A visszapillantás a nagy elődökre a romantikus zene vívmánya volt. A kezdés Beethoven nevéhez fűződik: tudatosan nyúlt a FÚGÁhoz mint szimbólumhoz és ezzel együtt a barokk stílus újraéléséhez. A romantikusok már neo-stílusként élik meg az immár visszafordulásnak számító „áttűnéseket” egy déja vu-zenében. De igazán csak a 20. század tízes éveiben válik általánossá a büszkén vállalt (felvállalt!) neoklasszikus eszme. Prokofjev indítja a sort az ú.n. Klasszikus szimfóniájával. Haydn világát idézi meg modern zenei köntösben és még abban is reménykedik hogy, ha idővel megkedvelik a művét, népszerűvé válik, akkor talán még valóban klasszikus is lehet. Reménye bevált: a szimfónia a 20. század egyik legismertebb, legsikeresebb művévé vált, modern klasszikus remekké. A JÁTÉKból stílus lett vagy legalábbis annak látszata. A múlt században kétszer is fellángolt a neoklasszikus eszme a zenében: először a 30-as évekbeli remekművekben Stravinsky, Prokofjev, Orff és egy kicsit később Bartók művei fémjelzik a fejlődés irányát. A második fellángolásra a 80-as években került sor, majd minden nagy zene-megújító egy kicsit „vissza”-lépett a klasszikus ideál felé.
Nagy kérdés, hogy ezek a művek valóban a klasszikus rend zenei megkeresései vagy különböző maszkok egy egyszerűbb zenei nyelvezet felvállalására, a neoklasszikus (neobarokk, neogregorián, stb.) megjelölések csak amolyan segítő, magyarázó fogódzók a jelenség megértésében. Stravinsky 1927-ben szükségét érezte, hogy hozzányúljon ehhez a friss tabu-témához. Rövid írásának figyelemreméltó címet adott: AVERTISSEMENT. A benne foglalt gondolatok többnek számítanak egyszerű figyelmeztetésnél: magát a jelenséget kérdőjelezik meg. Egyáltalán lehetséges-e ÚJKLASSZICIZMUS? Már első mondata is rendkívül lényegre törő megállapítás: „Sok szó esik manapság a visszatérésről a klasszicizmushoz, a neoklasszikus rovatba sorolva azokat a műveket, amelyekről úgy vélik, a klasszikusnak mondott művek hatására íródtak”. Jelentőségteljes Stravinsky szóhasználata: „neoklasszikus rovat”, „klasszikusnak mondott művek”. Látható, hogy erős fenntartásai vannak a névhasználattal kapcsolatban éppúgy, mint a lényeggel. Így folytatja: „Vajon a múlt alkotásainak nyilvánvaló hatását mutató művek közül a figyelemre méltóak nem ásnak-e mélyebbre az úgynevezett klasszikus nyelvezet egyszerű utánzásánál? A nagyközönség és vele együtt a kritika láthatólag bizonyos úgynevezett klasszikus-zenebeli technikai eljárások felületes benyomásainak regisztrálására szorítkozik.” A modern zene nemcsak a témát vesztette el, de a formát is, nemcsak atematikus zenét produkált, de forma nélküli hangzásfolyamatokat is. A szerves rendet matematikai képletek alkalmazásában véltük, véljük felfedezni. De ez zenén kívüli elemek zenébe tolakodását segítette elő. Stravinsky írja: „Önmagában semmi (például a zenében egy téma vagy ritmus) nem elegendő anyag a művész számára egy mű megalkotásához. Nyilvánvaló, hogy az anyagnak szerves rendbe kell illeszkednie, amelyet, mint minden művészetben, a zenében is formának nevezünk. Minden nagy művet ez jellemzett – a dolgok összefüggése, az anyag és szerkezet összefüggése: ez az összefüggés az egyetlen szilárd elem, mert rajta kívül minden megfoghatatlanul egyéni – a zenében zenén kívüli. Stravinsky több írásában, nyilatkozatában, megjegyzésében utal a FORMÁRA: „Arra a következtetésre jutottam: ha a súlypont a formában, mint a mű kizárólagos érzelemkeltő hordozójában rejlik, ha a formába a szerző annyi kifejezőerőt ad, hogy a fölöslegesség érzete nélkül további erő (például az előadó személyes hajlama) nem adható hozzá, akkor a zeneszerző tekinthető zenei érzései egyetlen interpretátorának, és az, akit interpretátornak neveznek, kivitelezővé válik.”
Stravinsky FORMÁN nem formakereteket, előre eltervelt zenei arhitektúrákat ért: a formát a zenei anyag meghatározta, létrehozta eredménynek tekinti. Az interpretátort pedig a forma megvalósítójának és nem értelmezőjének. „Az anyag különbözősége szabja meg a forma különbözőségét. Márvánnyal nem ugyanúgy dolgozunk, mint kővel.”
Stravinsky után újra kell gondolnunk mindent, amit eddig a zenéről a 20. század örvénylésében vallottunk: A ZENE CSAK A ZENE RÉVÉN ÉRTHETŐ MEG.
