"mélyről jövünk, mint kockák és ászok"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 3. (449.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Rá­gó­gu­mi, ri­bil­lió, re­bel­li­sek!
Szőcs István
Sipos Lász­ló al­bum
Kabdebó Tamás
Tariménes a túl­vi­lá­gon
Simonfy József
mind árva
vajon ki
utolsó menet
te adtad
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ XII.
A sá­tán igaz­ság­té­te­le
Könyv a do­ni tra­gé­di­á­ról
Karácsonyi Zsolt
A nagy Kilometrik
Bakcsi Botond
Meg­jegy­zé­sek Sade már­ki tör­té­ne­tei elé
Donatien Alphonse Francois de Sade
A si­ke­res szín­le­lés
Francois Bréda
DIVA DÉ­VA 3.
Deva rediviva
Lászlóffy Csaba
Fe­lel­ge­tés ba­rát­sá­gos uga­tás­ra
KÓ­DEX –
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 1.
... és meg­szü­le­tett a CSO­DA
HOL–
 
Szőcs István
Sipos Lász­ló al­bum
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 3. (449.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

El­gon­dol­koz­ta­tó, sőt, mé­lyen, kü­lö­nö­sen, ször­nyen és el­gon­dol­koz­ta­tó­an el­gon­dol­koz­ta­tó, hogy itt van egy fes­tő­mű­vé­szünk, ti­zen­ötö­dik egyé­ni és még töb­be­dik cso­port­ki­ál­lí­tá­sá­nál tart, fél­száz könyv­höz raj­zolt fe­dő­la­pot és több tu­ca­tot il­luszt­rált is, aki túl van már a hat­va­non, és aki rá­adá­sul nem­csak a sa­ját nemzedéké­nek, ha­nem előt­te és utá­na vo­nu­ló nem­ze­dé­kek so­rá­nak ná­lunk leg­egyé­nibb úton já­ró fes­tő­je (va­la­mennyi mű­ve egyet­len pil­lan­tás­sal be­azo­no­sít­ha­tó!) – és most, pár hó­nap­ja meg­ren­de­zett gyűj­te­mé­nyes ki­ál­lí­tá­sa al­kal­má­ból nem ad­ha­tó hí­vei ke­zé­be egy olyan al­bum, ami­ben „majd­nem min­den” ben­ne van.
Ez a majd­nem min­den bő vá­lo­ga­tás le­he­tett vol­na ed­di­gi pá­lya­fu­tá­sa fest­mé­nye­i­nek szí­nes rep­ro­duk­ci­ó­i­ból; s nem is azért kel­le­ne majd­nem tel­jes­nek len­nie, hogy a kü­lön­bö­ző­sé­ge­ket és szí­ne­vál­to­zá­sa­it tet­ten ér­hes­sük, ha­nem el­len­ke­ző­leg, hogy a fo­lya­ma­tos­sá­got, az egy­sé­get meg­bá­mul­has­suk ben­ne... És az azo­nos­sá­gon be­lül is nem annyi­ra a fej­lő­dést, mint in­kább a gaz­da­go­dást ta­nul­má­nyoz­has­suk, és ugyan­csak bő­ven le­het­ne az al­bum­ba raj­za­i­ból be­ven­ni, il­luszt­rá­lan­dó azt a meg­le­pő tényt, hogy egy olyan mű­vész, aki el­is­me­ré­sek és bí­rá­la­tok sze­rint is túl­sá­go­san szűk­mar­kú­an vá­lo­gat­ja meg „tár­gyi, do­lo­gi te­ma­ti­ká­ját”, va­gyis azt, hogy mind­egy­re csak sze­gek, biz­to­sí­tó­tűk, lánc­da­rab­kák, ré­gi­mó­di órák­ba va­ló fo­gas­ke­re­kek meg egy-két ma­dár­faj­ta, fa­le­vél, la­pu és mér­ges ha­lacs­ka sze­re­pel­nek a ké­pe­in, és em­ber­ből is fő­leg csak ki­szűrt, össze­vont moz­du­lat vagy moz­du­lat­lan­ság – te­hát hogy egy ilyen szi­go­rú­an ön­be­ha­tá­rolt mű­vész még­sem „be­szű­kült”, és a vi­lág­nak mi­lyen nagy szel­vé­nye­i­re nyitott!... De nyi­tott­sá­ga el­le­né­re sem ek­lek­ti­kus, no­ha fel­vál­lal­ja a kö­zép­ko­ri épí­té­szet és kő­fa­ra­gás, akár­csak a né­pi fa­fa­ra­gás és ala­kos­ko­dás (maszk és bá­bu­ké­szí­tés) szel­le­mét és a mo­dern rajz klasszi­ku­sa­it, Go­yá­tól Kon­dor Bé­lá­ig: még­is mind­ég ké­nye­sen és pu­ri­tá­nul ön­ma­ga.
És ben­ne le­het­ne az al­bum­ban per­sze a ró­la szó­ló írá­sok­nak leg­alább ki­vo­na­ta; nem­csak mű­kri­ti­ku­sok, de fi­lo­zó­fu­sok, fi­lo­zo­fá­ló köl­tők és pub­li­cis­ták is sok­szor ír­tak ró­la, s ne­héz elő­kap­ni eze­ket több mint har­minc év új­ság­ki­vá­gá­sa­i­nak bo­zót­já­ból, pe­dig még sok­szor mon­da­nak is va­la­mit. Majd mind el­időz­nek Sipos fi­lo­zo­fál­ga­tó, sőt me­ta­fi­zi­kus haj­lan­dó­sá­ga­i­nál, és nem fe­lü­le­ti és nem di­vat-ér­dek­lő­dé­sé­nél Einstein és Bar­tók iránt. S eze­ket ol­vas­gat­va az em­ber en­ged a szó­já­ték kény­sze­ré­nek is, hogy nem­csak me­ta­fi­zi­ká­ról van szó, Sipos va­ló­ság­gal fi­zi­kus fes­tő is; ide­ái be­té­ved­nek a klasszi­kus- vagy a kvan­tum­me­cha­ni­ka bo­nyo­dal­mai kö­zé is, me­lyek annyi­ra gyöt­rik ma a la­i­kus kí­vül­ál­ló­kat, ilyes­mik pél­dá­ul: hogy­hogy tér meg­ha­tá­roz­ha­tó­an nincs, csak szem­lé­le­tünk for­má­ja, és még­is le­het „görbe”?, és ha idő ab­szo­lú­te vé­ve nem is lé­te­zik, ak­kor ho­gyan gyor­sul­hat meg las­sul­hat? És hol az a ha­tár, ho­gyan ra­gad­ha­tó meg, ami­kor a sem­mi már ép­pen va­la­mi, és mennyit vál­toz­hat va­la­mi ah­hoz, hogy még min­dig ugyan­az ma­rad­jon? S ami min­den mű­vé­szi rajz tit­ka, no­ha mes­te­re­i­ben a prob­lé­ma leg­több­ször meg sem fo­gal­ma­zó­dik sza­vak­ban: egy tárgy tö­me­gét kö­rül­ve­vő szám­ta­lan pont kö­zül me­lyik az a leg­ke­ve­sebb, ame­lyet az egy vagy legfennebb két­di­men­zi­ós vo­nal úgy köt­het össze, hogy érez­tes­se a test tö­me­gé­nek sa­já­tos­sá­ga­it is?
Sipos ké­pei ar­ról val­la­nak, hogy sze­rin­te a vi­lá­got össze­tar­tó „fi­zi­ka” lé­nye­ge ta­nul­má­nyoz­ha­tó egy-egy acél­szeg he­gyén is, egy bronz fo­gas­ke­re­kecs­ke fo­ga­i­nak élén is!
Nem na­gyon me­rek fog­lal­koz­ni kri­ti­ku­sa­i­nak olyan ki­té­te­le­i­vel, hogy ő „a gon­do­lat fes­tő­je”, hogy, „lát­vánnyá ala­kít­ja a gon­do­la­tot”, egy­ál­ta­lán mit tesz az, ha va­la­ki „a gon­do­lat festője”? Azt ér­tem, hogy egyik-má­sik ké­pe „szo­ná­ta sze­gek­re és lánc­da­rab­kák­ra”, ám még­sem le­het egy mű­vé­szi fest­ményt meg­fej­ten­dő hi­e­rog­li­fá­nak fel­fog­ni, vagy pik­to­gram ábé­cé­nek, amely pró­zá­ban köz­nyelv­re for­dít­ha­tó.
Ezért is tar­tom a leg­mé­lyebb­re ha­tó­nak – már har­minc­há­rom éve – azt a Siposról szó­ló kis lí­rai jegy­ze­tet, ame­lyet nem a szak­sze­rű­ség, ha­nem az em­pá­tia je­gyé­ben írt egy köl­tő­nő, né­hai Hervay Gi­zel­la:
„A fe­ke­te-fe­hér rep­ró­kon alig is­mer­ni rá ké­pe­i­re. Mint­ha a vi­lág csont­vá­za lép­ne elő, em­lé­ke­zünk pe­dig, hogy li­la ég volt va­la­ha és mély­zöld if­jú­ság... Mek­ko­ra az űr Sipos Lász­ló rek­lám­mell­tar­tó-fog­csi­kor­ga­tá­sa­i­tól a Csán­gó anya lát­ha­tat­lan mo­so­lyá­ig! A világvén cse­cse­mő mar­ká­ban még a ma­dár sem mo­so­lyog...
Hon­nan tud­juk, hány­fé­le ma­dár la­kik egyet­len tekintetben?...
...ezek az el­té­vedt fo­gas­ke­re­kek nem tud­ni hon­nan fú­vó szél hu­za­tá­ban? ... S mi­kor már túl so­ká­ig ma­rad­tunk egye­dül a túl nagy fény­ben... va­la­me­lyik ké­pen mint­egy vé­let­le­nül fel­gön­dö­rö­dik egy zöld kö­tény csücs­ke, ott­ho­no­san.”
Töb­bek közt az is ben­ne lap­pang e jegy­zet­ben, hogy Sipos ép­pen annyi­ra ere­den­dő­en fes­tő, mint gra­fi­kus, és fél­re­há­rít­ja azt az aka­dé­kos­ko­dást, hogy fest­mé­nyei csak szí­ne­zett gra­fi­kák. Ugyan­is ne­megy­szer mon­do­gat­ták ezt ró­la. (De ilyes­mi­ket is, hogy „szí­ne­i­vel ér­zel­me­ket visz fel a kép­re”.)
Az vi­szont, igaz, hogy Sipos Lász­ló ké­pe­i­hez na­gyon jó vi­lá­gí­tás és fi­gyel­mes, elem­zés­hez szo­kott szem szük­sé­ges. Pél­dá­ul vil­lany­vi­lá­gí­tás­nál – akár ré­gi­mó­di iz­zó­szá­las, akár fény­csö­ves – épp csak meg­zsen­dü­lő halk szí­nei be­le­hal­nak az ál­ta­lá­nos sá­padt­ság­ba. És ar­ra kell gon­dol­nunk, hogy har­sány szí­nek­kel dol­go­zó fes­tők is mennyi erőt vesz­te­nek mes­ter­sé­ges vi­lá­gí­tás­nál! (Egy al­ka­lom­mal egy hí­res mú­ze­um­ban ki­játsz­va a te­rem­őrt, fél­re­húz­tam a vé­dő­füg­gönyt az ab­lak­ról: uj­jong­va lát­hat­tam, hogy a be­özön­lő nap­fény­ben mennyi­re más vi­lág­ra nyí­lik a fes­tő ab­la­ka, mint amit ál­ta­lá­ban a né­zők­nek mu­to­gat­nak. Van a mes­ter­sé­ges vi­lá­gí­tás­nak is egy mód­ja, amely élet­re kelt el­kár­ho­zott szí­ne­ket: a vi­asz­gyer­tya, egé­szen kö­zel­ről! Ám mi­kor van er­re al­ka­lom?)
A Bánffy pa­lo­ta föld­szin­ti bol­to­za­tos ter­me­i­nek min­den­kép­pen – ter­mé­sze­te­sen és mes­ter­sé­ge­sen is – rossz vi­lá­gí­tá­sa na­gyon hát­rá­nyos volt Sipos le­ges­leg­fes­tő­ibb eré­nyei szá­má­ra. Gyön­géd szín­já­té­kai be­le­fúl­tak a ho­mály­ba. Pe­dig ahogy ki­szí­ne­se­dik egy lány­arc egy át­tű­nő ér­zés pír­já­tól, úgy futj­ta át a hal­vány­zöld „pír” Sipos fa­le­ve­le­it is.
S itt van a Fló­ra ne­vű álom – arc­ké­pe! A hold­vi­lág ké­pű ter­mé­szet­lány sze­me­in üdezöld la­pi­ból el­len­ző, a fe­jén egyen­sú­lyo­zott íven egy ma­dár egyen­sú­lyoz egy bo­gyón áll­va egy égő gyu­fa­szá­lat és így to­vább, hadd ne de­kó­dol­juk a szim­bó­lu­mo­kat. Azért se, mi­vel ha „a mí­tosz moz­gás­ba he­lye­zett szim­bó­lum”, egy szim­bó­lum sem le­het más, mint a mí­tosz ki­me­re­ví­tett epi­zód­ja (F. Nork nyo­mán). Kü­lön­ben is, e Fló­rá­ban sem­mi exp­resszi­o­niz­mus: lí­rai szür­re­a­liz­mus, tisz­ta, mint a le­csep­pen­tett méz: „Ma­dame de R. sza­lon­já­ban kismadárszemben szol­gál­ják fel a Hold­te­át.” (Michaud). Eh­hez azon­ban va­ló­di fény kell, mint ahogy az kel­lett vol­na a Bar­tók-so­ro­zat fe­ke­te ala­pon tű­hegy vé­kony fe­hér vo­na­la­i­hoz is. Leg­alább­is „súrlófény”...
Még va­la­mi, amit több­ször is el­mon­da­nak Sipos Lász­ló fest­mé­nye­i­ről: hogy szi­lu­ett­sze­rű­ek. Anél­kül, hogy vissza­tér­nénk a fen­tebb ab­ba­ha­gyott fi­lo­zo­fá­lás­hoz a tér sa­ját­sá­ga­i­ról, a vir­tu­á­lis te­rek­ről meg a „szel­le­mi tér­ről”, iga­zat le­het ad­ni e meg­jegy­zé­sek­nek, a szi­lu­ett-ha­tás vér­be­li mes­te­rek tit­ka: anél­kül hang­sú­lyoz­ni a sík­sze­rű­sé­get, hogy a lát­vány tár­gyá­nak tö­me­gét össze­la­pí­tott­nak, „la­pos”-nak mu­tat­nánk. Ám nem me­rü­lök be­le e fej­te­ge­tés­be, csak ti­zen­ha­tod­szor is el­mon­dom egy él­mé­nye­met.
Egy­szer egy kis ro­mán vá­ros el­ha­gya­tott te­me­tő­jé­ben sé­tál­gat­va, meg­döb­ben­tő­en jó bronz mell­szob­rot pil­lan­tot­tam meg a bok­rok kö­zött. Fél­kör­ben ke­rül­get­ve a szo­bor min­den né­zet­ből fő­né­ze­tet mu­ta­tott! Bár­me­lyik irány­ból néz­ve, az arc, a fej kör­vo­na­lai szi­lu­ett­sze­rű­en éle­sek vol­tak! (Utó­lag tud­tam meg: egy Brâncuşi-szobor volt.)
Tö­meg és vo­nal, tér és sík egy­más­ba ját­sza­tá­sá­nak ra­vasz fo­gá­sa­i­val. Siposnak sok ké­pén ta­lál­koz­hat­ni. Vermesy Pé­ter ze­ne­szer­ző rög­tön­zött egy­szer ne­kem egy kis elő­adást ar­ról, hogy „ez a Sipos va­la­mi tit­kos kap­cso­lat­ban van az acél­lal, és bi­zo­nyá­ra rö­vi­de­sen át­tér a szob­rá­szat­ra és acél­szob­ro­kat fog csi­nál­ni, de ezek min­den irány­ba vág­ni és szúr­ni fog­nak”.
A szeg, a tű, az ol­ló, a kör­fű­rész­sze­rű fo­gas­ke­rék mind a he­gyes­ség, éles­ség esz­mé­jét kép­vi­se­li, össz­pon­to­sí­tás ál­tal a lét kü­lön­bö­ző hám­ré­te­ge­in va­ló át­ha­to­lás le­he­tő­sé­gét – akár­csak a for­ma­i­lag ro­kon ma­dár­csőr, ka­rom, a fa­le­vél szé­le, a hal hát­uszo­nya is a szeg, a fű­rész, a vé­ső kép­ze­tét idé­zi, a ma­dár­fej – ka­la­pács és ha­ra­pó­fo­gó...! Az acél fe­je­zi ki leg­job­ban a lé­nye­gü­ket; a tű, a szeg he­gye, a fű­rész éle a kon­cent­rá­lás­nak, az össz­pon­to­sí­tás­nak a ka­ta­li­zá­to­ra le­het. A kon­cent­rá­ci­ó­nak ez a kul­tu­sza va­la­hogy szin­te már a zen-budd­hiz­mus mód­szer­ta­nát su­gall­ja.
Ha va­la­kit kör­nye­ze­tünk­ből a Zen hí­vé­ül kel­le­ne aján­la­nom, Sipos le­het­ne az. (A Zen me­to­do­ló­gi­á­já­ra jel­lem­ző anek­do­ta: a buz­gó ta­nít­vány meg­kér­di a mes­tert: mi a lét vég­ső ér­tel­me? A mes­ter bo­tot ra­gad és rá­sóz a ta­nít­vány fe­jé­re: „Ez a lét vég­ső ér­tel­me!”. Ha Sipos Lász­lót kér­dez­né a stré­ber esz­té­ta: Mes­ter, mi a mű­vé­szet vég­ső ér­tel­me? Sipos egy ziherhájsztűvel fi­no­man, de ha­tá­ro­zot­tan át­döf­né a szem­hé­ját s oda­tűz­né szem­öl­dö­ke bő­ré­hez: Ez a mű­vé­szet vég­ső ér­tel­me...)
Van Sipos Lász­ló­nak egy „rep­re­zen­ta­tív” il­luszt­rá­ció­so­ro­za­ta, a ko­lozs­vá­ri 1977-es Ko­dály Em­lék­na­pok fü­ze­té­ben: Ká­dár Ka­ta, A meg­gyil­kolt sze­re­tő, va­la­mint a Ha­lál­ra tán­col­ta­tott lány, A nagy he­gyi tol­vaj és a Jú­lia szép le­ány. Va­la­mennyi exp­resszi­o­nis­ta mó­don, túl­fe­szí­tet­ten drá­mai. Az el­ső ket­tőn az arc nincs is ki­tölt­ve, de a fe­jek kör­vo­na­lá­nak ka­rak­te­re a test moz­du­la­ta­in túl is ki­ad­ja az ér­zel­mi-in­du­la­ti hely­ze­tet és a jel­le­mek – meg­in­dí­tó sor­sát. A töb­bi rajz nő­alak­já­nak eh­hez ké­pest túl­raj­zolt­nak ha­tó áb­rá­za­tán (pl. nagy, ér­zé­ki szá­jak) a tettenértség ci­ni­kus bi­zal­mas­ko­dá­sa lát­szik; a két fér­fi­alak ar­ca, sőt fe­je he­lyett nem is em­bert mu­tat­ni aka­ró dur­va maszk; Jú­lia szép le­ány meg­ket­tő­zött, egy­más fe­je te­te­jé­re ál­lí­tott alak­já­nak egyet­len fe­je van! Ám ez a nya­ka­te­kert­ség (szó sze­rint ért­ve) nem torz! Mint ahogy az sem kel­ti a torz­ság, az ana­tó­mi­ai rút­ság be­nyo­má­sát, hogy gyak­ran fut két kü­lön­bö­ző kar össze egyet­len kéz­fej­be. S egy láb­szár­ral több vagy ke­ve­sebb nem fu­tu­ris­ta szel­le­mes­ke­dés vagy op­ti­kai tu­dá­kos­ság, se­hol sem az, mert a kris­tály­tisz­ta­sá­gú kom­po­zí­ció di­na­mi­ká­ja te­szi in­do­kolt­tá.
Az, ahogy az ap­ró rész­le­tek pre­ci­zi­tá­sa szem­ben áll az egész kép re­a­lisz­ti­kus, sőt ra­ci­o­ná­lis „tisz­tá­zat­lan­sá­gá­val”, ép­pen ez: kí­sér­te­ti­es ha­tást vált ki. S ép­pen, ami­kor új­ból ke­zem­be vet­tem eme Ko­dály-fü­zet raj­za­it, hal­lom a rá­dió mű­vész­le­mez mű­so­rá­ban a Sár­kány­tánc cí­mű balettbetét ze­né­jét a Há­ry Já­nos­hoz, amit kü­lön­ben so­ha­sem szok­tak ját­sza­ni, sen­ki sem is­me­ri, s Ko­dály­nak ta­lán leg­bar­tó­ko­sabb mű­ve, va­la­hogy invokálja már a Cso­dá­la­tos man­da­rin rém­drá­má­ját is, rob­ba­nó, fé­lel­me­tes ze­ne, mint­ha e bal­la­da­il­luszt­rá­ci­ó­kat Sipos ép­pen eh­hez raj­zol­ta vol­na: a „sár­kány mi­volt” lé­nye­ge a vá­rat­lan alak- és ál­la­pot­vál­toz­ta­tás, a fe­nye­ge­tés és ugyan­ak­kor a sors­nak va­ló ki­szol­gál­ta­tott­ság, tűz és víz, re­pü­lés és föl­dön csú­szás ele­gye. És a túl­vi­lá­gi ma­gá­nyé.
Ez a „sárkánylás” elő­rém­lik akár­hány­szor Sí­pos más alak­ja­in is, fo­gas­ke­re­kek­ből és ha­lacs­kák­ból is: „Ki tud­ja hány ma­dár la­kik egyet­len te­kin­tet­ben?” ...És hány sár­kány?
S hogy ezt az ok­kult ol­dal­sé­tát tel­jes­sé te­gyem, az­nap, ami­kor a Sár­kány­tánc ze­né­jét hall­gat­va ámul­tam rá Sipos bal­la­da-raj­za­i­nak sár­kány­tánc-fi­gu­rá­i­ra, tel­je­sen vá­rat­la­nul egy kis kí­nai kris­tály­koc­kát kap­tam aján­dék­ba, s ben­ne egy hal­vány sárkánysziluett, mint­ha Sipos raj­zol­ta vol­na egy kis ci­ga­ret­ta­füst­tel...
Tu­laj­don­kép­pen egy Sipos-albumhoz nem is mű­íté­szi cse­ve­lye­ket mel­lé­kel­nék, ha­nem le­me­zen ezt a Sár­kány­tán­cot, a Bar­tók-idé­ze­tek mel­lé Messiaen-zenét is (nem­csak „ma­da­ras” cí­mük mi­att), Ra­vel Ma­da­gasz­ká­ri da­la­it (ré­mes, hogy mű­vé­sze­ti ese­mé­nye­in­ken ilyes­mit nem éne­kel­nek, és annyi­szor be­érik egy kis Vi­val­di-vo­no­ga­tás­sal).
Ide­je vol­na, hogy ma élő nagy kép­ző­mű­vé­sze­in­ket ugyan­olyan me­leg, szo­ros kap­cso­lat­ba hoz­zuk az er­dé­lyi ma­gyar kö­zön­ség­gel, ami­lyen­ben a kö­zel­múlt­ban az elő­ző s már el­tá­vo­zott vagy ép­pen bú­csú­zó nem­ze­dék tag­jai él­tek együtt ve­lünk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében