(párhuzamos történetek)
Városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen meghalt.
Lev Tolsztoj
Felhajtotta a kávéját, majd az íróhoz fordult, akinek a mai nap sem ment a betűvetés. Tudja Kedves Író Úr, én csak négy dolgot nem szeretek; a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet. És tudja miért? Ennek egyszerű és prózai oka van: mert ilyenkor új cipőt kell vásárolni. Különben minden stimmel. Jolán amúgy egy sokat látott, sokat próbált papucsban álldogált a pultnál, és várta hogy az író majd mond valamit, szóba elegyedik vele, mert abból már bármi lehet. De az író hallgatott, bámult, ivott, és bele-bele szívott cigarettájába, miközben hallgatott és bámult. Pedig elmondhatta volna, igaz jobb hallgató közönségnek is, hogy gondban van, megunta az egészet: betűket írni fehér papírra, történeteket kiagyalni, neveket keresni, begyömöszölni a hömpölygő anyagot holmi feszes szerkezetbe.
Azt a kérdést is feltehette volna Jolánnak (mert ez lett volna a neve, a foghíjas nőszemélynek), vagy inkább magának: hogy hol van a szavak színe, selyme, tüze, zenéje, amely utolérhetné a hangulat némaságát.
De nem tette fel. Miközben azon agyalt: miért nem lett inkább költő. Az éjszakai égbolt lehetne az első verseskötet, a csillagképek az első versek. Tulajdonképpen már csak a tőmondatokat szerette, vagy már azt se. Egzakt közlések után áhítozott; egzakt közlések után, melyek erőszakos személyiségétől függetlenek. De tudta: az egzakt közlés az irodalom fő ellensége, a halál maga.
Úgy akart volna írni, hogy azonnal megértsék, mit akar mondani. De már mindent megélt, földolgozott, és végül is elég öreg, s eleget hagyhat hátra.
Három gyereket hagytam a férjemre, hogy viselje gondjukat, ügyeljen rájuk, mert hát utolért engem is a végzet, és nem is egyszer, de nem is százszor. Mert hát sokat látott asszony vagyok én, aztat meg köll hagyni. Otthonosan mozgok én má a rendőrség épületében, ahol legutóbb, (ha jól mondom, de ha nem, nyugodtan javítson ki, hiszen Maga lenne a szavak nagy embere) valami többrendbeli lopás megalapozott izéje miatt, előzetes letartóztatás mellett hallgattak ki. De sokat szelídültem én azóta, hogy négy és fél év szabadságvesztésből szabadultam.
Korábban pedig előfordult, hogy fiatalon, családanyaként rablásokba keveredtem, és besurranós módszerrel idős emberek lakásaiból elemeltem és elcsentem ilyen-olyan értékeket. Olyan is volt (talán rémesen is festett) hogy baromfilopás közben, az éjszaka közepén, a járőrök botlottak belém, ahogy tollasan és véresen álltam előttük. Mert mit tehettem mást: átharaptam a szárnyasok torkát, hogy ne csapjanak zajt.
Zajos sikere nem volt, bár kijutott több plecsniből is. Bár költő is lehetett volna. De ő is belátta, elismerte, hogy a költő az születik. Igen, mint a hadvezér, a politikus, a zenész, szóval minden, ki egyre másra hivatva van. Kire géniusz nem mosolyog, az semmi stúdium után sem viheti előbbre ügyét.
Az ügyemet nemsokára a bíróságon vesézték ki. Ahol azt is elmondtam: a zsákmányból, lehet hogy sajátosan készítettem a levest, hiszen a földből kihúzott répát, ahogy termett, ahogy vót, a tyúk mellé hajíntottam a fazékba. A fazék persze nem volt elmosva, a tyúk meg nem volt megtollfosztva. Biztos, be voltam csípve, vihogott Jolán, a pár még megmaradt, de épnek éppen nem mondható fogával.
Az idő is eljárt, sejtjei belefáradtak a folytonos újjászerveződésbe, testében a biológiai rend – mint a molyos bunda varrata hol itt, hol ott feslett fel, szinte szégyellt már panaszaival orvoshoz járni, attól félt, hogy egy szép napon az orvos megcsóválja a fejét, két ujja közé szorítja az egyre laposodó mellkast, s a szakértő megfellebbezhetetlenségével így szól (hangjában a kötelező sajnálkozással):
–Ezt már nem érdemes… Dobja el. Dobja el, ha mondom.
Ha mondom, így volt. Szabadulásom után ismét tyúkot loptam a saját falumban, de az az átkozott házigazda elkergetett. Két hétre rá, egy tari asszony, az előszobában felejtett bukszájából lovasítottam meg hét ezer forintot. Nem tagadom, a sikertől vérszemet kaphattam, mert egy hét sem telt el, és aranyakat és készpénzt próbáltam lenyúlni egy idős nő otthonából, aki lehet hogy nehezen mozgott, hogy húzta a lábát, hogy járóbottal közlekedett, de képzelje: az a vén szipirtyó, egészen a vasútállomásig követett, ahol volt ereje lerángatni a Salgótarján felé induló vonatról. Ekkor kaptak el a zsernyákok.
El kellene kapni a fonalat, mert azért egy utolsó írás kellene. Végrendelet helyett. Valami csúcsnovella. Súlyos pont a panaszos, dallamos mondat végére. Kupolaféle az építmény tetején, visszavonhatatlan jelzés, hogy minden elkészült. Kívül-belül minden. De azért egy utolsó írás kellene. Az ihlet lovára nehéz felkapaszkodni az embernek, de ha egyszer nyeregben van, akkor nincs leszállhatnékja addig, míg le nem szédül – az író segítségül az asszonyához fordult.
Nem segített énrajtam senki. Nem jogerősen kaptam nyolc hónapot. Nyolc hónap szabadságvesztést. Szabadlábon védekeztem, de megint besurranáson értek tetten, vagy min.
Jó, most mondhattya hogy hülyeséget csináltam, hogy újrakezdtem, siránkozott Jolán, majd elhajtotta az újabb kávéját, és az íróhoz fordult, akinek a mai nap sem ment a betűvetés. Hülyeséget csináltam na. Siránkozott a nyári kánikulában is harisnyában, hosszan felsliccelt ruhájában. A hasán megkötött blúzban, a papucsban domborítva. Hülye voltam, nem gondolkodtam én akkor.
Az asszony gondolkodott. Tartós maszkot keresett, ami mögé ezt a védtelent elbújtassa. Erős maszkot, ami szorosan tapad a bőrre.
– Légy elégedett – mondta hittel, s két V alakra tárt ujjával mosolyba csípte a férfi ajkát. A mosoly illedelmesen rögződött, de mögüle még ijesztőbben kitetszett a tekintet kétségbeesése, az árulkodó szemkivágás az alkalmi papírmasén.
Papírmunkát nem keveset adtam. Bánt a butaságom, nem is tudok enni a börtönben, pedig jó a koszt. Tíz éve vagyok besurranó, mára kijöttem a rutinból. Jártam az utcákat, és mindenhol megnéztem, hogy nyitva van-e a kapu. A módszerem, hogy óvatosan benyitok, a házhoz osonok, és kihallgatom, melyik szobában vannak a háziak. Leveszem a cipõmet, úgy lopódzok a többi helyiségbe. Akkor is így tettem, de lebuktam. Mert hát sokáig jó volt ami volt, ami adatott, de egy idő után besokalltam, irigyeltem a másét. Nem voltam elégedett. Maga talán az?...
Elégedett vagyok – felelte az író, és bólogatott. Válla meg-megrándult, ide-oda pásztázott pillantása. Mint a gondos mesterember, aki dolga végeztével széthagyott szerszámait keresi. Mehetnékje volt már, az új címet is tudta, csak az utak között kereste még a legtisztábbat, legtökéletesebbet. – Az asszony hallgatott. Lépegettek, figyelték a közelítő zajokat, vártak valami üzenetet. De csak a nappal távozott, s emelkedett a köd, mint a mérges gáz, fenyegetően, egyre följebb. Az író mindössze meghűlt, tüdőgyulladással ágynak esett. – Veszélyes – mondta az orvos. – Leromlott szervezet. – Az asszony sírt, már félig eltemette.
Volt hogy élve temetett el, az a szemét strici. Képzelje csak el. Télen-nyáron a huszonegyes út mellett stricheltem hosszú-hosszú éveken át, mert tisztességesebb munkát nem kaptam, hiába is kilincseltem, és könyörögtem. Biztos azért mert cigány vagyok, mert öreg vagyok. Jobb napokon nyolc-tíz kuncsaftom is horogra akadt, közöttük visszatérő vendégem is akadt. Egyszer kénytelen-kelletten egy perverz férfi kedvére tenni. Az az állat, egész a házáig fuvarozott, ahol rám adta a menyasszonya ruháját. A menyasszonyáét, aki a templomi esküvőjükön összeesett és meghalt. És ez az állat, befektetett egy nyitott koporsóba. Előtte persze kisminkelt és felcicomázott. El tudja ezt képzelni?...
Tüdőgyulladás? – az író két lázroham közt eltűnődött, aztán határozott. Összeszorította a fogát, és meggyógyult. – Jobban fogok vigyázni – mondta asszonyának. Az asszony azt hitte, örömhírt hall, a férfi nem ábrándította ki, odavetette ajándékul a számára már használhatatlan, elrongyolt reményt. Amikor új égőt csavart a csillárba, s véletlenül feljebb lépett a létrán – a már nem létező fokra – leesett, és alaposan megütötte magát. Megtiltotta, hogy orvost hívjanak, s borogatással, tornával talpra állt három hét alatt. – Az életösztönöd ment meg – mondta boldogan az asszony. –Mégiscsak fontos ez a hatalmas életösztön!
De az életösztönön megmentett. A mellemen összekulcsolt kezekkel kellett feküdnöm, csukott szemmel, miközben a férfi (ha lehet az ilyet annak nevezni) ostorral ütött és vágott, ahol ért. Nem gondoltam hogy ez lesz a légyottból.
Egy történetre gondolt szüntelen, egy harminc-negyven év előtti történetre (talán regényrészlet vagy álom): száraz, öreg férfi fekszik a hordágyon, oldalt fordul, kezét finoman a szája elé emeli, köhint egyet, s ez a köhintés kisegíti a lelket. Természetesen így is fenséges. A szívhalál is az, bár gyakorisága kissé csökkenti értékét. Utoljára kamaszkorában képzelődött ilyenformán: csakhogy akkor a halál mikéntje, a forma nem érdekelte még, csak a túlélők zokogása, a gyászos párbeszédek, a bűnbánó környezet vezeklése. Azóta fölfedezte: saját halálunk nem eszköze semmiféle bosszúnak; legfeljebb zavart kelt, sajnálkozást, némi tétova riadalmat. Csak a mód, a mód emeli legendává a banálisan szükségszerűt.
De szükségszerű volt, ha fogalmazhatok így, mert hát nekem is meg kellett élnem valahogy, és ez, pínz nélkül nem mögy. De azzal az emberrel (ember az ilyen?...) soha többé nem mentem el. Nem én. Bár akkor, 75 ezer forintot kasszíroztam, de mit ér ez az összeg, mikor egy életre szóló sebet hagyott bennem ez a tapasztalás?... Akkor volt életemben először halálfélelmem, –meredt maga elé komoran Jolán, majd rövid szünet után ismét felderült az arca.
Nem volt jó kedve, inkább csak türelmetlenkedett. Az író türelmetlenkedett. Testi ereje fogyott, reggelenként nehezen ébredt: mintha lassan csuknának egy ajtót, és a rés – ahol visszatérhet – egyre keskenyedne. Fulladozva préselte át magát. – Nem lesz ennek jó vége – sírt az asszony. –Igen, igen. A jó vég – mormolta írónk. Ajándékozni kezdett: pénzt, szobrot, néhány képet, apró tárgyakat. Kéziratot, levelet. Nyájasabb lett mindenkihez. Mintha meg akarna vesztegetni valakit, mintha ki akarna érdemelni egy végső kegyet, holmi díszkötést a posztumusz gyűjteménynek.
A gyűjteményemben akadtak aranyosak, durvák és szadisták. Kétkezi munkástól a diplomás üzletemberig sokan visszatértek hozzám. Ettől függetlenül, és mindezek ellenére (bár lehet hogy furcsán hangzik, de vállalom) szerettem a munkámat. Egyik-másikra mind a mai napig emlékszem.
Az ihlet ragyogására még emlékezett. A nagy sötétség órái, a hideg világ után, a viaszba fagyott, üveg alá csukott lények között ahogy hirtelen föllobban a szín, átmelegszik a tér, törik az üveg, a teremtmény ébred és kilép… A többi aztán végrehajtás. Precíz szolgamunka. Még egy nagy ihlet! Csak egy utolsó mámor. S nem lesz különbség: a közvetítő és a közvetített összeforr. Következik a tökéletes megvalósítás, segédanyag, toll és papír nélkül.
Papír nélkül dolgoztam. Egyszer kamionosokkal vállaltam be mindent ötezer forintért. Az egyik pasasnak, attól állt fel, ha csavarhúzóval érhetett hozzám. Persze hogy nem tudtam megállni, és közben elnevettem magam. Mert higgye el, ezt is csak jókedvvel lehet csinálni, még ha valójában nem is élvezi az ember. Ha azt akarták, hogy nekem is jó legyen, netán több pénzt adtak érte, akkor sikongattam, mintha átélném a gyönyört. Nem árt a gyomor és a türelem.
–Türelem – biztatta az asszony. – Türelem! – felelte párhuzamosan, s mosolygott azon a szavak mestere, hogy a szó önmagában milyen félrevezető. – Nézz a lábad alá – oktatta az unokája, s gyengéden megrázta a könyökét. –Elcsúszol, és kész a baj… Fontolóra vette. Nyaktörés? Ez gyenge. Szenilis nyugdíjasoknak való, akik botjukat rázzák, és lyukas szatyorba hulladékot gyűjtenek.
Gyűjtöttem ugyan a férfiakat, de igazán jó a régi élettársammal volt az együttlét. Eleinte ugyan gyengéd volt és figyelmes, de ha beindult, ha elszállt az agya, ha bekattant, akkor nagyon durván szeretett, ha érti hogy mire gondolok és akarok kilyukadni. Nyolc hónapig voltunk együtt, jóban és rosszban, ahogy mondani, vagy éppen írni szokás, – ha érti a tréfát. Ez a kapcsolat olyan se veled, se nélküled kapcsolat volt. Hol a végtelenségig imádtuk egymást, hol meg lehordtuk a másikat minden fajta szemétnek és árulónak. Egy idő után már együtt jártunk lopni, ha nem is kéz a kézben. És hát a közös lebukás jelentette a viharos szerelmünk végét. Négy évvel ezelőtt, mindketten börtönbe vonultunk, én és az én utált és imádott, ezerszer kitagadott és visszafogadott Robim, aki előbb szabadult pár héttel mint én. Mire újra szabad levegőt szívhattam, már összeállt egy férfival. Küldött egy levelet nekem a rács mögé, hogy ne várjak tőle csomagot, és meg ne próbáljak írni neki. Búcsúzóul boldog születésnapot kívánt – folytatta csalódottan a víg kedélyű teremtés. – Sokat sírtam, és leadtam vagy tíz kilót a gyomoridegtõl. Nehezen emésztettem meg, hogy elhagyott egy férfiért. Gőgös lettem.
Írónk gőgös volt. Kivételt a kivételesnek! Kényszert, ami választásnak látszik mégis. – Figyelj mindenre – mondta társának, s az hozta a teát, altatót, csillapítót, elektromos takarót, örökös, ok nélküli bűntudattal. Nem volt szíve beavatni. Hiszen észre sem vette ez az asszony, boldog-szegényke, hogy hármasban aludtak mindig. És az a harmadik ölelt legfájóbban, legédesebben. Aztán egy nap valahogy nem is gondolt az ügyre. Nem fájt semmije, agya is frissen működött, nézte a járdát, érdekes, mintha sose látta volna. Szinte húsz évet fiatalodott. Józan hétköznap volt, majdnem nyár. Ott sétált mellette tisztelőinek egyike: élénk, középkorú példány, a lázadáson túl, de még innen a csüggedésen, a legalkalmasabb tanú; mértéktartó, előadásában stílusos és csak egy parányit tébolyult éppen.
Közel voltam az őrület határához, talán meg is tébolyultam kicsit. Akkor még nem gondoltam, hogy én is szerelembe esek a női börtönben. És életemben először ott éreztem boldogságot. Lett egy igaz barátnőm, akitől több szeretetet és gyengédséget kaptam, mint az összes pasastól, akivel valaha összehozott a sors. Miután kijöttem a sittről, kitettem a bátyám szűrét a házamból, amiért én dolgoztam és güriztem, amit én építettem fel a két kezemmel. Hat testvérem van, és imádott és szeretem őket, a tűzbe tenném a kezemet értük, de a börtön után jól esett az egyedüllét.
Az író egyedüllétre vágyott, kiszellőztetni a fejét. A kijárat felé vette az irányt, ügyet sem vetve Jolánra, aki még mondta a magáét, és nem is hagyta annyiban, hogy így faképnél hagyják.
Higgye el, imádom és szeretem őket, ha kell, kocsi alá ugranék értük.
Az író ekkor megállt, mint akinek gyökeret eresztett a lába. S egy percre megállt vele minden. Mint a Csipkerózsika-mesében, égen és földön abbamaradt a mozgás, beragadt minden elkezdett mozdulat. Mérgezett szúrás. Csönd lett, elemeire bomlott a fény. Aztán – megváltó csók – újra lódult a kép, felbőgött a lárma. Egy hároméves gyerek hirtelen elengedte az anyja kezét, játékosan az út közepére futott. Az autóbusz sikítva fékezett – írónk érezte még ínyén a súrlódó magas hang vadízű váladékát, s fölismerte a kínált kegyet. A gyereket – másodperc töredéke alatt – visszalökte az útra. A szokatlan lendülettől megpördült saját tengelye körül, a sál, mint a múmiapólya, nyakára csavarodott; aztán, akár koncentráció után az artista, elszánta magát, s csak arcát védve becsúszott a kerék alá.
Országszerte megfújták a harsonákat. Gyönyörű szövegek méltatták. „Alkotóereje csúcsán ragadta el a halál.” „Távozhatott-e méltóbban? Nem csak képletesen, a valóságban is életét adta a jövőért…”„Legyen példa testre szabott halála!” Nyilatkozott méltóságosra kábított felesége. Elmondta, mindig ilyen volt ez a tüneményes ember: önzetlen, melegszívű, indulataiban is nemes. A megmentett gyermek csuklott és hallgatott, meg akarta enni a mikrofont, az anya pedig hálálkodott, a nagy halottat tegezve szólongatta. Túl émelyítő korona. Túl díszes ez a befejezés, túl kerek, már-már bóvli. De írónk tudott szerkeszteni.
A szemtanú kissé bambán, titokzatos mosollyal hagyta, hogy faggassák. Mintha megrendülése okozná, sűrűn pislogott. – Kétségkívül. – Ez igen. – Szörnyűségében is fenséges. A temetés után azonban rumot öntött a sörbe, s válogatott barátok körében, gyötrődve-kínlódva, önmagával is tusakodva, csak kimondta: – Az a gyerek. Abban a kockás, pomponos sapkában. Nem tudom. De mintha már előbb félreugrott volna… Tulajdonképpen – egészen halkan suttogott –… nem volt kit megmentenie. (Ezzel a furcsa csavarral ért véget a történet. Mint a remekmű: zavart keltően és szabadon.)
