Nincs hova rohannom. Semmi dolgom. Mivégre kelek reggelente? De élvezem a kellemes időt; bóklászom a lakásban és nemigen beszélek. Nem lehet könnyű velem. Komor, rosszkedvű vagyok, mint sötét felhő, meddő felhő, mely nem villámlik, nem dörög, nem ver jégesővel. Csak megül. Nem tudok segíteni magamon. Nem tudom, írtam-e már, hogy a munkámmal, az írással, a mindennapok elviselését szerettem volna megkönnyíteni – fölhozván a derűt. A mai eszemmel azt mondom, nem sikerült. Akkor meg miért volt minden? Hiába. És ha mégis? Nyavalyogni nincs kedvem, csak szemrevételezem a dolgokat. A társam, hogy is mondhatnám szebben? – azt mondta: – Unlak. Joggal teszi, ha igen. Kettőnk viszonyába ez is belefér.
Valamikor ’79 telén fölkerültem a „hegyekbe”, a város déli oldalán lévő szanatóriumba, kórházba. Ott írtam harminckilenc rövidke verset a beteg ember félelméről, nyomorultságáról. Egy év hosszú idő? Azt hiszem, mert:
Sürgetem a gyors időt,
a bölcsesség, lám, elhagyott.
Vállalnám a több redőt,
Hisz ifjúságom megkopott.
Feledem a vak Mérőt,
vagy átkozom, hogy meglopott.
Sürgetem a gyors időt,
a bölcsesség, lám, elhagyott.
Negyvenéves voltam ekkor, és zavartam-zaklattam az időt, hogy mielőbb otthagyhassam a hegyet, ahol azt mondtam, hogy Bűnöző az isten, / mert önmagából / úgy adott, hogy / egészségemet / elragadta. Most is űzném egyetlen céllal ... És láss csodát, a nem éppen vidám hangulatú versfüzér megjelent csonkítatlanul, az Utunk 1979./18. számában, majd két év múlva a Helyzetdalok c. kötetben is. Nem tudom, mit mondjak, talán szerencsém volt, hogy az írói kényszeroptimizmus korában, én feketén láttam és láttatta a világot, de a legjobb esetben is szürkén. „Elhalnak szavaim, / ahogy terebélyesedik / körülöttem / a képmutatás.” Más: „Néhány rozzant fenyő, / halódó borvízforrás / és elszórva / csokorravaló sóvirág. / Felemás vidék, / fekélyes földdarab ...” És: „Csodát tenni, / csodának lenni – / a gyermek / természetes állapota. / Mit teszünk velük, / hogy nőttükkel / egyre képtelenebbek / a csodára? Mit tettek volt velünk, / hogy képtelenek vagyunk / a csodára.”
És így tovább, egészen a kétségbeesésig. Akkor, a hegyen másképp vélekedtem az időről, mint később: ”... hisz e kortynyi lét / arra sem elég, / hogy szomjunkat oltsa, / vagy egymásra leljünk...” A ború a legbensőségesebb érzéseimet is elérte: „... Dideregni van még erőnk, / egy szó, egy gondolat / mindig akad / nyelvünk és anyanyelvünk / míg fordul a szánkban. / Bújjunk össze, kedves, melegedni. / Itt van a tél, füttőzzünk, / nem albérlői az égnek. / Füttőzzünk, majd meglep az öregség. / Füttőzzünk, kedves, jégkor jön megint ...” Valóban bekövetkezett a jégkor, a fizikai, mert a szellemi már régen eljött. A hideg terrorjáról majd később írók. Bennem egyre erősödött a dac: „Fogadott hősnek, / szerződött bölcsnek / szegődjön más. / Ha meg kell legyen, / kövezzenek meg...” Nem, nem erről volt szó, semmilyen hősiességről, pózról; természetes folyamat volt, akár a korrózió. Így akartam könnyíteni az elnyűtt ember napjait? Így is. Fölépülésem lassú volt a hegyben, de egyébként épületes. Tanulságos. Természetes, hogy az ember félti az egészségét. No de ennyire? Rosszak mind a telefonszámaim, vagy beszélni velem senki nem akar? Nem. Senki. Egy éven át, senki. Tragikus? Komikus inkább. A tájékozatlanság, a tévhit az oka. A feleségem jött, nem félt, vagy nem látszott a félelem. Távolról láttam a négyéves lányom, és a fiamat is. A szüleim nem jöttek gyakran. El-eljött egy ismerős pszichológusnő, meg a volt szerkesztőtársam felesége, Julika, aki itt dolgozott röntgenasszisztensként. Rá mindig számíthattam. Asszonyok. Világrahoznak és eltemetnek. És ami közben van – ez az élet? Volt egy gyönyörű román nővér, fajtájának dísze, de az érintése nem keltett erotikus vágyat a rozzant férfitestben, mert hideg, borzongató volt, mint a nyirkos földé. Ez is a nő. Megsajnáltam. A kiszabott időben sok látogató jött, sokféle ember. „Az öreg lánya / – kezén kesztyű – / félfenékkel ül az ágyra, / a végére, / nehogy a beteg elérje. / Nyeli az apa a könnyet, / míg a lánya elmenőben, / kesztyűs kézzel / dob keresztet.” Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy érzem magam alkoholisták és írástudatlanok között. Ahhoz képest... Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Lehet. „A kórkörtáncból / majd valamelyik évszakban kilépek. / És múltával az időnek, / megtanulok álmodozni / a másnak természetesről, / ha az álmok el is kerülnek.” Jól-rosszul eltelt az év. Szerencsém volt, mert sétálhattam, bírtam sétálni az óriás, öreg fák között, no meg azért is, mert kezelő orvosom, jó humorú zsidó ember, egyenrangú társként bánt velem. Sokszor üldögéltem az irodájában, ahol vágni lehetett a füstöt, s olyan köhögési rohamok kínozták, hogy szinte megnyuvadt, de azért „szípta, szípta”, ahogy Juci néném mondaná. Persze, nekünk tilos volt a dohányzás, kénytelen-kelletlen lemondtam. A végén már csak egy-egy szál Kentet szívtam, végül már az sem kellett. Tíz év után kezdtem újra. A kabinetben ott volt néha egy fiatal gyakorló orvos is. Mindig mulattam magamban, hogy sárga elöl a farmere. Hát nem tudja még, hogy a farmert le kell tolni ahhoz, hogy a maradék nem menjen a nadrágba? Másképp, ügyes legény volt, híres ember ugyancsak híres feleségét hódította el. Írók, művészek közt nem volt ritka a párcsere, azaz a pár lecserélése; ez ellen fakadt ki Nagy István író, a puritán, „mi van itt, Sodoma és Gomora” (sic!). Az orvosommal kikerülésem után is tartottuk a kapcsolatot közös szenvedélyünk, a népi kerámia okán. Így jutottunk el együtt Bánffyhunyadra, ahol két cserépforrásom volt. Az egyik az öreg Bogdán bácsi, aki vagonszám küldte Budapestre a régi, Kalotaszegen összeszedett kerámiát anno; a másik pedig egy nőrokona, aki ma is foglalkozik eladással. Honnan volt az árú? Elárulom. Kicsi, egyébként Erzsike, férje traktorista volt, s így alkalma nyílt fölkeresni a legeldugottabb falvakat egész Kalotaszegen. A traktor előtt nem volt akadály, míg én kis kocsival nem kockáztathattam az elakadást. Persze, faluzás helyett egyszerűbb lett volna bemenni Kicsihez a sarokházba, és megvenni, amit megkívántam. De engem mindig is érdekelt a falu, a gazdálkodó, és szerettem én meglelni a tárgyat, helyben. Így sok lakásban megfordultam, és számos emberrel megismerkedtem, hacsak futólag is. Nem csodálkoztam túlságosan, amikor olyan emberrel-asszonnyal találkoztam, aki alig hagyta el szülőfaluja határát, akkor is csak kényszerűségből. Mégiscsak jó, ha az ember életét – reggeltől estig – egyetlen helyen éli?
E kitérő után, térjünk vissza orvosomhoz, akitől a kötelező titoktartás ellenére megtudhattam, hogy kórtermem tizenhat betegéből ketten maradtunk meg. Tetszik, nem tetszik: hulladék nép voltunk. Egyébként hosszas kórházi kezelés alatt megfigyelhető, hogyan is működik az enyészet. Tudtuk, mit érünk, legalábbis én: „Vagyok / használatlan, / használhatatlan. / És így – majdnem fölösleges./ Mint roskadt csűr falán / a járom, a szán. / Tudom, hogy így van. / Csak a sajnálkozás /akaszkodik belém /és a kíváncsiság – / a megalázó.” Voltak ám jobb napjaim: ”Jókedvem van. / és nagylelkű voltam: / Szent Mihály harangjainak szavát / dalomnak fogadtam, / és a fagyöngynek / – akit szeretek – / azt mondtam: virág.” Aztán a fehér falak közül beereszkedtem a városba: élni. De ma sürgetném a gyors időt...
