Cs. Szabó László a régi magyar ,,enciklopédisták”: az Apáczai Csere Jánosok, Bessenyei Györgyök, Kazinczy Ferencek örököse és a 20. századi enciklopédikus író-tudósok: a Babits Mihályok, Németh Lászlók, Hamvas Bélák társa; aki nemcsak a kifejezés erejét és a gondolat eredetiségét becsülte, hanem a tudás gazdagságát, az ismeret mindent átfogó bőségét is. Közelről szemlélte az ,,ország és az irodalom” életét, figyelmesen hajolt az irodalmi, színházi és műveszeti kultúra napi eseményei fölé, egyszersmind meg tudta teremteni azt a távlatot, amely térben és időben szélesebb körű áttekintést tesz lehetővé, és a figyelmesen számontartott részleteket az összefüggések rendszerében helyezi el. A részletek egész életében érdekelték, mindent elolvasott, amit egyáltalan megszerezhetett, egy szaktudós alaposságával vette birtokába az irodalom, a művészet- és a művelődéstörténet múltját és jelenét. Ha valaki egyszer tárgymutatót készítene műveihez, bizonyára meglepődne azon a lenyűgöző és sokrétű ismeretanyagon, amelyet írásaiban felhalmozva talál. Határtalan érdeklődéséről, legendába illő műveltségérőI tanúskodik könyvtára is, amely ma, az író végső akaratának megfelelően a sárospataki református gyűjteményben található. Ez a könyvtár nem egyszerűen könyvgyűjtemény, inkább igazi szellemi műhely, amely gazdagságában is magán viseli egy karakteres személyiség bélyegét. Az az enciklópédikus ismeretanyag, amelyet Cs. Szabó László összegyűjtött, mindig könyvek között töltött termékeny élete során, sohasem maradt holt tőke, ellenkezőleg, szüntelenül megelevenedett, beépült az esszék és tanulmányok gondolati rendszerébe vagy éppen az elbeszélésekben szövődő világkép nélkülözhetetlen szála lett.
A nyugat táborában
Esszéírónk apai ágon székely, anyai ágon szász származású erdélyi családban született 1905 november 11-én Budapesten. Gyermekkorát Kolozsvárott töltötte, 1918-ban repatriált szüleivel a fővárosba. A közgazdasági egyetemen végezte tanulmányait, 1925–1926-ban Párizsban tanult, 1931-ben gazdaságtörtenetből szerzett doktorátust. 1932 és 1935 között Éber Antalnak, a Kereskedelmi és Iparkamara elnökének titkára, 1935 és 1944 között a budapesti rádió irodalmi osztályának vezetője volt. Sokat tett azért, hogy az élő magyar irodalom – a Nyugat és a népi mozgalom írói – szót kaphattak az ország nyilvánossága előtt. Ő maga is a Nyugat köréhez csatlakozott, a folyóiraton kívül a Válaszban és a Magyar Csillagban jelentek meg írásai. 1936-ban Baumgarten-díjat kapott.
Gazdaságtörténeti tanulmányai és a magyar gazdasági élet vezetése körül szerzett ismeretei révén alaposan át tudta tekinteni a harmincas évek Európájának helyzetét, irodalmi érdeklődése következtében kiválóan ismerte a modern hazai és nyugat-európai irodalom törekvéseit. 1934-ben megjelent F. D. Roosevelt című tanulmányában az amerikai politika reformirányzatával foglalkozott, 1936-ban adta közre Hét nap Párizsban című útirajzát és Egy gondolat bánt engemet című elbeszélését. Doveri átkelés (1937) című könyvében egy nyugat-európai utazás tapasztalatait foglalta össze, ezt követték Apai örökség (1937), A kígyó (1941) és Szerelem (1944) című novelláskötetei, illetve Levelek a száműzetésből (1937), Magyar néző (1939), Fegyveres Európa (1937), Erdélyben (1940) és Haza és nagyvilág (1943) című útirajzai, naplói és esszékötetei. 1941-ben Makkai Lászlóval közösen sajtó alá rendezett Erdély öröksége című tízkötetes gyűjteményében az erdélyi magyar memoár-irodalomból adott gazdag válogatást (ez a sorozat most reprint-kiadásban ismét megjelenik). 1942-ben Három költő címmel Byron, Shelley és Keats verseiből szerkesztett antológiát.
Írói munkássága a Nyugat vonzásában alakult, ő maga – Halász Gáborrat, Szerb Antallal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Hamvas Bélával és másokkal egyetemben – annak az esszéirodalomnak a képviselője volt, amely a nyilvános gondolkodásnak és eszmélkedésnek ezt a művészi formáját ismét a magyar irodalmi kultúra magaslataira emelte. A Nyugat esszéírói a nyilvános tájékozodás alkalmának tekintették az esszé műfaját, a nyugati civilizáció válságának magyarázatát próbálták megadni, egyszersmind azokat a kulturális értékeket védelmezték, amelyekre támaszkodva, mint remélték, meg lehet küzdeni e válság következményeivel. Hagyományokat és eszméket kerestek, ezért vetettek számot a nemzeti és egyetemes művelődés sokévszázados örökségével, s tekintették át a huszadik századi tudományosság és művészet eredményeit. Cs. Szabó László széleskörű érdeklődés és alapos műveltség birtokában dolgozta ki a maga személyes esszéműfaját, s e műfaj tág kereteibe igen változatos ismeretanyagot öntött, nemcsak irodalom-, művelődés-, és művészettörténeti, hanem közgazdasági és társadalomtudományi ismereteket is. Az esszéírás nemcsak munkásságának tárgyát. hanem módszerét is megjelölte, a gazdag műveltséganyagra gondolati kísérletek, személyes jellegű állásfoglalások és vallomások épültek. Az esszé módszere egyforma erővel érvényesült a novellában, az irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányban, az útirajzban és a világpolitikai kommentárban.
Esszéíró nemzedék
Az ,,esszéíró nemzedék” általánosabb törekvéseit, illetve saját írói módszerét Műfaji és nemzedék című tanulmányában jellemezte: ,,Reng a föld, roskadnak a szilárd falak, az irodalom is kihúzódik a szilárd, átfogó alapformákból. A csillagok alá megy tájékozódni. Műfajok forradalmának mindig társadalmi visszhangváltozás az oka. Visszhangos korban, mint a múlt század derekán, az író vátesszé öblösödik, visszhangtalan időben az emberiséghez intézett beszéd belső monológgá tompul. [...] A rossz társadalmi visszhang tehát nem öli meg az irodalmat, csak forradalmasítja a műfajokat. Kedvez a sokhasadású formának. Egy irodalomszociológiai tünet tanúi vagyunk: a mellőzött szellemiség végleges műfaji kifejezését keresi. És mivel barbár kor sincs irodalom nélkül, valószínűleg éppúgy megtalálja, mint hajdani túltengő tekintélye. De amíg ez a tekintély tiszta, nagyméretű, gyanútlanul öntudatos formákba csapódott le, a mellőzött szellemiseg az alapformák határain helyezkedik el, hogy tájékozódjon.”
Az esszéíró helyzetének és szándékának lassú átalakulását ugyancsak ő írta le: az ,,esszéíró nemzedék” munkásságát, mint kifejtette, korábban a sok iranyú szellemi tájékozódás igénye alakította ki, a ,,zilált kiváncsiság” és az ,,összehasonlító szenvedély”. Ez a gazdag érdeklődés intellektuális izgalmat keresett, éppen ezért gyakran modorossá tette a kifejezést, ezt a modorosságot vetették Cs. Szabó szemére is első kritikusai. A harmincas évek végének világpolitikai veszélyei késztették alaposabb vizsgálatokra és szigorúbb ítéletekre az esszeműfaj híveit, ahogy Cs. Szabó mondta, keltették fel bennük az ,,irodalmi őrszolgálat ösztönét”. ,,Java íróinkban is elkezdődött a változás – állapította meg Cs. Szabó –; az esszé etizálódik, egy harciasabb humanizmushoz igazodik. A vázlatosabb műfajokat kitölti a férfimunka, az irodalmi-esztétikai vívmány ’politizálódik’, mint ahogy a kozmopolita nyelvújítás esztétikai vívmányait és műfaji tágításait Vörösmarty soron következő nemzedéke már a magyar reformok kijelölésére, majd a ’Fiatal Magyarország’ forradalmi követelésére használta fel.” Az esszéíró morális felelőssége és nemzeti kötelességtudata érvényesült az ő irodalmi tanulmányaiban, útirajzaiban, naplójegyzeteiben és városképeiben is. A magyar múlt függetlenségi és szabadelvű hagyományait ápolta, az európai gondolkodás racionalista örökségét vette gondozásba, magyarság és európaiság szoros összetartozásának írói képviseletét vállalta, s mindez a tevékenysége azoknak a szellemi értékeknek a hathatós védelmét szolgálta, amelyeket a fasizmus és a háború veszélyeztetett. Ennek a tevékenységnek a keretében vett részt a szellemi ellenállás küzdelmében, s kereste a humanista tradíciók érvényesítésének lehetőségét.
Az esszé nálunk, akárcsak Angliában, nemzeti műfaj: az önismeret és a biztosabb tájékozódás eszköze, hiszen a magyar esszéirodalomnak Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Arany János és Babits Mihály adtak rangot. Az esszéírás felelőssége és nemzeti kötelességtudata érvényesült Cs. Szabó László irodalmi tanulmányaiban, útirajzaiban, naplójegyzeteiben és városképeiben is. A magyar múlt függetlenségi és szabadelvű hagyományait ápolta, az európai gondolkodás keresztény értékeit és humanista örökségét vette gondozásba, magyarság és európaiság szoros összetartozásának írói képviseletét vállalta. Másokhoz hasonlóan ő is annak a gondolkodásnak és ízlésnek a kibontakozását egyengette, amely – hogy Horváth János nevezetes irodalomtörténeti kifejezését idézzem fel – egy új ,,nemzeti klasszicizmus” szellemében kívánta számba venni és megvédelmezni a magyar kultúra nagy értékeit. Ez a második ,,nemzeti klasszicizmus” nem kevesebbre vállalkozott, mint Arany Jánosék, Gyulai Pálék és Kemény Zsigmondék 19. századi klasszicizmusa: az európai magyarság szellemét tekintette eszmei normának és erkölcsi követelménynek egy olyan korban, midőn hosszú evtizedeken keresztül különféle totalitárius diktatúrák kíméletlenül támadtak mindarra, ami magyar és európai.
Miben állt az a veszélyeztetett és védelmezett európai magyarság, amelyet Cs. Szabó László képviselt? Cs. Szabó már a Trianonra következő korszak neveltje volt, jól tudta, hogy a nemzet és az állam nem ugyanazt a fogalmat jelentik, és arról is meg volt győződve, hogy a nemzetnek a nyelv, a kultúra és a hagyomány a meghatározói, nem a hatalom. Ráadásul öntudatosan, egyszersmind rendületlenül vallotta erdélyinek magát, nemcsak származása és kolozsvári gyermekkora következtében, hanem annak az erdélyi szellemnek az alkotó birtokbavétele jogán is, amelyet a történelem karakterizált. Ismerte Erdély múltját és tudatában volt annak, hogy ez a múlt milyen tanulságokkal szolgál az egész magyarság számára. Neki Erdély nem havasi fenyveseket és zúgó vadvizeket, még csak nem is kincses városokat és gazdag bibliotékákat jelentett, hanem a magyarság sorsának egyik jelképét, amelynek mindig időszerű értelme van. Erdélyben című 1940-es könyve elé Bethlen Miklós híres mondatát írta mottó gyanánt: ,,Ég mint Mózes csipkebokra, de meg nem emésztethetik: sem napkelet egészen el nem foglalhatja, sem napnyugat egészen meg nem tarthatta.” Vállalva és kiteljesítve az örökségül kapott erdélyiséget, erkölcsi posztulátumhoz jutott: ,,Erdély kicsi, bizonytalan és veszélyes ország volt, ecettel és vérrel etette a fiait, ápolni nem tudott s néha még eltakarni sem, szemfedőnek is keskeny volt. Aki ezt a szülőföldet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti.”
Erdély és Európa
Aki Erdélyhez ragaszkodik: a magyar múlthoz ragaszkodik, és ennek a történelmi múltnak a körében ott van a teljes régi Magyarország, a teljes magyar szellemiség. Cs. Szabó László nemcsak Erdélynek volt a krónikása, hanem a Dunántúlnak, az Alföldnek és a Felvidéknek is, és nemcsak Kolozsvárról rajzolt tudós, egyszersmind vallomásos lírai portrét, hanem Szombathelyről, Egerről, Debrecenről, Kassáról és persze Budapestről is. A harmincas-negyvenes évek magyar irodalma, magyar szellemi élete felfedezte a magyar vidéket: a történelmi magyar régiókat, és az akkor ,,divatos” szellemtörténeti érdeklődés értelmében megpróbálta leírni ezeknek a régióknak a lelkiségét, megragadni a karakterüket. Nos, a dunántúli szellemiséget kutató Várkonyi Nándor, az erdélyiséget értelmező Makkai László vagy éppen a „kassai őrjáratot” végző Márai Sándor mellett talán Cs. Szabó Laszló volt az, aki a legszebben tudott beszélni a történelmi magyar tájakról: ezeknek a tájaknak a lelkéről és költészetéről, egyéniségéről és hagyományairól.
Egész könyv kerekedik ki ezekből az írásaiból. Michelet, a hírneves francia történetíró (Cs. Szabó László maga beszél erről) egyszer pihenésül írt egy könyvet Franciaországról, Cs. Szabó Laszlónak is van egy ilyen könyve Magyarországról: egyszerre személyes és történetileg hiteles, intim és tudós munka. Ez is ,,szerelmes földrajz”, mint barátjának, később londoni emigrációs társának: Szabó Zoltánnak a nevezetes műve volt. Vallomásos tájrajzok és városképek sora, és az úti beszámoló, a művelődéstörténet mögöttes terében ott rejlik egy álom: egy hajdani országról, amely igaz, reformokra szorult, mégis szerves egészként épült, és része volt Európának, amely nem figyelt rá és veszni hagyta, drámai története során tobbször is. Ezt az emlék- és álombeli országot szerette és elevenítette fel a ,,Kárpátok kebelében” vándorló és széttekintő Cs. Szabó László, akinek szemhatára az egész hajdani országot átölelte: Dévénytől Vereckéig és Késmárktól Brassóig. Az áttekintés nézőpontját mindazonáltal mindig Kolozsvár és Erdély szabta meg.
Cs. Szabó László történeti szótárában Erdély maga volt a legmagasabb Európa. Kolozsvárról a Marosvásárhelyről egykor Hollandiába, Angliába vezettek az utak, s az erdélyi peregrinusok tudásban, műveltségben gyarapodva tértek vissza a mostoha történelmi éghajlat alá, hogy ha már a politikai szerencse elkerülte szülőföldjüket, legalább a szellemnek teremtsenek otthont. Cs. Szabó László ennek az erdélyiségnek a régi hagyományait követve indult útnak Latin-Európába vagy angol földre, hogy a messzi idegenben gyűjtsön ismereteket, tapasztalatokat. ,,Valamikor – írta Búcsú a vándorévektől című vallomásában – azért voltunk jó magyarok, mert európaibbak voltunk a környező népeknél, ma úgy maradunk magyarok, ha a szomszédokkal legalábbis tovább versenyzünk Európáért.” Szerette és már emigrációja előtt nagyszerűen ismerte Európát, a francia középkor, az olasz és németalföldi reneszánsz, az angol tizennyolcadik század – irodalom, festészet, építészet – színpompás képekben jelenik meg útirajzaiban, művelődéstörténeti esszéiben. Mindig fölkészülten utazott, jobban ismerte egy középkori polgárváros, egy székesegyház, egy képtár benső rejtelmeit, mint a helybeliek. Közel hajolt az európai művelődéshez, mintha nagyítóüveggel akarta volna tanulmányozni egy rendkívül bonyolult és gazdag történelmi tabló apró részleteit. Jellemző annak a disszertációnak a címe, amellyel közgazdaságtani doktorátusát szerezte: ,,A középkori háziipar kérdéséhez különös tekintettel a flandriai és a firenzei gyapjúszövésre”. Cs. Szabó László Európája ilyen apró részletekből épült fel, csupa konkrétumból, ezért hasonlít annyira az igazihoz.
(folytatjuk)