Tapasztalataim során az igazi kísérteteket megkülönböztetni a kóros állapotok, mérgezettség (pl. szesz) vagy pszichoszomatikus megrázkódtatások okozta látomásoktól (hallucinációktól) éppen azáltal tudtam, hogy megjelenésüket nem kísérte révszetes hangulat, borzadályosság vagy rettenet; még bár heves szívdobogás sem, mint az utóbbiakat; valami közönyös nyilvánvalóság jellemezte őket, nem is hasonlítottak a lidércnyomásokra, amelyekben ugyancsak volt részem.
Például, amikor M.A. az említett „túlvilági” találkozás alkalmával szemembe nézett, egyáltalán nem hatott ijesztőnek, félelmetesnek, mint életében az utolsó együttkávézásunk pillanataiban. Sőt, még el is mosolyodtam magamban, mert éppen azon az utcasarkon voltunk, amelynek közelében lakott azelőtt az ifjúkori szerelme, a francia szakos tanárnő, s ahol több évtizeddel gyakran leselkedett, véletlen találkozásokat remélve. „Kísértgetünk, kísértgetünk?” Kis idő múlva e találkozás emlékképe elvesztette minden pregnanciáját, abban sem voltam már biztos, hogy tulajdonképpen mikor, hogy nem sokkal előbb történt-e? Jelennek meg olyan tudományos-fantasztikus elképzelések, hogy mindaz, ami egyszer végbement valahol, annak a nyoma még hosszú-hosszú ideig „ott rezeg a levegőben”; például, ha valakit meggyilkolnak, az eseményről sokkal később is filmfelvételt lehetne készíteni, ha éppen volna hozzá megfelelői felvevő készülék.
(Egyszer régen, egy koromsötét éjszakán, hosszú órákat töltöttem a szabadban a Fekete-Körös partján; végig az volt az érzésem, hogy egy sűrű erdőben vagyok. Az éjszakai erdőnek van egy bizonyos félreismerhetetlen légköre és akusztikája. Másnap megtudtam, hogy az egész völgy úgy száz évvel azelőtt egy óriási erdő része volt.
Egyszer egy temesvári ismerős családnál voltam megszállva. Este 11-kor felálltam a tévé elől, elbúcsúztam a háziaktól, s az asztalon heverő helybéli németnyelvű nyomtatványt elkértem, hogy majd holnap a vonaton böngészni fogom. Az újságot a kis vendégszobában az egyetlen üres helyre, egy szék ülőkéjére dobtam le, aztán nagyon gyorsan vetkőzni kezdtem, mert szörnyű hideget éreztem, ruháimat, alsóneműmet ráhánytam a székre, az újságra; amikor felvettem a pizsamám, hatalmas csattanás hallatszott, körülnéztem, mit vertem le, de semmi, csak a német lap, amit legalólra tettem, most ott volt a ruharakás tetején. Másnap kiderült, a csattanást odabent, a harmadik szobában is hallották. Szóval minden úgy ment végbe, ahogy a nagykönyvben meg van írva: váratlan erős hideg, csattanás, és a körülményekkel való teljes összefüggéstelenség, az egésznek semmi értelme.
(Egyébként e szobácskában évekkel azelőtt egy idős rokon néni sokáig betegeskedett, majd meg is halt. Sokszor panaszkodott a háziaknak, hogy éjjel egy nagy fekete csizma nyúlik ki a falból; persze, a háta mögött kinevették. Megjegyzem, a háznak valaha egy sváb polgár gazdája volt, aki bizonyára csizmában járt, és rossz véleménye volt a helyi német sajtóról.)
Teljesen más a leghosszabb kísértet-történetem, amely K. nevű barátom halála után esett meg velem. Viszont azt is jellemezte az értelmetlenség, semmiféle titkos háttér-magyarázatra nem tudtam rátalálni; hogy miért épp velem és egyáltalán miért ment végbe? Aogy mit akart jelenteni?
K. „érdekes, eredeti egyéniség” volt, amint mondani szokás az ilyen „különös, bonyolult személyiségekről”. Még a háború elején, egészen fiatalon, felvették egy katonai pilóta-iskolába, de valami súlyos fegyelmi vétség miatt hamar kihajították, a szó szoros értelmében; a legenda szerint alsónadrágban, ejtőernyővel dobták ki egy repülőgépből, s egy kisváros főtéri templomának tetején landolt; a tűzoltók szedték le onnan. Egyszer meg is kérdeztem tőle, igaz-e a mendemonda? Ingerülten válaszolt: „Hagyjuk az ilyen régi ostobaságokat!” ...Később azonban, mintegy folytatásaként e kitérő feleletnek, közvetlen előzmény nélkül, visszatért a tárgyra: „Azért mégis vettem hasznát a repülő-iskolában szerzett térképészeti ismereteimnek, mert ennek köszönhetően megnyertem egy nagyon bonyolult birtokjogi pert, s egy kis lignitbánya tulajdonosa lettem.”
Az álszocialista rendszer 46 éve alatt állást, kötött munkahelyet nem vállalt; eleinte kerámia dísztárgyakat gyártott, később „nem fogom eltartani az adóhivatalt” felkiáltással abbahagyta; alkalmi fényképészeti megbízásokat végzett (nagyon értett a fotózáshoz, olykor, ha éppen akart, ragyogó művészi felvételeket is készített); üzletelt, műkedvelő régészként és néprajzosként értékes felfedezéseket tett; közleményei is jelentek meg. Nagyon jó szeme volt ahhoz, hogy olyan dolgokban is, amelyek mellett mások közömbösen mentek el, felismerje az értékeket. Egyébként rengeteg sikeres kezdeményezése és törhetetlen vállalkozó kedve ellenére sem tartottam szerencsésnek; amúgy mindennel szemben kritikus beállítottságú volt, nagyon kaján humorérzékkel.
Csak két példa: talált a kertjében egy bogarat, akkorát, mint egy szarvasbogár, de szarvak nélkül; ezt finom munkával kifestette, pettyes katicabogárnak. Amikor látogatóba jött barátja, egy természettudós, kitanított kisfia hozzájuk szaladt a csodabogárral: né, mit találtam. A természetkutató önkívületbe esett: „Ez az enyém, adjátok nekem, ezt rólam fogják elnevezni” – felkapta és hazarohant vele. Persze, nemsokára már jelentkezett is telefonon „hogy az a k...” kezdetű szöveggel; majd többhónapos sértődés...
Másik esetben egy papi személytől levelet (talán körlevelet) kapott, azzal a kérdéssel: mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a híveket közelebb hozzák az egyházhoz; hogy személyesebb természetű ragaszkodást váltsanak ki belőlük... Erre K. (különben maga is papi családból származott) így válaszolt: „E cél érdekében nyilvánosan meg kell égetni a lelkész-feleségek, vagyis a papnék többségét, ha a jegyzék és az elhatározás megszületett, gondoskodom borsószalmáról!”.
Ha jól emlékszem, 1993 augusztus tizedike körül találkoztam vele a kolozsvári Malom utca sarkán; elmondta, hogy éppen indul a Marosvásárhely környéki Kisillyére, amelynek határában sok kelta-illír halomsírnak nevezett földkupac van; soha senki nem kutatta őket, tudományos leírás nem készült róluk, most megnézi őket; és tova sietett, hetvenkétéves kora ellenére rugalmas, katonás mozgásával. Három nap múlva ugyanazon a sarkon találkoztam vele megint: össze volt roskadva, húzta a lábát, az arca harminc évet öregedett. Mi történt, honnan jössz? – kérdeztem. „Most érkeztem Kisillyéről. Hogy mi van velem? A múmia bosszúja!” – Amíg hazakísértem, elmesélte: A zavarok azonnal elkezdődtek, amint a helyszínre érkezett. Sehogy sem tudta megszámolni a halmokat, úgy tizennyolc körüli lehet a számuk; végül azt művelte, hogy minden halom tetején, amelyen fennjárt, a földbe szúrt egy gallyat, és megszámozta őket. De nagyon különösen érezte magát; még megfigyelte, hogy egyik halom alját kimosta egy patakocska, elhatározta, másnap reggel azon a helyen fog kutatni; és szállásra tért a faluba.
Reggel meg is jelent ott a szerszámaival, de olyan rosszul érezte magát, hogy otthagyott mindent, kijött az országútra és autóstoppal visszautazott; akkor találkoztunk...
Attól kezdve egyre súlyosabban betegeskedett, vízháztartási zavarok léptek fel nála; úgy véltem, valami súlyos napszúrás lehet az oka, mert kopaszon is hajadonfővel járt a tűző napfényben, de az orvos azt mondta, szó sincs róla. Több klinikát megjárt; hat hónap múlva meghalt veseelégtelenségben, gyötrelmes szenvedések után. Nem sokkal halála előtt meglátogattam; egyik szeme be volt teljesen dagadva, csak egy vékony vonal jelezte a helyét; másik szemgolyója legalább három centire kilógott a szemüregéből, jól látszott az a kisujjnyi vastagságú izomnyaláb, amelyik tartotta... A kaland kezdetétől számítva kb. hat hónap múlva halt meg.
A temetésére nem tudtam elmenni, hűléstől éppen belázasodtam; három hónapra rá, a tavasz derekán feltűnt, hogy gyakran látok az ő szokásos útvonalán – a kolozsvári Astoria és a Metropol épülete között – lesietni valakit, aki nagyon hasonlított hozzá; úgy is öltözködött, sötétkék esőkabát, fekete svájci sapka. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy „ő”; úgy képzeltem, hogy egy vidékről mostanában beköltözött nyugdíjas román agronómus, vagy hasonló.Arca sokkal sötétebb színű volt, mint neki, és ráncosabb is. A negyedik vagy ötödik találkozás után elhatároztam, hogy valamilyen ürüggyel leszólítom; őt, (vagy az) különben sosem pillantott rám.
Másnap azonban, amint a forgalmi jelzőlámpa mellett a váltásra várakoztam, arra rezzentem össze, hogy valaki figyel. Megpillantottam K.-t, a szemközti sarkon; most már hajadonfőtt, a természetes világos, rózsás arcszínével; hideg kék szemének kemény pillantása fenyegetően rámszegződött. Most megfoglak, gondoltam, s a jelzőváltáskor elindultam egyenesen feléje... Átértem a túlsó járdára, és – nem volt ott senki! Visszafordultam, körülnéztem: sehol semmi nyoma K.-nak. Ettől kezdve soha többet nem láttam a hozzá hasonlító rejtélyes alakot sem. (S mint kiderült utólag, más sem – mivel még volt, aki azokban a napokban többször is felfigyelt rá.)
Elmeséltem a ügyet egy obszkurantista szakértőnek: szerinte K. valamire figyelmeztetni akart... Később még eszembe jutott, hogy körülbelül egy évvel a kisillyei kiszállása előtt egyszer „tetten értem”: ült a szobája ajtaja előtt a küszöbön, térdére könyökölve, fejét tenyerébe hajtva; arcán, mozdulatában nagyon erős fájdalom és kétségbeesés tükröződött. Ilyesmit soha azelőtt nem láttam rajta. Amikor észrevett, kiegyenesedett, és visszatért szokásos élénk, erélyes arckifejezése... Ki tudja a titkos gyötrelmek okait?
Lakott az utcánkban egy öreg nyugdíjas katonatiszt; mesélte, hogy valaha pilótafőhadnagy volt, de „nem ezeknél a csirkefogóknál”, (derbedei,románul), hanem a román királyi hadseregben. Gyakran elbeszélgettünk, főleg a derékfájásról. Egyszer megkérdeztem, mikor jelentkezett nála először? Előadta, hogy 1944 augusztus 21-én, vagy huszonkettedikén (ha jól emlékszem) felderítő repülést kellett végeznie, az arcvonal fölött, Iaşi környékén. „Hát egyszer csak látom”, mondta, „hogy odalent a front vagy húsz kilométer szélességben át van törve s özönlenek előre az oroszok. Akkor belenyilallott valami a derekamba, s azóta is egyfolytában fáj; már mindjárt ötven éve...”
Vajon a „pszichoszomatikus kérdések” tárgykörébe tartozna mindez? Vagy csak részben
Lehet, hogy odalent egy rokona vagy barátja épp akkor csípőlövést kapott? Vagy átment rajta egy tank?...
