1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

              „A lo­gi­ka alap­kér­dé­sei
              transz­cen­den­sek”
                                  (Wittgenstein)

Egy ve­rő­fé­nyes ok­tó­be­ri dél­után gom­bász­tam a kö­ze­li feny­ves­ben. Az ül­te­tett luc, ezüst, bo­ró­ka és je­ge­nye­fák kö­zött meg­búj­tak a gya­ko­ri eső hí­vó sza­vá­ra ka­la­pos fe­jü­ket fel­ütő gom­bák, ta­risz­nyám ha­ma­ro­san te­le lett ti­nó­rú, es­er­nyős, champion, sőt az er­dő­szé­li csi­per­ke gom­bá­val is, de gon­do­san el­vá­lasz­tot­tam ezek­nek tö­me­gé­ből azt a gyö­nyö­rű pi­ros, fe­hér pöttyös gyil­kos ga­ló­cát, mely­re egy mo­hos tus­kó tö­vén lel­tem. Új­ság­pa­pír­ba cso­ma­gol­tam a mér­ges gyö­nyört.
Est­ebéd­re Pirike, az er­dész­ház­be­li gyám­le­á­nyom, re­mek pap­ri­kást ké­szí­tett a gom­bák­ból, hagy­má­val, fok­hagy­má­val is meg­íze­sít­ve és tej­föl­lel le­önt­ve. Krump­li­nud­lit et­tünk hoz­zá.
Ko­ra­éj­sza­ka ide­je­ko­rán el­alud­tam. Az­tán, per­cek­kel? órák­kal ké­sőbb? egy ha­tal­mas ütést érez­tem ál­mom­ban, mint­ha egy óri­ás pö­röly meg­dön­get­te vol­na gyo­mor­szá­ja­mat, hogy a csa­pás le­fe­lé az al­ha­si tá­ja­kig, fel­fe­lé az agyam re­ke­sze­i­nek rost­ja­i­ig ha­tott, úgy érez­tem, tes­tem meg­for­dul, mint va­la­ki­nek, aki az uszo­da fe­ne­kén buk­fen­cet vet. Ta­lán a ga­ló­ca.
Im­má­ron egy ha­tal­mas fo­lyót lát­tam ma­gam mö­gött, zú­gott, ör­vény­lett, előt­tem pe­dig egy dom­bok­kal meg­tűz­delt vég­te­len sík­sá­got. Lé­pe­get­ni kezd­tem a fo­lyó­tól el­fe­lé, a sík­sá­gon le­fe­lé. Meztélláb vol­tam, ugyan­úgy, ahogy ágy­ba búj­tam, há­ló­in­gem láb­ik­rá­mig ért, a sík­sá­got el­le­pő sely­mes fű har­ma­ta csak itt-ott spric­cel­te le a hosszú há­ló­ing sze­gé­lyét.
Vi­lá­gos volt, mint­ha reg­gel lett vol­na, ho­lott a na­pot nem lát­tam, fel­hő­ket sem, csu­pán egy ha­tal­mas, fény­lő fá­tyolt, mely ma­ga­san bár, de a sík­ság fö­lé bo­rult. Szél nem zú­gott, ám ar­co­mat még­is ci­ró­gat­ta egy áram­lás, ál­la­tok nem lát­szot­tak, bár ma­dár­csi­cser­gést le­he­tett hal­la­ni. Tisz­tán ki­vet­tem a Va­rázs­fu­vo­la dal­la­ma­it éne­kük­ben.
Vajh med­dig men­tem be­fe­lé e téreken, ami­kor egy bar­na­csu­hás ap­ró fér­fi ki­tárt ka­rok­kal üd­vö­zölt. Nem kel­lett be­mu­tat­koz­nia, rá­is­mer­tem As­si­si Szent Fe­renc­re, rész­ben a vég­tag­ja­in most vö­rö­sen ékes­ke­dő stigmátáról, rész­ben pe­dig sa­já­tos fi­zi­mis­ká­já­ról, me­lyet fresco for­má­ban Giotto lát­ta­tott, a amely au­ten­ti­ku­san meg­őriz­te­tett.
„Tariméneshez van sze­ren­csém”, mo­soly­gott a szent és (ágas­kod­va) mind­két ke­zét a fe­jem­re tet­te. „Ván­do­rolj, ba­rá­tom, eme csak­nem vég­te­len égi téreken, amígnem egy a fá­tyo­lig érő szö­kő­kút­hoz érsz. Ab­ból, ha itt akarsz ma­rad­ni, me­rít­sél és igyál, ha vissza­kí­ván­ko­zol oda, ahon­nan jöt­tél, fü­rödj meg ben­ne úgy, hogy bel­ső szer­ve­id ne érint­kez­ze­nek a kút vi­zé­vel.”
„Igen, atyám”, mo­tyog­tam alá­za­to­san, és mi­e­lőtt még kér­de­zős­köd­ni kezd­tem vol­na, a fe­ren­ce­sek aty­ja meg­elő­zött. „Ez a tér­ség – két kar­já­val nagy kört raj­zolt ma­ga kö­ré – egy ha­tal­mas boly­gó fel­szí­ne. A Véga csil­lag­kép­ben va­gyunk, ide te­le­pí­tet­te Al­fa és Ome­ga a nagy fo­lyón át­kelt föl­di lel­ke­ket. Itt ren­ge­teg hely van, min­den­ki el­le­het, így vagy úgy, ér­de­me vagy bün­te­té­se sze­rint a vi­lág vé­ge­ze­té­ig. A bün­te­té­sek nem annyi­ra ke­gyet­le­nek, mint oda­lent gon­dol­ná­tok, mi­vel a bű­nök okai rész­ben a tő­lük füg­get­len kö­rül­mé­nyek­ben rej­le­nek és csak fe­le­rész­ben gyö­ke­rez­nek sa­ját ga­lád­sá­guk­ban. Az Íté­lő­bí­ró ir­gal­ma­sabb, mint gon­dol­ná­tok.”
Nem áll­tam meg, hogy be­le ne kér­dez­zek: „Al­fa és Ome­ga – csak nem ő...”
„Igen, ő az Is­ten. Csak­hogy a min­den­fé­le né­pek oly sok né­ven ne­ve­zik, Atyá­nak, Je­ho­vá­nak, Al­lah­nak, Ju­pi­ter­nek, Krishnának, és a töb­bi, en­nek oká­ért mi, fel­vi­lá­go­sul­tak, vissza­ka­nya­ro­dunk a gö­rög el­ne­ve­zés­hez, mely min­den bi­zal­mat ma­gá­ban fog­lal.
„És még egy. A vi­lág vé­ge­ze­té­ig? Hát ez az it­te­ni, az­az a túl­vi­lág is be­fe­je­ző­dik egy­szer?”
„Igen. Na­gyon-na­gyon so­ká­ra. Az­tán majd új­ra­kez­dő­dik egy le­ges­leg­újabb vi­lág. Fel­fog­ha­tat­lan. Te­hát ne ag­gódj efe­lől.”
A szent el­tűnt, én foly­tat­tam ban­du­ko­lá­som. Eny­hén meg­szom­jaz­tam. For­rást, ta­vat nem lát­tam, de ész­re­vet­tem né­hány bar­na­fol­tos, bé­ké­sen le­ge­lő sváj­ci te­he­net. Az egyi­ket fej­tem, csö­csé­vel ki­tá­tott szám­ba cé­loz­va, a te­jet csor­gat­tam, majd foly­tat­tam uta­mat.
Egyik át­ka­nya­ro­dó­nál ba­rát­sá­gos ku­tya­uga­tás hal­lat­szott, de ebet nem lát­tam. Nem sok­kal ké­sőbb ele­fán­tok kö­ze­li trom­bi­tá­lá­sát vél­tem hal­la­ni, de az óri­á­so­kat nem lel­tem. Az­tán szar­vas­bő­gést, szar­va­sok nél­kül. Fur­dal­ta ol­da­la­mat a kí­ván­csi­ság – ugyan­olyan ki­pár­ná­zott ol­da­lam volt, mint an­nak előt­te ide­lent –, amígnem egy inas ősz fér­fi, aki egy ter­més­kö­vön ült és egy se­be­sült né­ger jobb lá­bát kö­töz­get­te, fel nem vi­lá­go­sí­tott. „Ne ke­res­se az ál­la­to­kat, me­lyek­nek a hang­ját hall­ja. Tes­ti­leg ezek a né­hai föl­di ba­rá­ta­ink nem jut­hat­tak idá­ig, csu­pán ben­nün­ket vagy egy­mást üd­vöz­lő ba­rát­sá­gos hang­ja­ik. Ezen a vi­lá­gon Al­fa és Ome­ga ren­de­lé­se sze­rint csu­pán fe­jős te­he­nek lak­nak, me­lyek az em­be­rek tes­ti szük­ség­le­te­i­nek fe­lét ki­elé­gít­he­tik.”
Az idős fér­fi­ben rá­is­mer­tem Al­bert Schweizerre, a lambarenei kór­ház egy­ko­ri ve­ze­tő­jé­re. „Dok­tor úr, de éhün­ket is csil­la­pí­ta­nunk kell!”
„For­dul­jon ol­dal­vást, ba­rá­tom, ott van­nak a mal­mok.” Hat ma­lom so­ra­ko­zott föl egy­más után, kö­ze­lebb ér­ve ész­lel­tem a ga­ra­tot táp­lá­ló mun­kás­em­be­re­ket, és szél­mal­mok köz­ti ke­men­cé­ket, me­lyek­ben ma­gas hő­fo­kon – de tűz nél­kül – sü­töt­ték a ke­nye­re­ket. Be­vág­tam egy vek­nit, fi­nom volt, fosz­lós, ki­csit sót­lan. A fő­mol­nár oda­jött, hogy üd­vö­zöl­jön.
Meg­il­le­tőd­ve néz­tem a gi­gá­szi ter­me­lő em­bert. Ka­pizs­gál­tam em­lé­ke­ze­tem­ben, hogy ki­hez len­ne sze­ren­csém? Her­ku­les­hez? Tol­di Mik­lós­hoz? Sám­son­hoz? Bo­tond­hoz? Az il­le­tő szé­le­sen mo­soly­gott, majd jobb ke­zé­nek kis­uj­ját nyúj­tot­ta, tart­ván at­tól, hogy eset­leg én szo­ron­gok mar­ká­nak szo­rí­tá­sá­tól. „Szál­lok az úr­nak. Ki­ni­zsi Pál a ne­vem. Má­tyás ki­rály ka­pi­tá­nya vol­tam.” Meg­ha­jol­tam, hogy ümögöm sze­gé­lye a fü­vet sú­rol­ta. „Be­cses ne­jét, mint a szépmíves tu­dás ma­gyar vi­lág­kul­tú­rá­já­nak Ma­gyar Benignáját tar­tom szá­mon. So­ha sen­ki olyan tün­dök­le­tes imád­sá­gos köny­ve­ket nem ho­za­tott lét­re...”
„Na lát­ja. Ne­ki kö­szön­he­tem it­te­ni gyor­sabb elő­re­lép­te­té­sem. Mert so­ká­ig a lu­ka­kat túr­tam, a zyguratot gyom­lál­tam egyes tö­rök csa­lá­dok ki­füs­tö­lé­se miá.”
„Ezek sze­rint itt is le­het elő­re lép­ni?”
„Elő­re igen, hát­ra nem. Ezért eme tér­ség va­ló­ban a re­mé­nyek or­szá­ga. El akar jön­ni ve­lem né­hány mély­gö­dö­rig és jég­ve­re­mig?” Örö­mest ige­nel­tem. Elő­ször egy bá­nya­tár­na jel­le­gű, lel­kek­kel kor­mo­san be­léepett mély­ség­hez ér­kez­tünk, hol fel­is­mer­tem őket. Egy­ko­ri hit­ok­ta­tók igye­kez­tek a fel­szín­re jut­ni, ott volt Lu­ther Már­ton, csak­nem a fel­szí­nen fúj­tat­va már, mö­göt­te Kál­vin Já­nos lej­jebb, de még Mo­ha­med fö­lött, to­váb­bá bap­tis­ták egy né­pes csa­pa­ta, va­la­mint a bráhminok. Két lé­pés elő­re, egy és há­rom­ne­gyed hát­ra ala­pon igye­kez­tek föl­buk­ni a mély­ből. „A lel­kek­nek tes­tük van!” ki­ál­tot­tam föl csak­nem ön­tu­dat­la­nul, mi­re Ki­ni­zsi Pál har­sá­nyan ka­ca­gott. „Hát nem ta­nul­ta meg, Jóuram, hogy az anyag ener­gia, az ener­gia anyag, mi­kor és me­lyik Al­fa és Ome­ga szá­mo­lá­sa sze­rint?” Ki­ni­zsi ha­tal­mas mar­kát nyúj­tot­ta. „A föl­dön po­zi­tív tet­te­ink­ről el­hí­re­sül­ten op­ti­má­lis test­ál­la­po­tot ka­punk ide­fenn.” Cso­dál­koz­tam, hogy e nem ki­fe­je­zet­ten ta­nult em­ber ilyen új­ko­ri ki­fe­je­zést is is­mer, op­ti­má­lis – de hát „ide­fent” egyéb kü­lön­le­ges­sé­gek­kel is ta­lál­ko­zik az em­ber.
Van pél­dá­ul egy aka­dé­mia, ame­lyet a Bu­ta­sá­gok Is­ko­lá­já­nak ne­vez­nek, ahol az ok­ta­tó Aquinói Szent Ta­más. Itt nem a bu­ta­sá­go­kat ta­nít­ják, ha­nem azt, ho­gyan le­het tő­lük meg­sza­ba­dul­ni. Ide jár II. Jó­zsef, a Ka­la­pos ki­rály, az izsákfalvi pa­ti­kus, va­la­mint Ti­sza Ist­ván és Bárdossy, akik os­to­ba­sá­guk­ban be­vit­ték Hun­gá­ri­át a há­bo­rú­ba. Az ukáz itt a szel­le­mi meg­eről­te­tés, az Arany­bul­lát kell pél­dá­ul vissza­fe­lé mond­va meg­ta­nul­ni. Mind­ez gyer­mek­já­ték a jég­ver­mek­hez ké­pest. Mély­sé­gük mi­att sza­bad szem­mel nem lát­ni az al­ju­kat.
Ki­ni­zsi­től köl­csö­nöz­tem egy makromesszelátót. En­nek se­gít­sé­gé­vel ész­re­vet­tem két küz­dő han­gyát. Az egyik kacs­ka­ke­zű volt és dús, le­csün­gő baj­szú, a má­sik csak a fel­ső aj­ka fö­lött vi­selt egy ke­fe­ba­juszt. Tíz kö­röm­mel, egy­más mel­lett igye­kez­tek a gleccser­fe­lü­le­ten fel­fe­lé, de an­nak me­re­dek mi­vol­ta mi­att egy esz­ten­dő alatt csak egy cen­tit ju­tot­tak elő­re, az­az föl­fe­lé.
„Mi­lyen mély ez a ve­rem?”
„Olyan har­minc ki­lo­mé­ter mély­sé­gű.”
Ha­mar ki­szá­mí­tot­tam te­hát, hogy Sztá­lin és Hit­ler hány mil­lió év múl­va jut­nak a fel­szín­re.
A fő­bű­nö­sök előtt nem sok­kal fur­csa cso­port ka­pasz­ko­dott föl­fe­lé. Kar­di­ná­li­sok, akik az adott há­bo­rúk haj­na­lán „meg­ál­dot­ták a fegy­ve­re­ket”, őket pe­dig or­ru­kat a hát­só fe­lük­be il­leszt­ve mi­nist­rán­so­kat bu­zi­zó pa­pok tol­ták föl­fe­lé. Ha­la­dá­suk­hoz ké­pest a jól­la­kott csi­ga gyors fu­tá­sú­nak ha­tott vol­na. An­nak el­le­né­re, hogy fü­lük­nél fog­va egy „troj­ka” húz­ta őket fel­fe­lé, Nero csá­szár, Messalina és Báthori Zsó­fia sze­mé­lyé­ben.
Mi­a­latt szám­ta­ni fel­ada­to­mat vé­gez­tem, hogy ki­re mennyi év jut­hat, meg­je­lent a már a fel­szín­re ért csá­szár, az­az Bo­na­par­te Na­pó­le­on.
A Mar­seil­laise dal­la­mát fü­tyül­tem ne­ki, így fi­gyelt rám. „Monsieur”, mondá, „ha­mar te­gye fel a kér­dé­sét, mely­re pár per­cen be­lül vá­la­szol­ha­tok, az­tán be kell lép­nem a zygurat kör­kö­rös zeg­zu­gá­ba.”
„Fel­sé­ges csá­szár, meg­mon­da­ná – ha tud­ja –, ho­gyan en­ged­he­ti meg a Min­den­ha­tó, hogy az em­be­ri­ség leg­sö­té­tebb gaz­em­be­rei is, idő­vel, a fel­szín­re jus­sa­nak?”
„Hm. Tör­té­ne­te­sen tu­dom a vá­laszt. Egy­részt a Min­den­ha­tó (ahogy ön Al­fa és Ome­gát ne­ve­zi) ke­gyel­mes és ir­gal­mas, aki szám­mal mér­he­tő gaz­sá­go­kért nem fi­zet örök­ké­va­ló szen­ve­dés­sel. Néz­ze, itt van ké­rem a hu­nok At­ti­lá­ja – már sza­bad szem­mel is lát­ha­tó –, aki 900 000 em­ber ha­lá­lá­ért volt fe­le­lős. Ugyan­ak­kor 350 000 ko­ra­be­li ha­lan­dó­nak meg­ja­ví­tot­ta az éle­tét. No már­most, ha a 900 000-ből le­von­juk a 350 000-t, ma­rad 550 000 lé­lek, mely­nek föl­gyor­sí­tott ha­lá­lá­ért fe­lel­nie kel­lett. Ha ezt a szá­mot be­szo­roz­zuk 365-tel, ak­kor év­ben mér­ve meg­kap­juk a jég­ve­rem­ben töl­ten­dő időt úgy, hogy az idő­tar­ta­mot el­oszt­juk a ha­la­dá­si cen­ti­mé­te­rek­kel.
A zygurat kö­ze­pén egy ko­pasz, ko­tur­nu­sos, dús aj­kú fér­fi­ra let­tem fi­gyel­mes, ki­nek nyo­má­ban há­rom ószö­vet­sé­gi sza­kál­las pát­ri­ár­ka jár­ta a ke­ren­gőt.
„Is­me­ri őket fel­sé­ged?”, kér­dez­tem tá­voz­tom­ban Bo­na­par­tét.
„Óh, hogy­ne. A ko­pasz alak Pisz­li­csá­ré, a volt olasz kor­mány fő­ta­ná­cso­sa. Há­rom fe­le­sé­ge volt egy­szer­re. A pát­ri­ár­ká­kat ön is fel­is­mer­he­ti né­mi bib­li­ai jár­tas­ság­gal.”
Hát igen, Áb­ra­hám, Izsák és Já­kob, a Je­ho­va szol­gái lép­ked­tek ott. Ta­lán so­ha­sem vol­tak a jég­ve­rem­ben és ta­lán el­jut­nak a sík­sá­gig, amit mi ügye­fo­gyot­tan „menny­nek” ne­ve­zünk.
Te­hát ámu­lat­ba es­tem, meg­él­het­tem ugyan­is, hogy egy­részt a Túl­vi­lág egy­sé­ges, ahol a kel­le­met­len ré­szek a kel­le­me­seb­bek­kel vál­ta­koz­nak, más­részt azt, hogy hangyafallosznyi éle­tünk vét­kei – még ha te­mér­de­kek leendenek is – nem ér­het­nek fel az örök­ké­va­ló­ság mér­té­ké­vel.
Ám Na­pó­le­on már a zyguratban lé­pe­ge­tett. Kép­zel­jünk el egy ha­tal­mas kört – mond­juk ak­ko­rát, mint a volt Nagymagyarország –, ahol eny­hén föl­fe­lé tar­tó kör­gyű­rűk visz­nek a csú­csig. A csú­cson – né­ha per­sze év­szá­zad­okig tart az oda­ju­tás – szár­nya­kat kap az em­ber. „An­gyal lett be­lő­lem, mond­ta len­gye­lül II. Já­nos Pál pá­pa, aki azért né­hány hó­na­pot töl­tött gyor­sí­tott me­net­ben a zyguratban, mert a föl­dön rosszul ér­tel­mez­te a fo­gam­zás­gát­lás in­téz­mé­nyét. Ő ma­ga mond­ta: „Pé­ter, a kul­csos, kül­dött ide zyguratozni, mi­vel én oda­lent a Va­ti­kán­ban egyen­lő­ség­je­let tet­tem a mag­zat­el­haj­tás és a fo­gam­zás­gát­lás kö­zött. Pé­ter, inter alia, még ezt mond­ta ne­kem: „Wojtyla, te nem is­mer­ted a sze­ret­ke­zés örö­mét, mely há­zas em­be­rek bé­ke­kö­té­si ak­tu­sa is. Lásd, én nős em­ber vol­tam, aki nemlévő gyer­me­kei he­lyett a nyá­jam­ra vi­gyáz­tam.”
II. Já­nos Pál a sík­sá­gon lent Gan­dhi­nak adott ta­lál­ko­zá­si al­kal­mat. Ket­te­jük cse­ve­gé­sé­ből meg­ér­tet­tem – an­go­lul be­szél­tek, Gan­dhi in­dus, Ka­rul len­gyel ak­cen­tus­sal –, hogy ide­fent a túl­vi­lá­gon ko­ránt­sem kell unat­koz­ni. A jég­ver­me­sek és a zygurátosok fő­leg az­zal tö­rőd­nek, hogy hely­ze­ti hát­rá­nya­i­kat ha­bár las­san, de le­küzd­jék, míg a tisz­ta vagy meg­tisz­tult lel­kű­ek fel­ada­to­kat kap­nak a Min­den­ha­tó­tól. Gan­dhi öt­ven évet töl­tött a Pe­ga­zus csil­lag­kép fő­boly­gó­já­nak élet­te­ré­ben, mint őr­an­gyal, aki se­gí­tett ab­ban, hogy a boly­gó­be­li lé­nyek an­ti­anyag-töl­te­tük­től spi­ri­tu­á­lis mó­don meg­sza­ba­dul­ja­nak.
II. Já­nos Pál meg­kö­szö­rül­te a tor­kát:
„Mi, ré­gi­mó­di­ak, az an­ti­anya­got az ör­dög­nek hív­tuk. Azt hi­szem, a Te­rem­tő tö­me­gü­ket és szét­da­ra­bolt­sá­gu­kat azért en­ged­te az uni­ver­zum­ban, hogy egyen­súlyt hoz­zon lét­re. Az an­ti­anyag azon­ban vissza­szo­rít­ha­tó...
... Ar­ra is rá­jöt­tem, hogy a Min­den­ha­tó nem az­zal kez­di, hogy an­gya­lo­kat te­remt. A boly­gók fel­szí­nén ked­ve­ző fel­té­te­le­ket hoz lét­re, ezek­ből csí­ráz­nak a vi­rá­gok, majd az ál­la­tok, majd az em­ber. És ha ő el­éri leg­fel­sőbb ál­la­po­tát, hát an­gyal lesz.
A hin­du sza­bad­ság ki­ví­vó­já­hoz for­dul­tam, aki most is bor­da­zör­gő so­vá­nyan, vé­kony tu­ni­ká­ban ült büty­kös üle­pén egy ter­més­kö­vön. „Meg­bo­csás­son, mit le­het azok­kal a kentauriakkal ten­ni?”
„Néz­ze, ott a ter­mő­ta­laj­ból nőt­tek ki, kez­det­ben, nö­vé­nyek gya­nánt űr­bé­li csí­rák­ból a lé­nyek. Fej­lő­dé­sük egy meg­fe­le­lő fo­kán a lé­nyek ét­nö­vé­nye­ket kezd­tek ter­mesz­te­ni. De ez utób­bi ge­ne­rá­ci­ók el­lus­tul­tak – az an­ti­anyag ha­tá­sá­ra –, és a ter­-me­sz­tés he­lyét, ma­gát a hu­muszt kezd­ték za­bál­ni. A boly­gó egy­har­mad ré­sze már csak­nem olyan, mint a föl­di hold fel­szí­ne. Ha min­den hu­musz quadrátot föl­esz­nek, ma­guk is el­pusz­tul­nak. Ezt igye­kez­tem szel­le­mi rá­ha­tás­sal meg­aka­dá­lyoz­ni – nem si­ker­te­le­nül. A lé­nyek ál­muk­ban lát­ták meg a meg­ol­dást.”
Kö­rül­néz­tem az ide­fen­ti sík­sá­gon dú­san ter­mő gyü­mölcs­fák kö­zött. A te­mér­dek gyü­mölcs­fát te­mér­dek em­ber­so­ka­ság ápol­ta, nye­se­get­ték a fá­kat, egy­be­bo­ro­nál­ták, el­éget­ték a szá­raz ága­kat, eny­hén meg­la­zí­tot­ták a fák gyö­kér­ze­tét ta­ka­ró ter­mő­ta­lajt. Az asszo­nyok a le­ve­le­ket fé­nyez­ték.
Tő­lük mint­egy fél mér­föld­re egy má­sik em­ber­tö­me­get lát­tam, egy pri­mi­tív jég­gyár­ból jöt­tek ki, vál­lu­kon jég­táb­lá­kat ci­pel­tek, me­lye­ket egyen­ként be­le­csúsz­tat­tak egy ir­dat­lan lyuk­ba. Gan­dhi meg­ma­gya­ráz­ta a je­len­sé­ge­ket. „ A gyü­mölcs­fa­gon­do­zók a va­ló­sá­gos már­tí­rok: ős­ke­resz­té­nyek, a Gulagban el­emész­tet­tek, brit sor­tü­zek hin­du ál­do­za­tai, dél-ame­ri­kai in­di­á­nok és az el­gá­zo­sí­tott zsi­dók.
A sa­ját ver­mü­ket jég­gel töl­tők a gyil­ko­sok, a konk­visz­tá­do­rok, az ink­vi­zí­to­rok, a po­gány ró­mai csá­szá­rok, az NKVD tiszt­jei, a ter­ro­ris­ták, a ke­ret­le­gé­nyek.
Mi­köz­ben egy szil­vát szo­po­gat­tam, fel­fi­gyel­tem két ma­gyar fér­fi­hang­ra. Egy pok­ró­con fé­lig ül­ve és fé­lig he­ver­ve két so­vány ala­kot lát­tam, kik­ben fel­is­mer­tem Ba­bits Mi­hályt és Pi­linsz­ky Já­nost. Rí­me­ket fa­rag­tak, vers­so­ro­kat mond­tak egy­más­nak.
Majd fel­áll­va a jam­bus, egy rö­vid, egy hosszú, a tro­che­us, egy hosszú, egy rö­vid lé­pé­sét tet­ték meg, vé­gül kar­ölt­ve a he­xa­me­ter üte­mé­re ug­rál­tak.
Le­vett há­ló­sip­ká­val, a kul­tú­rát meg­il­le­tő tisz­te­let­tel kö­ze­lí­tet­tem hoz­zá­juk. „Jó­kor jött” – mondá to­rok­hang­ján Ba­bits, hogy el­dönt­se, me­lyi­künk köl­tői négy so­ra fe­lel meg leg­in­kább a föl-föl tá­ru­ló va­ló­ság le­kot­tá­zá­sá­nak. Pi­linsz­ky Já­nos rá­zen­dí­tett:
„Ato­mok ál­ma a va­ló vi­lág
Re­lá­ci­ók rej­tett tar­ta­lé­ka
Ég és föld köny­vét, könnyét
Rej­ti egy és egy­azon té­ka.”
Já­nos test­vér szé­gyen­lő­sen mo­soly­gott, e fen­ti négy sort nem­csak ő re­ci­tál­ta, ő is sze­rez­te.
Most Mi­hály mes­te­ren volt a sor:
„Új fel­té­te­lek kö­zött min­den él?
Kő­szív? Ener­gi­á­já­ban do­bog!
Ez su­gár­zik, amaz zeng és ze­nél,
a holt anyag­ban hő élet lo­bog.

A ha­lál­ban kris­tály­vá­zunk om­lik,
a kris­tály­koc­kák más tes­tek­re
                                              lel­nek.
A leg­ki­sebb: egész. Az nem bom­lik.
Örök, mint a leg­na­gyobb sze­rel­mek.

Tö­me­ge s moz­gá­sa bi­zony­ta­lan.
Utol­só szik­ra, el­ső jö­ve­vény,
hol az ál­lít­mány ő, hol az alany,

Oly­kor még tö­meg, másszor már
                                              a fény.
Tán a lé­lek is? Ilyen, és nem más?
Ki­nek zá­lo­ga a fel­tá­ma­dás.”
Ba­bits meg­ha­jolt és egy per­ga­me­nen nyúj­tot­ta át ne­kem a két ver­set.
El­pi­rul­tam, dön­te­ni nem tud­tam, az ér­de­met il­le­tő­en. Vé­gül os­to­bán ezt mo­tyog­tam:
„A négy­so­ros rö­vi­debb, a szo­nett hosszabb.”
A köl­tők ka­cag­tak, majd ka­ron fog­tak és el­ve­zet­tek a Ni­a­ga­ra lát­vá­nyát meg­szé­gye­ní­tő szö­kő­kú­tig.
Za­va­rom fo­ko­zó­dott. El­fe­lej­tet­tem, hogy mit kell ten­nem a vissza­té­ré­sért vagy az itt ma­ra­dá­sért.
Vég­re be­ug­rot­tam in medias res a fel­tö­rő-zu­ho­gó víz kö­ze­pé­be. Utó­lag, már tá­voz­tom­ban vet­tem ész­re a kút ta­lap­za­tá­ba vé­sett fel­ira­tot:
VÁN­DOR, ME­RÍTS SER­LE­GED­DEL
EB­BŐL A VÍZ­BŐL! MI­E­LŐTT LE­KOR­TYIN­TOD,
KOC­CINT­HATSZ AZ ÖRÖK BOL­DOG­SÁG­RA.
Utó­gon­do­lat: Csa­lód­nak, il­let­ve majd meg­le­pőd­nek azok, akik a túl­vi­lá­got az örök nyu­ga­lom ho­ná­nak hi­szik, mert az ato­mok szün­te­le­nül mun­kál­kod­nak, a ré­szecs­kék ben­nük se­ré­nyen dol­goz­nak, a nagy­tes­tű csil­la­gok pe­dig nagy­tá­von egy­mást vált­ják az Al­fa és Ome­ga in­dí­tot­ta sta­fé­tá­ban.