Ady kitekintő
Ady „ismerte fel elsőnek a személyiség, az individuum belső sokféleségét, ellentétes elemeket hordozó és azokat nem kiegyenlítő, nem egységesítő mivoltát, mely az életet átszövő szerepszerűségek sűrű hálózatában ölt formát.”. (Kenyeres Zoltán, 1998, p.64.) Baudlaire, Mallarmé, Apollinaire, Valery illetve Rilke hagyományát folytatva az Ady költészete által teremtett irodalmi modernség szembesült, az önmagát elsősorban nyelvi szubjektumként felismerő Én új önmegismerésének dilemmáival. Ady vállalt szerepei által tudatosította életútját, és ezért a vállalt életút szubjektív átélése végigkövethető költészetében. Költészetének egész játékterében középponti szerepet tölt be a személyes névmás egyes szám első személye. Mielőtt kinőtte volna magát kiemelt, hangsúlyozott, nagy kezdőbetűs szóvá a szándék már a gondolatkeresés szintjén megmutatkozik. Az elsők között említhető a Midász király sarjában (1904) a létige egyes szám első személyének hangsúlyozása „Vagyok királya, vagyok büszke hőse”, majd az Új Versek bevezető versében a ritmikai szerepet betöltő személyes névmás feltüntetésével „Góg és Magóg fia vagyok én”, valamint a Vér és arany kötetben kijelentés-értékű módon történő kiemeléssel „Én magamért vagyok s magamnak”. Ez a gondolati ív előzte meg a személyes névmás nagy kezdőbetűvel való kihangsúlyozását „Lehet-e, lehet-e,/ Hogy jön még ájult tűz-nyár, / Bukó-csillagos éjek/ S hogy én, Én, már ne éljek?” Végigtekintve a tartalomjegyzéket, feltűnik, hogy már a költemények címében is három alkalommal kap hangsúlyozott szerepet a létige. Két ízben kijelentő, egyszer kérdő módban: Góg és Magóg fia vagyok én; Én nem vagyok magyar?; Pap vagyok én. Az én vagyok kijelentés-értékű szubjektumfelfokozás, szövegközben pedig ötvenkilenc alkalommal van jelen szövegszervező elemként. Háromszor már a vers gondolatkörét nyitó első sorban szerepel: „Góg és Magóg fia vagyok én”, „Én a Halál rokona vagyok,”, „Dózsa György unokája vagyok én”. Az önmegújító képességét is bizonyítani kívánta ezzel saját magának a modern korszellemmel összhangban, mely olykor „az önértékelés nagy próbája és hatásköre volt Ady életében, amelyhez elérve az ibseni értelemben tartott ítélőszéket saját énje fölött”. (Schweitzer Pál, 1977, p.72.)
A költői Én, mint jel hangsúlyozott alakulásrajz a három korszakra osztható: a XIX. század második felében gyökerező kezdetektől, a századfordulón át az 1910-es évekig tartó delelőjéig, valamint az 1920-as évek válságérzetét rögzítő törekvésekig. Az 1920-as években letűnőben van a költői személyiség. A jelképé lesz a főszerep, „amely még az élet integritásának vélt illúzióját dajkálja, de a költői ént még nem tudja autonómmá tenni. Ady Endre nagy fordulata akkor következik be, amikor a »költő-ember« a költői énre ruházza a közlés feladatát”. (Bori Imre, 1984, p. 18.) A világból kiszorult művész, kinek tudása magáról és az életről olyan új minőségeket mutat, amelyek pár esztendővel azelőtt elképzelhetetlenek voltak a magyar költészetben. Az Én mint jel felvállalt szerepjátéka szimbolikus kifejtő erővel láncszemmódjára kapcsolódik a külső világba. A világnak a költő a szimbóluma, a költőnek a nyelv, a nyelvnek a forma, a formának a lelki élmény, a lelki élménynek a világ. Ez az egymásba fonódás kört alkot, és ezáltal folyamatosan megújítja önmagát. Beleillett a kor szellemébe Hamvas Béla a korra vonatkozó általános összegzése is, mely szerint a XX. század második évtizedéhez közeledő új magyar irodalom jelentőségét a műfajok összefonódásában és egységes céljukban látta. Mindhárom műfaj célja az »új lelki élmények ébresztése«, az »Én«-nek az irodalom középpontjába való állítása: „Az »Én«, az »Én«, a korlátlan »Én« szerephez juttatása.” (Hamvas Béla, 1919, p. 348-349.)
Lírikusként az alkotásmód és a műfaj objektív formatörvényei szerint meghatározó jelentőségű a létrejövő műalkotás tekintetében, hogy milyen egységenként tudatosítja az alkotó az önmaga Én-jét. Ennek az Énnek, illetve az önszemléletben megvalósuló tükrözésnek műfajteremtő funkciója van, mert az objektív valóság átélése a lírikus Énje köré szerveződik, és ebben kapja meg formáját, amely kronologikus sorrendbe is állítható. A költő önszemléletének alakulására is rákérdezhetünk. Ady önportréinak hosszú sorában fellelhetjük az emberi és művészi fejlődés fordulópontjainak tudatosítására irányuló belső parancsot is. A tudatosítás szükséglete is jelen van: ez vagyok most, ilyennek látom magam a megtett út eredményeként, és így látom az előttem álló utat. Az Én mint jel kifejezése nem csupán annak megformálására törekszik, hogy ki az alkotó, hogyan lett azzá, minek látja önmagát , mi az amivel belsőleg azonosul a szellemi arcélét meghatározó vonások közül, és melyekkel szemben van ellenállásban. Nemcsak az Én szereplehetőségeit vállaló, hanem olykor ezt a szereplehetőséget megtagadó Én (különösen a háborús időszakban írott verseiben) dialektikus viszonyára is kitér a dolgozat. Az Én-szemlélet tanúbizonyságot tesz a művész formateremtő képességéről. Mennyire gazdagok a megrajzolt képnek a közvetlen szemlélethez szóló meghatározott vonásai az Én-en túlmutató, meghatározatlanul tárgyias tartalmakban. Ady költői Én-je a költői világkép teljességének és formateremtő integráltságának fokmérője is. A lezáró, összegző jelleget nemcsak jelképesen, hanem a valóságban is kiteljesedő formaként kell értelmezni: „élete is azzal a világgal ér véget, amely művészetének és eszmerendszerének az alapját képezte”. (Bori Imre, 1984, p. 16.) Költészetének összefoglaló jellegét is ez a valós tény érlelte meg. Életének és szellemének érlelődése egybeesett a korszak eszméinek összeérlelődésével. Bori Imre lényegre törően foglalja össze ezt a szintézisszerű egybeesést: „Reprezentáns költője tehát annak a korszaknak, amelynek hajnala a múlt század utolsó évtizedeiben volt, delelőjére az 1900-as években ért, agóniája pedig a tízes években kezdődött, hogy az évtized második felében ágyúdörgés, vér, emberi jajszavak orkánjában jusson pusztulása pillanatához.” (Bori Imre, 1984, p. 16.) Ez a szinkronicitás számos ellentmondáshoz vezetett egyéniségén belül. Ady két évtizednyi költészetében, majd fél évszázad költészetét reprodukálta Reviczky Gyulától az expresszionista és szürrealista indításokig, a szecessziós vonulaton át, emeli ki Bori Imre. Az Ady által kialakított nyelvi valóság a szubjektumot költészettörténeti értelemben is újradefiniálja.
