyeket mellékelnék, hanem lemezen ezt a Sárkánytáncot, a Bartók-idézetek mellé Messiaen-zenét is (nemcsak „madaras” címük miatt), Ravel Madagaszkári dalait (rémes, hogy művészeti eseményeinken ilyesmit nem énekelnek, és annyiszor beérik egy kis Vivaldi-vonogatással).
Ideje volna, hogy ma élő nagy képzőművészeinket ugyanolyan meleg, szoros kapcsolatba hozzuk az erdélyi magyar közönséggel, amilyenben a közelmúltban az előző s már eltávozott vagy éppen búcsúzó nemzedék tagjai éltek együtt velünk.