részlet
Ez után a hosszú ének után Sweeny Fiodh Gaibhle-ből kiment Benn Boghaine-be, onnan Benn Faibhne-be, onnan pedig Rath Murbuilg-be és nem lelt nyugalmat a boszorkány üldözésétől, amíg el nem érkezett Dun Sobhairce-be Ulster földjén. Itt elébe került a banyának és hatalmas ugrással elrugaszkodott a dun csúcsáról. Az rögtön követte és földet ért Dun Sobhairce szakadékában, hogy csak pép és apró fancsikák maradtak belőle, végül a tengerbe hullott, így esett hát, hogy Sweeny üldözése közben lelte halálát.
Ő pedig azután utazott és messzi földeket bejárt másfél holdfordulón keresztül, kies ékes gyönyörűséges dombokon és törékeny dércsípte csúcsokon időzött egy és fél holdfordulón keresztül, farönkök rejtekén találva hajlékot. Carrick Alasdairből elmenet még ott időzött mindaddig, amíg ezeket a sorokat ki nem faragta mint búcsúdalt, istenhozzádként számtalan és sokféle bánatáról regélve.
Vigasztalan az élet
bolyhos ágy nélkül,
töppesztő fagy lakhelye,
hó-hozó szél fúvása.
Fagyos jeges szél,
kihunyt nap árnyéka
magányos fa menedéke
magas fennsíkon.
Szarvas bő-bőgése
rengetegen át,
őzcsapáshoz kaptató,
fehér tengerek hangja.
Bocsáss meg, Ó Uram Isten,
halálos ez a keserv rajtam,
fekete gyásznál rosszabb bánat
vékonyágyékú Sweenyé.
Carraig Alasdair,
sirályok hajléka,
szomorú, Teremtőm,
vendégeihez rideg.
Szomorú találkozás
két keménylábú daru –
magam kemény és rongyos,
ő keménycsőrű.
Ennekutána Sweeny továbbindult arról a helyről és addig ment, amíg átkelt a vihartépte tenger széles szorosán, s elérkezett a britek földjére, ahol találkozott egy hasonló tébolyulásba esett emberrel, Britannia bolondjával.
– Hogyha valóban bolond vagy – mondta neki Sweeny –, mondd meg nekem a családnevedet.
– Az én nevem Fer Caille – válaszolta ő.
És ők ketten békét és szövetséget kötöttek, bőven csörgedező dalos strófákban társalogva egymás között.
– Ó, Sweeny – szólt Fer Caille –, vigyázzon mindegyikőnk a másikra, ha már szeretjük egymást és bízunk egymásban, azaz, midőn egyikünk elsőként hallja meg kócsag kiáltását a kékvizű, zöldvizű vízből, vagy egy kormorán tiszta szavát, vagy amint egy szalonka elrugaszkodik a fáról, ébredő lile neszezését, vagy hangját, vagy száraz ágak ripp-roppanását, vagy amelyikünk elsőként látja madár árnyékát az erdő fölött az égen, adjon figyelmeztető jelet és szóljon a másikának, hogy mindketten gyorsan el tudjunk repülni.
Egy egymás társaságában átvándorolt év boldogabbik vége felé a brit őrült üzenő szókat szólt Sweeny fülének.
– Bizony úgy igaz, hogy ma el kell válnunk egymástól – mondta –, mert az én életem a végéhez közeleg és el kell mennem oda, ahol halálomat lelem.
– Miféle halállal kell halnod? – kérdezte Sweeny.
– Nem nehéz elmesélni – mondta neki a másik –, most Eas Dubhthaig-ba megyek és ott egy légáram a szárnyára vesz és addig visz, amíg a vízesésbe nem sodor fulladásra, és egy szent templomának tövében leszek eltemetve, azután pedig elnyerem jutalmamat a Mennyek Országában. Ez lesz az én végem.
Ennek utána, és miután énekversben mondott istenhozzádot, Sweeny újra felkapott a magas levegőégbe és tovább haladt rémisztő útján zivatarokon át Érin felé, itt-ott megpihenve a magas és alacsony helyeken, szívós tölgyek szívében húzva meg magát, s nem ismert pihenést, míg újra el nem érte az örök-gyönyörű Glen Bolcaint. Ott összetalálkozott egy eszement asszonnyal, akitől elmenekült, lopva légies könnyedséggel szökellve az ormok csúcsáról, míg oda nem ért Glen Boirche-be lenn délen és a következő négysorosokra ragadtatta magát:
Dermeszt, dermeszt ágyam sötétedés után
Glen Boirche ormán,
gyengécske vagyok, köpönyeg nincs rajtam,
lakásom a hegyes tüskés magyal.
Glen Bolcain, tündöklő forrású
lakásom, hol meghúzom magam,
ha jön Samhain, ha jön a nyár
ez lakásom, hol meghúzom magam.
Éjjeli táplálékomul
kezeim közé csupán
füvek s gyümölcs-bőség kerül
tölgyárnyas tölgy árnyából.
Ízes mogyoró, alma, kökény,
szeder, tölgyfának makkja,
dús málna a jussom,
szúrós csipkebokorról csipkebogyó.
Vadsóska, makulátlan vadfokhagyma,
tisztalevelű vízitorma
elhajtja éhségemet
a hegyi makk, méhfű-gyökér.
Hosszas utazás és égi keresgélés után Sweeny az est leszálltával a széles Loch Ree partjára érkezett, nyughelyéül aznap Tiobradan fájának villás ága szolgált. Fáján havazott az éjjel és ez volt a legcudarabb havazás mind közt, amit el kellett viselnie azóta, hogy tollak nőttek a testén, és szorultságában ezeket a verseket mondta:
Rettenetes kínom ma éjjel,
a tiszta lég felsebezte testem
lábam megfagyott, arcom zöld,
Ó, Hatalmas Isten, ez a jussom.
Rossz lakozni lakás nélkül,
páratlan Krisztus, nyomorúságos!
Egy étek zöldbokrétás vízitorma,
Egy ital hideg víz tiszta csorgóból.
Hervatag facsúcsról lekászálódom
rekettyésben bóklászom – igaz ez –
társaim farkasok, embert kerülök,
mezőn nyargalok a vörös szarvassal.
– Hogyha a gonosz banya nem idézte volna meg Krisztust ellenem, hogy kedvére hatalmas szökelléseket szökelljek, nem estem volna vissza a tébolyulásba – mondta Sweeny.
– Mondja már – mondta Lamont –, mi ez a szökdösősdis mese?
– Szökdécselés, tudja – mondta Furriskey.
– A történet – mondta a tanult Shanahan tudálékos-magyarázón – erről a Sweeny nevű ürgéről szól, akinek összeakadt a bajsza a klérussal s a meccsen ő húzta a rövidebbet. Fejére olvasták az oltári átkot. A história vége az, hogy csóró ember madárrá változik.
– Értem – mondta Lamont.
– Kapiskálja már, Mr. Furriskey? – mondta Shanahan. – És akkor mi történik? Madarat csinálnak belőle a bűnei végett és ha egyet szökik, innen Carlow-ban terem. Érti, Mr. Lamont?
– Értem én, hogyne érteném – mondta Lamont –, de az az ember, akire most gondolok, nem Sweeny, hanem Craddock őrmester, aki a régi időkben első volt egész Írországban távolugrásban.
- Craddock?
– Ami azt illeti – mondta Shanahan bölcsen – ebben az ír nemzet mindig nevezetes volt, a többi nemzet mindig át kellett ebben engedje nekünk a pálmát. Minden hibájával együtt, és Isten a megmondhatója, hogy van neki számos, az ír szökni, azt tud. Úgy szökik, mint a szöcske! Ezért az egész világ becsüli, tiszteli és csodálja, akármerre menjen. A világ ebben felnéz ránk.
– Mindig jól tudtunk szökni – mondta Furriskey.
– Ez még a Gall Liga hőskorában történt – mondta Lamont. – Ez a Craddock hadnagy csak egy mezei járdakoptató zsaru volt valahol falun. Hozzá még kicsit balfék is, azt mondják. Egy szép reggelen felébred és azt a parancsot kapja, hogy szíveskedjék kivonulni a Gall Liga gyűlésére, vagy mifenét tartottak ott abban a városban azon a szép tavaszi vasárnapon. Hogy szemmel tartsa a rendbontást, tudják, meg minden ilyesmit. Rendben van. Ki is masírozik szolgálatba, osztogatja a francos kisztihandokat a dámáknak, a legények tömik a fülét a bárgyú szövegükkel. Asszem kicsit túlzásba vitte a kötelességet és olyasmibe ütötte az orrát amibe nem kellett volna...
– Értem, mire gondol – mondta Shanahan.
– Akárhogy is volt, fölpiszkálta a ház urát, a törzsfőnököt, a főfő tótumfaktumot. Odajön a mi vagányunkhoz felborzolt szőrrel s olyan zabosan, mint egy pulykakakas s kivágott az emberünknek egy szuszra egy hosszú fogaggyistent írül.
– Ebből elég – mondta az őrmester -, csak tartogassa annak, akinek köll. Egy mukkot se értek abból, amit mond, jóember.
– Szóval nem ismeri a saját anyanyelvét – mondta a törzsfőnök.
– Dehogynem – mondja az emberünk –, egész jól tudok angolul.
A másik erre megkérdi az őrmestert írül, hogy mi dolga arrafelé, s egyáltalán mit keres ott kinn a placcon.
– Beszéljen angolul – mondta az őrmester.
Erre aztán a főfő kiadja a mérgit s lebüdösbritspionozza az őrmestert.
– Hát, lehet, hogy igaza volt – mondta Furriskey.
– Psszt –mondta Shanahan.
– Várjanak, mondjam végig. Az őrmester erre csak ránézett avval a nézésével.
– Téved – mondta –, vagyok én olyan legény, mint itt akárki.
– Rohadt angol bérenc – mondja az emberük írül.
– És be is bizonyítom, ha köll – mondja az őrmester.
Erre a törzsfő olyan vörös lesz, mint a cékla, hátat fordít az őrmesternek és nagy peckesen visszasétál a négyszögig, ahol a fiúk szaporázták az ír táncot a lányokkal s ott begyeskedtek, ilyen-olyan versenyek, tudják. Ó, valamikor nagy divat volt ez, szart se ért az ember, ha nem tudta kijárni a Limerick falait. És ott voltak manuskáim is a nyenyeréikkel meg a dudáikkal és ott nyüsztették a talpalávalót orrvérzésig. Tudják, na, miről beszélek.
– Persze, hogy tudjuk – mondta Shanahan –, hazánk népi muzsikája, Rodney Dicsősége, Munster Csillaga, az Emberi Jogok Nyilatkozata.
– Az Ostoros tánc és a Hajtsd a szamarat, nincs semmi annál szebb – mondta Furriskey.
– Na, erről van szó – mondta Lamont. – Akárhogy is legyen, mit gondolnak, mit csinál a maguk embere: hát nem behúzódik egy sötét sarokba a cimboráival tervet kovácsolni, hogy az őrmesterre rápirítsanak? Avval visszamegy nagy nyársatnyelten az őrmesterhez, aki egy fa árnyékában rá se rántott az egészre.
– Maga azt mondta – támadta le –, hogy van olyan legény, mint itt akárki. Tud ugorni?
– Tudni nem tudok – mondta az őrmester – de akárkinél nem vagyok én se gyengébb.
– Azt majd meglátjuk – mondja az emberük.
És akármi legyek, ha nem volt a sátorban egy emberük Corkból, valami francos nagy bajnok távolugrásban, akinek neve volt, ismerte az egész ország. Bagenal-nak hívták az ipsét, ő volt egész Írország bajnoka.
– Azannyát, ez már döfi – mondta Furriskey.
– Bizony. Várjanak, mondjam végig. Avval ezek ketten felállnak s minden szál ember odagyűlik köréjük. A peckes Bagenal gyerek ott feszített a zöld nadrágjában, mutogatta a vádliit. Mellette ott áll egy másik, valami Craddock, egy milic, a zubbonyát levetette, de a többi ruhája rajta van, s ahogy ott áll a kék pantallójában meg a két irdatlan bürgerivel a lábán, az nem volt mindennapi látvány. Azt látni kellett.
– Nem vonom kétségbe – mondta Shanahan.
– Bagenal az első, szökik egyet, hogy majd felszáll, úgy szeli át a levegőt, mint a madár és földet ér egy nagy homokfelhő közepette. Na, mi volt az eredmény?
– Tizennyolc láb – mondta Furriskey.
– Hogyisne, öregem, huszonkettő. Huszonkét lábat ugrott ott és akkor Bagenal, Isten engem úgy segéljen, és a tömeg akkorát ordított, hogy attól az őrmester ijedtében kiadhatott mindent, amit aznap evett, de még azt is, amit nem.
– Huszonkét láb, jó kis ugrás testvérek közt is – mondta Shanahan.
– Miután az ordítozás abbamaradt – mondta Lamont –, a Bagenal körbeslattyog, hátat fordít az őrmesternek, kér egy cigarettát és cseverészni kezd a cimboráival. Mit gondolnak, mit csinált erre az őrmester?
– Én nem mondok semmit – mondta az óvatos Shanahan.
– Isten a megmondhatója, bölcs ember maga. Craddock őrmester nem szól egy mukkot se, csak nekiszalad egy kicsikét s megszökik huszonnégy láb hatot.
– Ne mondja!
– Huszonnégy láb hatot.
– Nem lep meg – mondta Shanahan álmélkodva. – Nem lep meg. Akárhová is menjen széles e világban, meg fogja látni, hogy az írekre mindenütt felnéznek az ugrótudományuk miatt.
– Méltán van – mondta Furriskey -, hogy Írország nevét dicsőség övezi emiatt.
– Menjen akár Oroszországba – mondta Shanahan –, vagy Kínába, vagy Franciaországba, mindenütt és mindenkor csak le a kalappal és gra-ma-cree a Szökő Írlandi előtt. Akárkit megérdezhet, mind ugyanezt mondják. A Szökő Írlandi.
– Olyasmi ez – mondta Furriskey -, ami mindig is menni fog nekünk: a szökés.
– Ha eljön az ítélkezés ideje – mondta Lamont -, az íreknek meglesz a maguk érdeme. Nem lesznek utolsók a teremtés népei közt.
– De mennyire, hogy nem – mondta Furriskey.
– Miután Sweeny mindent elmondott – dongta a sötéthangú Finn –, a gondolkodás egy pislája feléledt a tébolyultban és saját népének irányába fordította lépteit, hátha lakhatna velük és bízhatna bennük. De a szentéletű Ronannak a cellájában angyalok hírül vitték Sweeny szándékát és ő Istenhez könyörgött, hogy Sweenyt fel ne oldozza őrjöngéséből, míg előbb lelkét el nem oldja testétől és íme az eredmény összegzése: Amikor az őrült beért Slieve Fuaid közepébe, furcsa jelenések tolultak elébe, vörös fejetlen testek és testetlen fejek és öt borostás elvadult szürke fej test vagy törzs nélkül vonított és sikított és himbált ide-oda a sötét út mentén, rátámadva és megszállva Sweenyt, fülébe üvöltvén tébolyult szitkaikat, mígnem az rémületében magasra szárnyalt előlük. Volt aztán veszett rettegés, lárma, jajveszékelés, visítozó tülekedés az üldöző fejek, kutyafejek, kecskefejek között, amint combjainak, lábszárainak és nyakszirtjének puffantak, s fákhoz és sziklatalapzatokhoz csapódtak – magas hegység gyomrából szabadult vad förgetegnyi gonoszság, amely annyi nyugtot sem hagyott az őrült Sweenynek, hogy egy korty vizet ihasson, mígnem végül békéhez jutott a fán, amely a Slieve Eichnach csúcsán állt. Itt idejét zengzetes strófák komponálására és előadására szentelte gyötrelmes megpróbáltatásai tárgyában.
Ezek után tovább haladt vad hagymázossága útján Luachair Dheaghaidhtól a tiszta patakú és kecseslombú Fiodh Gaibhle-ig, ahol egy évig maradt, s sáfrány-vérpiros magyalbogyókkal és feketésbarna tölgymakkokkal táplálkozott és a Gabhal-ból húzott vizet hozzá, miközben ezt a dalt szerezte:
Jajveszékelés, a nevem Sweeny,
a testem holttetem,
nekem nincs már álom, zene,
csak süvöltés, szélviharé.
Utam elvitt Luachar Dheighaidhtól
Fiodh Gaibhle peremére,
merre jártam - nem rejtegetem -
repkénybogyó, tölgyderék várt.
Ezután Sweeny nyughatatlanságában All Fharannain-ba ért, egy zöldpatakos csodálatos ligetbe, ahol seregnyi erényes ember élt, szentek gyülekezete, nehézlombú, földig hajló almafák, árnyas repkény, hatalmas gyümölcsöktől roskadozó ágak, szarvasok, nyulak, kövér disznók, napon szunyókáló termetes fókák, fókák az alant hullámzó tengerből. És Sweeny így szólt.
All Fharannain, szentek rejteke,
Bokrokon sereglő finom mogyorók,
fürgén surrogó nem-meleg patak
folyik szegélyén.
Zöld repkénye sűrű rengeteg,
makkja csábító;
a szép nehéz almafák
karjai görnyedeznek.
Végül, hosszú idő múltán Sweeny behatolt arra a helyre, ahol a fő-szent Moling lakott, azaz, a fontosság kedvéért, Házi-Moling. Moling kezében jelen volt Kevin zsoltároskönyve és Moling azt olvasta fel tanítványainak. Sweeny előrejött a forrás széléig és addig zörgött a sásban és vízitormában, míg Moling megszólalt:
– Ó, őrült, korán van étkezésed.
És ők ketten, az őrült és a szent, hosszú párbeszédbe fogtak huszonkilenc kecses veretes verssorban, majd Moling újra szólt.
– Érkezésed igen örvendetes köztünk, Sweeny – mondta –, mert úgy rendeltetett, hogy itt fejezd be életedet és itt hagyd hátra életed történetét és a templom kertjében legyél eltemetve. És én most megkötlek és megesketlek, hogy bármilyen messze bujdokoljál is Erinben, minden napszálltakor hozzám megtérj, hogy én megírhassam igaz történetedet.
És úgy is történt, Sweeny megtérvén vándorlásaiból Erin dicsőített fáihoz minden este vecsernyeidőben, Moling pedig eledelt rendelt az őrültnek abban az órában és szakácsának meghagyta, hogy Sweenynek adjon az aznapi fejésből. Egy éjjel vita tört ki a szolgálók között Sweeny feje fölött, mert az őrültet paráznasággal vádolták meg a bokrokban a tehénpásztor feleségével, midőn az asszony este elindult, hogy a tejet a tehéntrágyában egy lyukba tegye Sweenynek, s a becstelen rágalmat a tehénpásztor nővére ültette bele bátyja fülébe. Az pedig azonmód felragadott egy lándzsát a házban a lándzsatokból és amikor Sweeny oldalával felé fordult, ahogy esti tejét szürcsölve feküdt a tehéntrágyában, sebet ejtett Sweeny bal mellbimbaján úgy, hogy a lándzsahegy átütötte és háta közepén kijött. Egy tanítvány a templomajtóból látta a sötét tettet és hírül vitte Molingnak, aki a nagytiszteletű szerzetesek társaságában a helyszínre sietett, hogy a beteget feloldozzák és felkenjék.
– Sötét a tett, mit tettél, ó pásztor – mondta Sweeny -, mert a seb miatt, mit rajtam ejtettél, többé nem tudok a bozóton át menekülni.
– Nem tudtam, hogy ott vagy – mondta a pásztor.
– Krisztus nevére, ember – mondta Sweeny –, én téged meg nem bántottalak.
- Krisztus átka rajtad, ó tehénpásztor – mondta Moling.
Azután beszélgetésbe merültek és hangosan szóltak egymáshoz, amíg nagyszámú versszakot nem költöttek, Sweeny beszédüket ezekkel a versekkel fejezvén be:
Volt idő, mikor jobb szerettem
alantas emberi beszédnél
tó fölött repkedő
vadgalamb szólását.
Volt idő, mikor jobb szerettem
közeli harangkondulásnál
bozótból a feketerigó hangját
s viharban szarvasgím bőgését.
Volt idő, mikor jobb szerettem
mellettem heverő szépasszony hangjánál
a hegyi fajd hívását
napvilágnál.
Volt idő, mikor jobb szerettem
farkasok vonítását
zsolozsmázásánál
egy szerzetesnek.
Ennek utána Sweenyn halál-ájulás lett úrrá, hogy aztán Moling és szerzetestársai mind felkerekedve egy-egy követ helyezzenek Sweeny sírjára.
– Bizony, igen kedves nékem az, ki e sír alatt nyugszik – mondta Moling -, kedves nekem a tébolyult, szívem újul látnom őt a forrásnál amott. Neve legyen ezért az Őrült Kútja, mert gyakran lakmározott vízitormáján és gyakran vette magához vizét, azért helyénvaló, hogy róla neveztessen el. Kedves nekem minden más hely is, ahol Sweeny gyakorta megfordult.
S Moling magát a következő versek költésére és méz-nyelvű mondására adta fejét:
Íme itt Sweeny sírja!
Emléke szívszorító,
drágák nekem ezért
a szent őrült helyei.
Kedves nekem Glen Bolcain, a szép
mert Sweeny szerette;
kedvesek az onnan folyó erek
kedves zöldkoronás vízitormája.
Amott áll az Őrült Kútja
kedves az ember, akit táplált,
kedves finom fövenye
szeretni méltó tiszta vize.
Zengzetes volt Sweeny beszéde
Emlékezetem soká őrzi,
könyörgöm az Ég Urához
sírkövén, és sírja fölött.
Csizmadia Gábor és Mihálycsa Erika fordítása
