I. Az Urubamba völgyében
(A perui farsang vázlataiból)
...Amikor ködben fulladoznak az erdők
és ködbe vész Macsu Pikcsu,
fától fáig botorkálunk az Urubamba láthatatlan völgyében,
tejfehér, csukaszürke, fullasztó ködben,
nem világos,ez balesetünk előtt történik-e vagy utána?
Szorosan öleljük egymást, Lídia,
és nincs időnk eltöprengeni az árnyalatokon,
az összehasonlítás gyönyöre a színét változtató,
de egyre sűrűbb, egyre fenyegetőbb ködbe vész,
nem a miénk már,
lehet, hogy semmi nincs már a helyén,
elnyelte a sziklavárat, a trachit nyomasztó tömbjeit is a köd,
fölzabálta az ősrengeteget, fölzabált mindent,
csak az inka istenek gúnyos nevetését hallani,
hol távolabbról, hol közelebbről,
olyan ez, mint egy végeérhetetlen álom,
és nincs ébredés.
II. Az inka Isten
(A perui farsang vázlataiból)
Mikor fázva, rettegve,
fullasztó ködben áztunk,
s ott kerengett köröttünk
hahotázó halálunk,
arra gondoltam, milyen
lehet egy inka isten,
ki évezredek óta
bujkál a sorközökben?
Te vezettél a ködben
és kezem szorítottad,
és hogy velem vagy, hálát
adtam az angyaloknak,
aztán váratlanul
egy tisztásra kerültünk,
szakadozott a köd,
felszikrázott szerelmünk
kísértője, a nap,
az Urubamba völgye
kinyújtózott a fényben,
s te, a fény legszebb hölgye
boldogan nevettél rám.
„Milyen egy inka isten?”
A hahota tovább görgött.
„Lehet, hogy teste sincsen?
Minek kéz, fej, láb és has
egy istennek? Minek?!”
Sátorunk is megvolt még,
nem kellett senkinek.
III. Transsylván ábrándok
(A Drakula kastélya vázlataiból)
Transsylvániában, Drakula titokzatos kastélyát keresve,
a füstölgő tőzeglápot elhagyva
ejtett foglyul váratlanul,
előzmények nélkül a fojtogató,
a világ egyetlen más ködéhez sem hasonlító
ón-szürke képződmény,
ráadásul sírt, zihált, fújtatott is,
mint egy láncaitól szabadulni igyekvő fenevad.
Egymást se láttuk,
szorítottam a kezed, emlékszel?
S a titokzatos köd egyre sűrűbb lett,
mintha kásában fuldokoltunk volna,
egyre fenyegetőbb,
mintha ő maga lett volna a vergődő fenevad,
s mi a gyomrában kóvályogtunk volna,
céltalanul, reménytelenül keresve a szabadulást,
orrunkban még az elhagyott tőzegláp füstjével,
melynek felszínén lidércfények manósipkái világítottak,
csábítva, hogy közelítsük meg őket,
de szerencsére még időben ejtett foglyul a köd,
s így ha akartunk volna se indulhattunk volna meg
a tőzegláp álságos felszínén, lidércekre vadászva...
Az ösvényt is elveszítettük, nyilván,
miközben ide-oda kóvályogtunk,
meg-megbotolva a kígyóként tekergőző,
karvastagságú, alamuszi gyökerekben,
noha azt hittem, már régen kikeveredtünk
az erdélyi ősrengetegből,
hiszen a tőzeglápot elhagyva,
hatalmas beláthatatlan mezőre tévedtünk,
és itt ejtett foglyul
a trachit szürke tömbjeire emlékeztető
élő köd.
Mert egyre inkább úgy éreztem,
nevess ki,
hogy ez a minket bekebelező, falánk köd igenis él,
hatalmas, félig lekötözött szörnyeteg,
és nem enged ki minket bűzlő gyomrából többé soha,
ráadásul már nem is csak fújtatott, zokogott, zihált,
hanem esküszöm,
egy általunk ismeretlen nyelven káromkodott is.
„Siessünk – suttogtad –, ki kellene kerülnünk belőle,
minél hamarabb ki kellene kerülnünk...”
Ekkor hallottuk meg először a hegedűszót,
a vadállat már hörgött,
rázkódni kezdett, remegett,
s általunk azonosítatlan nyelvén
könyörögni kezdett valakihez,
aki még nála is hatalmasabb,
de láthatólag nem veszi komolyan a fenevadat,
hegedül neki,
nyilván, hogy megszelídítse,
aztán váratlanul, eldobva a hegedűt, röhögni kezd...
Ott körözött körülöttünk az eszelős hahota,
szétszaggatva s a semmibe száműzve
a köd eszelősen gajdoló, rimánkodó tömbjeit.
Egyszerre eltűnt az egész,
mintha nem is lett volna
és mi ott állottunk egy mező közepén,
a hold szelős, szűrt-ezüst fényében,
Drakula rejtélyes kínkastélyával szemben,
a hahota pedig ott kavargott még egy ideig körülöttünk,
mielőtt a füstölgő tőzeglápba veszett volna,
megbolondítva és kilobbantva a lilás lidércfényeket.
