"...a fövő szurokban is lehet úszni..."
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 18. (488.) SZÁM - SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Úszólecke
Pomogáts Béla
Magyar mérleg (Cs. Szabó László esszéiről)
Bögözi Kádár János
Sürgetem a gyors időt
Bogdán László
Levelek Lídiának (nem csak) a ködről
Szőcs István
Kísértetes jegyzetek 3. A rettenet el is maradhat
Lászlóffy Csaba
Keddi nap, bűnjelek
Muszka Sándor
Búcsúzni jöttem
Hozzád emelnek
Igy is
Róla
Francois Bréda
DE AMORE
Dési András György - Móray Gábor
Buli
Bertha Zoltán
"...hogy kitudódjék a világ" - A hetvenéves Lászlóffy Aladárról
Széles Klára
A Lászlóffy-életmű "láthatatlan területe"
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Klasszikus-e a neoklasszikus?
Októberi évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
Keddi nap, bűnjelek
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 18. (488.) SZÁM - SZEPTEMBER 25.

„Gyermekjánykából ekkora!… Tegnapig az ember még azt se tudta biztosan, hogy fiú-e vagy lány.” Az elhanyagolt külsejű alak dörmögve mustrálgatta. Élvezettel; bozontos, duzzadt pofájából sípolva jött ki a hang.
Neki átfutott az agyán, hogy a nénikéje mit szól ahhoz, hogy egy vadidegennel állított be ide. Az ágy feldúlva („bevetetlen”), hányszor gondolta ő, ó, Istenem, hogy elmegy ebből a házból (megszökik), ahol csak rekcumozás, regula – elég, ha csak a kapuig oson ki, máris szemrehányást zúdít rá a maga gyártotta („Nem mindig előnyös énekelni!” meg ilyenek) bigott házirendjébe szerelmes «öreglány«. Semmi megértés, hát még egy elhullott sziromnyi szépség, ami után sóvárgás foghatná el; vagy a nőiesség legerőtlenebb szála bár, amibe megkapaszkodhatott volna…
Hogyan is törhetett rá egyből ma ez a különös varázs?
Most nem érezte a szokásos szorongást. Lehunyta szemét, hogy ne lássa a sok összevisszaságot, az ízlés után kiáltó berendezést, az ócska, szemétre érdemesült tárgyakat. Hányszor félt a sötétben, ha mondjuk elvették a villanyt, hogy nehogy megszúrja magát, megsérüljön. Sovány húsa a két karján s a lábán is csupa folt, horzsolás volt, a nénikéje meg, ha észrevette, mindjárt sápítozni kezdett, hogy „Mit tettek veled, te… te konok, megzabolázhatatlan?!”  Ám most semmi veszélyt nem érzett, a legparányibbat sem; ahelyett, amint a huzatban állt, mintha valami megérintette volna csupasz vállát. Oly gyöngéden, hogy az elképzelhetően nem is lehetett valaki. Legalábbis konkrétan ismert személy.
Kizárt dolog… S becsapta maga után az ajtót.
„Minél nagyobb a kín” – magyarázta volt ökölbe szorított kézzel a dörmögő alak; most ez jutott eszébe éppen. („Vén lókötő – valamikor az ilyenről úgy mondták, hogy tróger!… Ki ő nekem? Még hogyha nagybácsim lenne!”)
„Annál nagyobb öröm vár. Tiktakolva… hányszor érezni úgy a te korodban, hogy túl lassan jár az idő. Aztán egyszer csak felerősödik benned a zubogás, és folyni kezd valami, akár a víz. Nem is víz, sokkal sűrűbb, zavarosabb massza…”
A nénikéje szerencsére távol volt ezen a keddi napon (a piacra ment, vagy inkább temetésre, mindegy neki, hogy kit dugnak a föld alá, csak kibeszélhesse, kiszipoghassa magát); nem tudta, nem értette, miért épp most jött rá ez a verejtékezés, s még a belső láz, izgalom – több a torkát fojtogató önsajnálatnál. És mintha muzsikaszót is hallana, teljesen ismeretlent, lekottázhatatlant… Tett egy-két lépést a tornácon, de hát inkább futni szeretett volna. Repülni, elszállni minél messzibbre, még ha borús is az ég, s a platánfák mögött ostoba villámlok cikáznak; mindegy… Legszívesebben az állomásra rohant volna – eszébe jutott szegényes cucca s az irigység, valahányszor divatos öltözetű, csinos bakfisokat látott az utcán, meg pávanyakú, büszke dámákat –; de érezte, hogy nem teheti meg, túl könnyelműség lenne részéről. Ez a gecis nadrágú (állítólag kurválkodó) trotty alak megjövendölte, hogy: „hamarosan el fogsz tűnni innen”, s azt is, hogy: „nagy jövő vár rád, kis bogárka!” A foghíjas szájra gondolva erős fokhagymaszagot érzett, de nem zavarta; a járdaszélen egyensúlyozva sietett, már nagy, kövér esőcseppek potyogtak a magasból, csak el ne csússzon a céltalan futásban(!) – a nénikéje, igaz, egészen mást jósolt legutóbb, amikor egy semmiségen összebalhéztak. Álmában is megjelent – valóságos boszorkánynak látta – a nagydarab ténsasszony (mert fiatalabb korábban a szomszédjai annak szólították), és fekete körmével állhatatosan az ő vastagon kirúzsozott száját mutogatta a sok ismeretlennek, mindenkinek. Mint egy bűnjelet…
Csak le ne zuhanjak, torpant meg lihegve. A szakadt szandál felsértette a lábujját. Lehajolt, hogy szemügyre vegye; a mutatóujja is odatévedt, s a reáragadt vért kissé szégyellősen, gyorsan lenyalta róla. Aztán még kitörölte az utolsó könnycseppeket a csak fényképről ismert anyjától örökölt, dülledt, kék szeméből, és megpróbált vigyorogni a szembejövőkre, mint aki már sejti… A szandáljára száradt vér egybemosódott az esőcseppekkel (de hát az örökkévalóság nem várhat!) –, s attól a pillanattól fogva már valóban tudta, mi fog következni.

 2007. május 27.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében