„…nehéz vállalkozás, hálátlan és sokszor szükségtelen feszegetni
…elemezni, kutatni, körüljárni kortárs-bennfentességgel vagy utókor-
szemmel azt a láthatatlan területet, senkiföldjét, melyet a ráépített be-
fejezett művek tesznek többé-kevésbé láthatóvá, érzékelhetővé. Többé-
kevésbé beláthatóvá.”
(Lászlóffy Aladár: Szabó Lőrinc költői helyzetei, 1973. 16.)
Hogy lehet illő, kompetens összefoglaló képet adni egy alkotóról, aki maga ezt vallja, úgy látja:
„…meggyőződésem, hogy életünk minden pillanatában feloldva ott van életünk összes pillanata.”
Hogy lehet helyénvaló holmi időrendbe-igazítás ott, ahol az egész életmű egyik alapvető jellegzetessége egyféle „boldog anakronizmus”, amely „csak az időt s az embert szolgálja” Hogy lehet elkezdeni például a szülőföld, szülőhely megidézésével, amikor a költő hangsúlyosan, többszörösen állítja: „Igazi szülőföldünk egy kor”
S ugyanakkor, ráadásul, nála „egy kor” sohasem egyetlen időszak, s különösen nem emberöltő-értelmű, hanem előzmények együttese, korok egymásutánjának sorozata, teljes visszapillantó tükörből, avagy „ásatások”-ból. Az emlékezet és az egyetemes emlékezet – múzeumok, gyűjtemények, könyvtárak, kitűntetett szürkeállományok – kincstárából, emígy különös belső következetességgel felfüggesztve az IDŐszabályt is, akár a „TÉRszabályt”
A kérdések végiggondolása közben, szándékos az, hogy már az első mondatban „összefoglaló kép” szerepel monográfia helyett, s hogy az alanyt, a témát „alkotóként” jelölöm meg, ahelyett, hogy költőt, írót, elmélkedőt stb. mondanék. Hiszen szabad-e, helyes-e szabályos monográfiát írni arról, akit alapvetően a szabályok mindenkori áthágása jellemez. Helyes-e formatartóan beszélni arról, aki állandó forma-bontó/teremtő, kísérletező (még a látszólag ennek ellentmondó, „klasszikus”, „kötött” fomákhoz visszatérve is az). Helyes-e költőnek, írónak, egyébnek nevezni, amikor - visszapillantva különös erővel – szembesülhetünk egy derengő felismeréssel. Azzal, hogy poétikai (avagy még poétika-előtti?) lényegében nyitott kérdésnek tekinthető nála: minek is nevezhetőek igazában mindazok a megjelent munkái, írásművei – egészében az eddig nyomtatásban napvilágot látott 39 kötet, - amelyek közül a legtöbb az önmaga alkotta szabály megszületésének folyamata. Legkevésbé tekinthető „szabálytalannak. Látszata csupán – (bár igen megtévesztő látszata!) – a szabályoknak fittyet hányó költői nyegleség, pongyolaság, nemtörődömség, kihívó, hetyke, kamaszos, szamárfület mutató, szándékos „szabálytalanság”, „szabálytalankodás” (ez is józsefattilás, avantgarde-os). Máskor meg éppen a homlokegyenest ellentéte ennek: nem átall a legősibb, legprimitívebb, avagy leghagyományosabb – csengő-bongó formákhoz, netán „rigmusokhoz” visszatérni, mintegy engedékenyen („szolgaian”?) formát követni. Gyermekvers-változatoktól, dudorászó népdal-melódiáktól csasztuskákig. (Ismét csak József Attila jut eszembe, - s Weöres Sándor - ,dúdolóik, mondókáik. Az, amikor a vers, a nyelv, a rím, a ritmus-emlék maga termi a dalt, a formát. „Ének, hajolj ki ajkamon,…”). Ugyanakkor, - avagy más alkalmakkor – a bravúr, a virtuóz nyelvi, ritmikai, poétikai alkotás újabbfajta poláris ellentéttel ejtheti zavarba a gyanakodva olvasót. Lászlóffy Aladár olyanféle verselési brillírozásokat, ritmus-, forma-, rím-, szó-játékokat, egységgé formálódó, sokrétű belső összefüggés-rendszerét bocsátja ki (ujjai), lírikusi tolla alól, mint amilyenekhez hasonlókat Arany János nyelvi játékaiban (a voltaképpen utólag felfedezettekben), majd Babitsnál, Kosztolányinál, Weöresnél, - s ismét csak József Attilánál – legközelebbiként: Szilágyi Domokosnál találunk. (Lám, nem is olyan példátlan! Inkább, külön-külön, hangsúlyozottan egyedi mivoltában „példás”.) Egy-egy említésnyi példa, a pálya elejéről, s a 2ooo-ben megjelent kötetből.
Mindenik költő úgy érezte: őse
A mindentmegértésnek – pedig ő se!
(1965,)
a már „megengedhetetlenül” tiszta rím, sőt, kecskerím. A legutóbbi gyűjteményből pedig például egyetlen verssor kívánkozhat mellé:
Az idő megint életemre tőr?
Ez is rím- szó- jelentés-játék. De talán még fokozottabban és sűrítettebben az, mint a korábban idézett példa. Antik félálmok című versből való a kiemelt sor. Olyan különös felépítésű műből, amelyben a négyszer 14-soros, - külön-külön is teljes egységnek tekinthető – darabok szervesen, többszörösen egymáshoz kapcsolódnak, sokszoros belső szabályszerűséget hordoznak, egyedi vers-remeklésként. Bármely irodalomtörténeti elődjétől megkülönbözteti az a tény, hogy a négy rész címét, tárgyát adó négy, patinás erdélyi város költői megjelenítése többrétű, bűvös poétikai négyszöget alkot. Torda, Enyed, Gyergyó, Déva
adott lírai megidézésében négyesüknél több, teljesebb, jelentésgazdagabb egységet, mélységet rejt és sejttet. Jó példának tekinthető arra a fajta irodalmi rekonstrukciónak is nevezhető tevékenységre, amely az egész Lászlóffy Aladár életműben jelen van, s alapvető jellegzetességeként van jelen. Kellő kifejezést keresve, s ehhez saját műveihez fordulva, mondhatjuk ezt a fajta, szüntelen, szorosan és egyszerien személyiségéhez kötődő; szigorúan egyéni szenvedélyeiből és fegyelméből: adottságaiból és eltökéltségéből fakadó munkálkodást állandósult „ásatások”-nak.
A szó ismét a kezdetben idézett regényére utalhat legközvetlenebbül, A képzeletbeli ásatás-ra (1987.). De például ez a cím, ez az önmegjelölés, - melyik művére n e m illik? Van-e olyan Lászlóffy-mű, amely valamiképpen n e lenne „ásatás”? Főként az itt is alkalmazott, többféleképpen átvitt értelemben, s a „képzeletbeli” jelzővel dúsítva? Vajon a verskötetek mindegyike, - Hangok a tereken (1962)-től, Színhelyek (1965)-től a Bársonyok és Borgiák (2ooo)-ig; - a regények, novellák Héphaisztosz (1969)-tól A Seregek Urá-ig (1998); - nem képviselik-e efféle, költői, képzeletbeli ásatások részeit, lépéseit? S talán még fokozottabban mondható el ez az „egyéb” műfajokhoz sorolható művekről, könyvekről. A talán „esszéknek” nevezhető kötetekről (Szövegek szövetségé-től (1988.) Szélmalom-leltár-ig (1999).), - illetve a „mesék és monológok”-nak keresztelt gyűjteményről, avagy temető-monográfiának címezhető tekintélyes albumról (A holdbéli pásztor, - Házsongárd, (1989.). Az elsőként említett regényről írja, - de, úgy vélem, egyúttal szintén az egész életműre vonatkoztatható találatként gondolkoztat el - Csapody Miklós: „A hangulatos régész-szakszó a címben jellemző, ám csalóka metaforája ennek a költői regénynek. De csak megtéveszt, be nem csap.”
Ez az „ásatás”-szó, fogalom, metafora – egyetlen, önkényesen kiemelt ürügy, esély csupán - arra, hogy felvillanthassam: ebben az életműben nemcsak a versvilág, hanem például líra és próza, líra-próza és esszé, avagy másféle művészi megnyilatkozási módok sajátságosan, s Lászlóffy Aladár egyszeri műhelyét jellemző módon élnek egymás mellett, születnek egymás után, - vagy inkább fakadnak egymásból. Egymásból? Inkább abból a közös talajból, amelyet az előrebocsátott, választott mottóban, Szabó Lőrincről szólván, maga az alkotó „láthatatlan terület”-nek, „senkiföldjé”-nek nevez.
Úgy vélem, ez az utóbbi, az eredendő közös táptalaj, a mintegy „sorsszerű” gyökérzet az alapja, indítéka annak, hogy az említett (s említetlen) esetek legtöbbjében (vagy talán mindegyikében?) műfaji határokat lép át, módosít, mellőz, avagy teljesen megváltoztat – igen látványosan, alig láthatóan, avagy teljesen láthatatlanul. (S ezek a határok nemcsak arisztotelészi, klasszikus, avagy modernitás-béli műfaji határokat jelentenek az adott életmű esetében.)
Szándékos költői, írói stb. programról lenne szó? A legkevésbé. Talán semmi sem áll oly távol a Lászlóffy Aladár-féle írásmódtól, mint a szándékosság, előre-tervezettség. Ha már szó van erről, - hát inkább ennek egyféle, sajátos ellenkezője van inkább jelen. S az a tapasztalat, feltevés alakult ki bennem, mint olvasóban, hogy éppen ez az alkati, fatális, sajátosan „szent” őrizkedés bármi szándékosságtől, előre-eltervezettől, ugyanakkor mély tiszteletben tartása, alázatos szolgálata a „belső” (egyben holmi „vis maior”) késztetésnek, ellent-nem-állás semmi efféle kísértésnek, - tehát ez a sajátos műhely, a fúró-faragó művész legfőbb erőforrása. Erőforrás és egyben legsebezhetőbb pont, Achilles-sarok is. Úgy vélem, innen valók a műhelyforgácsok, - meg a legsikerültebb remeklések, egyaránt. Ezért könnyen lehet, hogy ha valaki nem az egészet látja, hanem ötletszerűen egy-egy részlettel találkozik, akkor nem fedezi fel önmagának az életmű lényegét. Esetleg félreismeri. (Ez a kockázat természetesen szinte minden oeuvre esetében létezik. De adott esetben mintha fokozott esélyként merülne fel.) Rendkívül egyenetlen ez az életmű. Az egyes darabok mindegyike az egészért van. Ahogyan ezt éppen adott pillanatban tenni képes. Főszereplő maga a műhely. A lankadatlan működés.
„…én egyedül az emlékkészletem után futok: annak karbantartására van gondom” -- olvashatjuk egyhelyütt. S meg is okolja, miért teszi ezt: „…szerencsére nincs lezárt kor, ilyen értelemben lezárt élet sem; amíg valaki valaha még saját eleven mivoltának pillanataiba emeli az egykor élőket, minden feltámad és folytatódik”.
Ebben a szellemben olvasható és olvasásra érdemes ez az életmű.
„Mit látsz egy íróasztalon?”
Papírt. Teleírtat, ürest, firkákat, fecniket, sok-sok türelmetlenül, dühösen összegyűrt szemetet. „Készárú”, összedobált eszközök, és sok-sok lom, lom, lom. Rom. Mint minden műhelyben. Egy műhelyben, egyben a sok közül. A levegőben feszültség, némi, kétes öröm. Kétségek szorongató halmaza.
„Íróasztal.”. Lehet ez „térdre szorított papír”, notesz. Cédulára, cetlire, papírszalvétára, sajtpapírra, villamosjegyre, árcédulára, rongyfoszlányra sebtiben feljegyzett, elmosódott szavak helye. Vonaton, vendéglőasztalnál, félálomban. Nyirkos kufsteini börtönben, aradi vesztőhelyen, világháborús lövészárokban, vagonban, munkatáborban. (Csak egy-egy Kazinczy Ferenc, Leiningen-Westerburg Károly, Radnóti Miklós, Wittgenstein, Varlam Salamov kell hozzá.). Ilyen „íróasztalok”- mellett „ülnek” Lászlóffy Aladár világának megidézett, végtelen sorban menetelő tagjai, tanúi. Saját létünk, múltunk tanúi.
Mit látsz egy íróasztalon? Egy olyanfajta íróasztalon, mint amilyen Lászlóffy Aladáré? Többek közt „tükröt” is. Tükröt önmagadról, a világról, a világodról. A világról: mint történelemről, mint a történelem állandó tanulságairól és tanulságtalanságairól. Az állandó csatáról, hogy az előbbi legyen a győztes. Állandó ütközet, akkor is, ha nem bunkó, ágyú, vagy karabély atombomba a fegyver, hanem csupán egy toll. Az íróasztalánál feszülten gondolkodó tudja és átéli, hogy „…az igazi történelem a sejtjeinkbe, a reflexeinkbe ivódott emlékezés; nem könyvből tanuljuk, hanem a vérünkbe köti valami titkos hemoglobin.”
Lászlóffy Aladár íróasztalán, (mint minden valódi felelős alkotó ember szellemi műhelyében), „az ember” maga a „csatatér”, az ember, mint „egy nevetségesen vékony agykéreg”. Az ember, aki maga „a természet emberré formált darabja”, s aki igazán csodálja ezt a történelmi csodát. S aki azt is tudja, hogy „ezt a kiküzdött csodát nem lehet birtokolni, csak újra kiküzdeni, minden nap, minden órában, minden másodpercben” . Aki tudja, hogy minden „tett, a legbanálisabb is, döntés és választás ebben a harcban, s minden döntésünk a Neander-völgyig visszamenőleg igazolja a csodát vagy a csoda kudarcát, az emberséget vagy az embertelenséget.”
A költői világban vízióként:
Galilei álmodja ezt a hadsereget.
Különben egyenként ülnek pislogó
Lámpáknál, s időnként orrukon
megigazítják a pápaszemet. És
békésen hatalmasok.
(Vivat Academia, 1999. 79-80. Első közlés: 1976.)
Mi az, ami „műalkotás”, mi az, ami „kész”, - (mindig, csak idézőjelben kész)?
Képlet. Esetleg képlet-sorozat. „Modell.” Lehet modell vázlata, vagy csak egy-egy apró jel, elmosódott vonás, s.o.s. a családnak, akárkinek, aki megtalálja, az embereknek. „Modell”: az életjel, az élni-akarás, az emberi lét, az emberség modellje.
Képlet, modell: az emberi tudat, az agy, az eszmélet – netalán utolsó pillanatainak élet, tartás, etika-modellje. Üzenet az élőknek. Az utódoknak. Az utókornak.
Üzenet: „még vagyok”, „még vagyunk”. Legyünk. S ne vegetatív lényekként legyünk, hanem kétlábon álló, tudatunkban, felelősségünkben, erkölcsi tartásunkban is „Embertartásban” állva. „Állva”, akkor is, ha kétvállra fektettek; ha négylábra kényszeríttetek, ha földön, padlón rugdosnak, ha nyomban felhúznak, kiterítenek „Kiterítenek úgyis.” DE, amíg írsz, amíg a helyeden vagy, amíg a magad műhelyében teszed, amit tudsz, amíg gondolsz, amíg őseidre, utódaidra gondolsz, - addig nemcsak „vagy”, hanem emberként lélegzel.
Ennyi a költő „világa”, világának üzenete.
