A háború után
A kép, amelyet Európáról alkotott, pontos és részletes volt, egy Baedeker, egy múzeumi katalógus sem lehetne különb, a sok kicsiny részletből összerakott mozaikot mégis egy látomás fogta egységbe, Cs. Szabó László európai tablójának ez a személyes vízió adta meg az értelmét. Az ő Európája annak a kultúrának a klasszikus földje volt, amelynek a görög-latin antikvitás, a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás adták a karakterét. Ebben a, fájdalom, mindinkább virtuálissa váló Európában kereste a magyarság helyét és hivatását, és a régi Erdélyt is azért becsülte igazán, mert annak arcán is a virtuális Európának a jegyeit ismerte fel. Mind aggodalmasabban tanulmányozta azt a huszadik századi Európát, amelyet különféle diktatorikus ideológiák kívántak kísérleti terepnek és befolyási övezetnek felhasználni. Különös nyugtalansággal vette tudomásul, hogy Közép-Európa, amely a maga Magyar, német-osztrák, cseh és lengyel kultúráival valaha ennek a virtuális Európának egyik műhelye és otthona volt, miként halad a teljes szellemi szétesés – ma így mondanánk: a ,,harmadik világbéli” lét – felé.
Ez a szétesés az Osztrák–Magyar Monarchia bukásával kezdődott meg, és a második világháborúval: a német, majd orosz megszállással vált teljessé, hogy következtében már csak az egykori közép-európai régió romjai maradjanak. Ezeken a romokon próbált helytállni, amíg tehette, Cs. Szabó Lászó is. A német megszállás után munkatársaival – Ortutay Gyulával és Örley Istvánnal együtt – elhagyta a rádiós munkahelyét, először Balatonföldváron, majd Budán bujkált. A háború után ő is szerepet vállalt az ország újjászületni látszó életében: 1945-ben a Képzőművészeti Főiskola újonnan alapított művelődéstörténeti tanszékének vezetője lett. 1946–1947-ben fél évet Nyugat-Európában töltött, 1947-ben Rómába látogatott. 1946-ban jelent meg Két part című esszékötete, 1947- ben pedig Márvány és babér című antológiája, ez a munka az Itáliáról szóló költői művekből adott közre bőséges válogatást. Személyes hangú esszéiben elvesztett barátainak – Szerb Antalnak, Hevesi Andrásnak, Örley Istvánnak, Radnóti Miklósnak – állított emléket, illetve az elpusztult európai városok történelmi múltját és művészi hangulatát idézte fel. Minden veszteség és pusztulás ellenére is bízott az európai kultúrában, ennek a kultúrának az egyetemes jeientőségében és megtartó erejében, erről a bizalmáról tanúskodnak ekkori írásai.
Megbecsült helye volt az újjászülető magyar szellemi életben, ennek ellenére nem látott lehetőséget arra, hogy munkáját azoknak az eseményeknek a jegyében végezhesse tovább, amelyeket korábban képviselt. 1948 végén tanulmányútra Olaszországba utazott, majd 1949 februárjában egy hazulról érkezett figyelmeztetés hatására (ez a kommunista hatalomátvétel várható következményeit jelezte) az emigrációt választotta. Kezdetben Rómában és Firenzében élt, majd 1951-ben elfogadva a londoni rádió meghívását, Angliában telepedett le. A BBC magyar adasának munkatársaként dolgozott, emellett emigrációs körökben és találkozókon tartott előadásokat. Írásai az Új Látóhatárban, a Katolikus Szemlében és az Irodatmi Újságban láttak napvilágot. 1958-ban felvette az angol állampolgárságot, 1972-ben vonult nyugalomba. 1953-ban Rómában jelent meg Magyar versek Aranytól napjainkig című antológiája, 1955-ben ugyancsak Rómában Irgalom, majd 1979-ben Münchenben Vérző fantomok című elbeszéléskötete. Útirajzait Téli utazás (München, 1956), Halfejű pásztorbot (London, 1960), A nyomozás (Osló–Bécs 1966), Hunok Nyugaton (München 1968) és Római muzsika (München 1970) címen jelentette meg. Félszáz ének és egy játék (München 1959) és Pokoltornác (London, 1974) címmel verseit, illetve prózaverseit, A gyanútlanok (Bern 1976) címmel hangjátékait, Két tükör közt (Bern 1977) címmel írókkal folytatott beszélgetéseit adta közre. Irodalmi tanulmányai és művelődéstörténeti esszéi Ország és irodalom (Brüsszel 1963), Száz arany esztendő 1760–1860 (London 1972) és Petőfiék (München 1973) címmel kerültek az olvasó elé. Önéletrajzi írásait és interjúit Hűlő árnyékban (Bern 1982) címmel rendezte sajtó ala.
Emigráció és hazatérés
A hetvenes években vetődött fel először valamelyik könyvének hazai megjelentetése. 1980 tavaszán a Nagyvilag adott helyet Dickens Napló című nagyobb esszéjének, majd az év őszén Budapestre látogatott s a görög kultúráról előadást tartott egykori munkahelyén, a Képzőművészeti Főiskolán. Ezután három egymást követő esztendőben is Magyarországon járt, beutazta az országot, kapcsolatot teremtett az irodalmi és művészeti élet képviselőivel. Életével és munkásságával több interjú ismertette meg a hazai közönséget: 1980-ban a Jel-Kép című telekommunikációs szemle, 1981-ben a Vigilia és a győri Műhely, 1983-ban a Kortárs közölte ezeket a beszélgetéseket. 1982-ben a Gondolat Kiadónál látott napvilágot Alkalom – Esszék irodalomról, művészetről, majd 1985-ben a Magvetőnél Őrzők című tanulmánykötete, 1983-ban ugyancsak a Magvető adta közre Közel s távol – Ősszegyűjtött etbeszélések 1948-1981 című könyvét. Azóta majdnem mindegyik emigrációban írott könyve megjelent idehaza.
Cs. Szabó László a politikai körülmények radikális megváltozása következtében választotta az emigrációt, régebbi művei azonban elárulják, hogy az önkéntes száműzetés lehetőségével már korábban számot vetett. Levél a bujdosóhoz című írásában, amely Márai Sándor egy párizsi utazása alkalmából született, már az önkéntes száműzött sajátos sorshelyzetén meditált: ,,Több ezer éves családból származik. Thébai királyfiaktól ered a nemesi ág: a politikai számkivetett. A plebejus vonal kevésbé hősies, de éppen olyan régi s jóval veszedelmesebb. Ez a tanult bujdosó. Az önkéntes száműzött mintaképe s szellemi elődje. Ő e második hagyomány képviselőjének érezte magát, midőn Itáliában az emigrációt választotta: a szellemi munka teljes függetlenségére vágyott, s visszatekintve három évtizedes külföldi tartózkodására, úgy látta, hogy ezt végül is londoni magányában sikerült elérnie. Ennek a függetlenségnek a jegyében ítélte meg a hazai politikai eseményeket, de az emigrációs tapasztalatokat is, amelyekről gyakran ironikus elutasítással nyilatkozott. Írói munkássága mindenképpen azt mutatja, hogy mélyen átélte és őszintén fejezte ki az emigráció tapasztalatait, s számot vetett az idegenben élő magyar író helyzetének mind előnyeivel, mind hátrányaival.
Énekek, prózaversek, elbeszélések
Az emigrációs lét szellemi megpróbáltatásairól adott számot verseiben, az állandó hiány, a mindenkori búcsú közérzetét szólaltatva meg. Nemcsak ifjúságától búcsúzott és nemcsak a hazai kultúra éltető közelséget hiányolta, fajdalmas benyomást gyakorolt rá a nyugati civilizáció huszadik századi válsága is. Verseinek, szóljanak személyes gondokról vagy az európai művelődés megpróbáltatásairól, egyaránt elégikus dallama van
Könnyet ne könnyel, bút ne búval olts,
ne nézz te képet s ne tanulj nevet,
festőnevet, mert jobb annak, ki gyors
cserével most falut s festőt feled.
Egy volt a tét: hazád s a Napnyugat,
együtt nyeli a fölvert vízfodor.
De rossz a szél! új holtakért ugat
s a szívünk folyton válást gyakorol.
Meddig s kikért még, mennyi kellenék?
Hol Kölcsey s hol Dante született,
palánk, külső vár, végső menedék
mind elmerül a kéményfüst megett
(Még egy búcsú)
Hasonló élményekről tesznek tanúságot prózaversei, amelyek egyaránt merítenek a mitológiából és a modern bölcseleti gondolkodásból, s egyforma erővel idézik fel az ifjúság boldogabb emlékeit és költőjük mai gondolatvilágát. Ezt a világot fájdalmas szkepszis jellemzi, igaz, e szkepszist a nyugati kultúra humanista hagyományai iránt érzett ragaszkodás ellensúlyozza. Semmi című költeményében a magány szorongató érzése és az emberi erőfeszítések hiábavalóságának tudata uralkodik, csak a befejező sorokban villannak fel a megnyugvás halovány fényei: ,,semmi, csak az öröm, hogy itt voltál nyomtalanul s szétszórt, szikrázó hamvaddal játszik a közönyös tenger”. Meddő nap című prózaverse ugyancsak személyes értelmű elégia, a hontalanság fájdalmát panaszolja: ,,Vereségem, száraz lángoszlop, ciprus Lucifer, te kezdted el hajnalban ős tagadásoddal, az elemek neked szolgáltak egész nap. Ég bennem a nap, meddő szégyene dúl még, de növeszt is az emlék, homlokom vívódva ádáz harcban a versért harangtornyokig ér már s hontalan kezemet egy ciprus fölé tartom melegedni.”
Az ,,énekek” és a ,,prózaversek” többnyire elégikus és tragikus érzésről hoznak hírt, az elbeszélések hozzájuk képest kiegyensúlyozottabb világképről tanúskodnak, olyan világképről, amelynek alakításában nemcsak a száműzetés fájdalma kap szerepet, hanem az életszeretet, az érett bölcsesség, sőt a szellemi fölényt mutató irónia is. Cs. Szabó László első külföldön írott elbeszélése, az Irgalom még a búcsú fájdalmáról, az emigrációs lét bizonytalanságáról panaszkodott, habár a száműzetésben várakozó író és utána menekülő felesége találkozását megrendítően költői színekkel festette meg. ,,Másfél éve nem látták egymást – olvassuk –, s azt hitték, hogy a sohából nem lesz már valaha: ki-ki megkeresi magános sírját Európa két felén. Odaveszett mindenük, a férfinak egy fiókra való holmija volt Firenzében, az asszonynak ez a koffer, amelyet egy bolhás kuvasz szagolgatott az asztallábnál. S előttük Olaszország, ezer kilométer hosszúságban. S az országban több ezer rendőrőrszoba Gradótól Szicíliáig. Lejáró tartózkodási engedélyek, könyörületi meghosszabbítások, kétmillió munkanélküli, másik kétmillió alkalmi munkás, apadó menekülttáborok, a Genovai- és Nápolyi-öböl s az öbölben kivándorlóhajók. Röntgenfelvétel. Neki már volt, lesz Annának is. Ujjlenyomat az amerikai konzulátuson. Neki már volt, lesz az asszonynak is. Önéletrajz. Kétszáz sorban, száz sorban, ötven sorban, csak röviden, röviden! Már úgy hangzottak a kicsiszolt rövid életrajzok, mint egy-egy prózaköltemény, már ritmusuk volt angolul, megvoltak angol és amerikai helyesírással, titkos rímeket csúsztatott az olasz változatba, és stílusgyakorlatból megköltötte franciául is. De ezentúl jobb lesz a dolga. Mondta a sofőr is. Evett-ivott. S szerette volna csodatevő erővel vegighúzni a kezét az asszony kővé vált tekintete előtt.” A hontalanság megpróbáltatásaival több elbeszélése foglalkozik, Cs. Szabó László általában emigrációjának korai szakaszára tekint vissza, sorra idézve fel római (Pótvizsga), firenzei (Az érme), párizsi (Lélekvándorlás) és londoni (Hajótöröttek) tartózkodásának vagy látogatásának egyszer szomorú, máskor mulatságos eseményeit. Az utolsónak említett londoni elbeszélés is a száműzetés keserű viszontagságairól ad képet: ,,Hontalanok voltak, azaz másodrangú emberek. Sose mondták nyíltan a szemükbe, ajándékcsomagokat kaptak tengerentúlról, három világrésszel leveleztek, színházi potyajegyet nyomtak a kezükbe ‘lelki kenyér’-nek, a férfi időnként újraköltötte rövid önéletrajzát, s három-négy nyelven világgá küldte hivatali papírkosaraknak. S mindig volt vetett ágyuk. Hol itt a baj? biztatták magukat. Ott volt a baj, hogy a rendőrség háromhavonta rájuk szólt, hogy menjenek odább! S a részvevő, melegszívű idegenek a feketekávé után megkérdezték, hogy tulajdonképpen mikor térnek már haza. Nem töltik otthon az idei nyarat? A rendőrségnek csavargók voltak, a befogadó népnek kéjutasok.”
A száműzött vallomásai
A hontalanság és a száműzetés fájdalmas tapasztalatait ábrázolják történeti elbeszélései is: Cs. Szabó már korábban vonzódott a múlt emberi viszonyainak és hangulatának életre keltéséhez, a történelmi környezet aprólékosan hiteles rajzában időszerű gondolatokat és felismeréseket fejezett ki. Újabb történelmi elbeszélései (Salamon király, Is-Ten, a nagy órásmester, Titus beszél) régmúlt történelmi korok magányos embereit mutatják be, akik kényszerű száműzetésben vagy bujdosásban töltik életüket. Ezek közé az elbeszélések közé tartozik A kegyenc című nagynovella, amelynek hőset némileg Szamosközy Istvánról, a 16–17. század fordulójának neves eredélyi historikusáról mintázta. Szamosközy más erdélyi nemes ifjakhoz hasonlóan Pádovában végezte tanulmányait, s hazatérve a kalandor külpolitikát folytató Báthori Zsigmond fejedelemtől szétzúzott ,,békepárthoz” tartozott. Cs. Szabó hősének életútja nem követi teljesen a történetíró pályáját: nem tér vissza Erdélybe, önkéntes itáliai száműzetésben marad, s onnan figyeli a hazai eseményeket. Az elbeszélés eszméje az Erdély öröksége című szöveggyűjtemény sajtó alá rendezése során fogant, szövege még Budapesten készült a végleges távozás előtt; a történelmi megpróbáltatások szorongató előérzete, a töprengés a száműzetés lehetőségein viszont már a távozás lassan érlelődő elhatározására mutat. Így lesz az elbeszélésből mintegy ,,előhang a száműzetéshez”, egyszersmind annak a meggyőződésnek a kifejezése, hogy a küzdelmes történelmi korszakok nem kedveznek a kultúra ápolásának, s a társadalmi harcok lerombolhatják a békés teremtő munka lehetőségeit. A történelmi elbeszélések a hazájától távol élő írástudó személyes etikájának kidolgozására törekednek, ezt a személyes etikát a függetlenség és a hűség kettős eszményének jegyében teremtik meg, példázatos jelentésük arra utal, hogy a saját gondolkodói szuverenitását külföldön megtaláló író sem szakadhat el szülőhazájának történelmétől, s a független megfigyelő posztján is ragaszkodnia kell a maga nemzeti tudatához, kulturális gyökereihez.
Mindez azt mutatja, hogy Cs. Szabó László nem az ,,emigráció írója” akart lenni, hanem az egész magyar kultúrközösségé, s nem kívánta elfogadni az emigráció aktuális politikai eseményekhez kötött gondolkodásat, valamint gyakorlatát. Ellenkezőleg, elutasító iróniával szemléli az emigráns politikusok naiv képzelgéseit és egymás közötti torzsalkodásait. A csere című elbeszélésében a szatirikus irodalom hagyományait követve ábrázolja az emigráns politikában dúló személyi és csoportküzdelmeket, s metsző iróniával rajzolja meg a szüntelenül egymás ellen intrikáló, önjelölt pártvezéreket és botcsinálta államférfiakat. Sokat mond az írói névválasztás is: Tömöri-Huber, Heltai-Huszár, Újlaki-Garák és Lohinai Lájtner neve arra a politikusrétegre utal, amely felett már régen ítéletet mondott a történelem. Hasonlóképpen szatirikus jelentése van annak a ,,seregszemlének”, amely Tömöri-Huber sajtótevékenységét mutatja be: ,,Jó tucat emlékirat, cikk, nyilatkozat, nyílt levél, hozzászólás kelt szárnyra müncheni hadiszállásáról, a Regina-szállóból. A Szittya Paripák című leobeni kőnyomatosnak Corvinus néven tudósítást küldött az éledő olasz Mussolini-kultuszról, s a vezetéknevet többször is cserélgette a hajdani titulussal vagy minősített keresztnévvel, ilyenformán – Mussolini – »a Duce« — »a nagy Benito«; a regensburgi keresztény-nemzeti-liberális Szabad Hazánkban saját nevén vezércikkel áldozott Bajcsy-Zsilinszky emlékének, s »eszeveszetten hősi, drága Bandink«-nak nevezte; a Szent László Bárdja című katolikus folyóiratban (kiadóhivatal: Würzburg) Prohászka – az ő szavával élve: Alba Iulia liliomajkú lírikusának – örök időszerűségét dicsőítette; a Szabad Sajtó című liberális párizsi lapban apró történeteket említett a »gyermeteg lelkű« Szép Ernőről s »az én felejthetetlen römiző társam«-ról, Hunyady Sándorkáról; a Tiborc nevű zürichi folyóiratnak pedig megírta, hogy mihelyt hozzájut a New York-i sajtóalaphoz, előfizet ötven példányukra.” Az elbeszélés állandóan szervezkedő főhősét végül Hermész (az emigrációs környezetbe illő álnevén: Kőhalmi-Hermész László) viszi el magával az alvilágba, ahol is az istenek bírósága egy éhenhalt fiatal költőt küld helyette vissza az életbe, hivatkozva az önjelölt miniszter kedvenc mondására, miszerint: ,,most nem közéleti emberekre van szükség, hanem a szellem embereire”.
(folytatjuk)
