Életem központi témájává, gondjává lép a leépülés. Úgy érzem, ezt a gondot is csak az emberiség nevében érdemes átélni...
Nem valószínű, hogy a világban első jele volt annak, hogy minden sorvad, de számomra több előzmény felerősödött: leépül a test, esetleg magával viszi, rántja, vonszolja a lelket is. Amolyan Dugovics Titusz-mutatvány, a természet velejárója, szabályok részese és persze nem személyre szabott. Személyre szabott főleg az, hogy az ilyesmi mikor lép fel, mikor lép működésbe, mikor tudatosul. Mikor rendel el maga mellett (maga ellen) rendszabályokat.
Egyébként az alkotó ember egyik alkatrésze, hogy kíváncsi. Ezért magától értetődik, hogy ez is téma. Alkalmas és személytelen téma, de témaként rengeteg háttér mozgatására, bekapcsolására alkalmas. Sőt szükséges. Olyan szükségtelen szükségesek rendező-pályaudvara, ahonnan furcsa szerelvények, holtvágányok kapcsolata, szövetsége, kombinációja kerül elő.
Vagy nem kerül elő soha.
Mert nem kerít rá szükséget, alkalmat az élet folyása. Nem találkozik valamivel, ami felgyorsít, megriaszt. Például azzal, hogy egyszerre befellegzik valami. Minden. Például a látás és az emlékezet. A külső látás tompulása valahogy összefüggésbe szokott keveredni a belső látással. Ahogy a vakok benn kiélesednek, élesre töltött, töltődő képességek jelentkeznek kiegészíteni, kompenzálni azt, ami süllyedőben.
A fuldokló csapkod. Sokan tanultak meg így, kényszerből úszni. Valamilyen folyadékban. De mocsárban, szilvaízben, főzelékben, olvadt szurokban csak elsüllyedni lehet. Az ember kapkod és csapkod, minden a felszínen maradást célozza. Így elméletileg, minden hasonlat áthidaló hatása révén a fövő szurokban is úszni lehet; lehet úszni.
Elkezdtem úszni. Látás, lélegzet, emlékezet minden úsztat, visz, tutajoztat.
Ami eszembe fog jutni – és mindenről valami más eszébe jut az emlékezőnek –, az fog fenntartani, felszínen tartani, éltetni... Más-más neve lesz mindennek: látok, hallok, élek, a butulás, a vakulás, a meghalás helyett. Újraélem, összeemlékezem az átélt életet. Fontos hangulatokat találok meg, melyek először odavesztek. E nélkül a baleset nélkül úgy átugrottam volna rajtuk, mint minden épülő fal épülő kövein. Így egészen más alakú, ízű, színű, hangulatú téglákká válhatnak. A világ leépülése mint úszás a forró szurokban. Pokoli metafora.
