Kissé távolabbról kell kezdenem, hogy megmagyarázzam, miért erre az ismert, népszerű, de azért nem a költő legjelentősebb-reprezentatívabb alkotásai közül való versre esett a választásom. Hosszabb ideje foglalkoztat egy ötlet, egy terv a „kis csodákról”; a magyar líra tíz rövid szerelmes versének az elemzését jelentené ez, megmutatni, egy kicsit mélyebbre hatolva föltárni, miért szépek ezek a versek.
Nem sorolom föl őket, hiszen a választás nyilván szubjektív; másrészt csak a kronológiai sorban hetedikként helyet foglaló Ajánlás című Áprily-vers elemzése sikeredett eddig alaposabbnak, számomra legalábbis elfogadhatónak, hogy most az évfordulók alkalmával megpróbálkozhassam a közlésével. (Ez év augusztus 6-án volt 40 éve, hogy meghalt, és november 15-én lesz születésének 120. évfordulója.) Mielőtt az elemzésre rátérnék, már a „kis csodák” kifejezésben (mint lehetséges sorozatcímben) rejlő ellentmondásra szeretnék rávilágítani. A kicsik mellett nyilván ott vannak a „nagy csodák”, a magyar (gondolati) líra nagy versei, mondjuk Balassitól napjainkig. De van-e a csodának mértéke? A csoda az „csak” csoda, ha kicsi, ha nagy. A versek terjedelmének viszont van, a kis jelző azok (viszonylag) rövidségére, többnyire 2–3 szakaszos hosszára utal. S hogy miért csodák ezek a versek? Mert szavakból, (szó)képekből, (nyelv)zenéből és sok más költői, nyelvi leleményből új minőség született – olyan költemény, amely évszázadok vagy legalább évtizedek óta drágakőként ragyog a magyar líra ékességei között.
Ajánlás
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
A vers Áprily Lajos első kötetének (Falusi elégia, 1921) az élén jelent meg. A költő már harmincnégy éves, tíz éve nős, három gyermek (Zoltán, Endre, Mária) apja. A cím nem utal szerelmes versre, és az első két szakasz elolvasása után nem is igen gondolhatunk másra, mint hogy a szerző valakinek (számára kedves személynek) ajánlja a kötet verseit, amelyeket virág híján a sziromtalan csokor jelképez. Ez a valaki akár az olvasó is lehetne, de amint a harmadik szakaszból kiderül, a címzett a szeretett asszony, a feleség (Schéfer Ida). Csak e szakasz elolvasása után válik egyértelművé, hogy szerelmes verssel van dolgunk, és nem is annyira a kedvesnek szóló ajánlás, hanem a befejezésből kibomló szerelmi vallomás teszi ezt nyilvánvalóvá. A költemény Áprily erdélyi éveiben írott mindössze három szerelmes versének egyike, ám szerintem a másik kettőnél (Vers vagy te is, Ma milyen szép vagy) művészi, tartalmi, hangulati elemekben, érzelmi töltésben gazdagabb.
A hátterében egy természetjárás emléke húzódik meg, innen a természeti elemek és képek sora (deres rét, lila hegyek, az őszi erdő vörös foltja), a java férfikorába jutott költő érett verstermését szimbolizáló gyümölcs, a piros bogyó, s a csokor dísze, a piros levél. De mert szerelmes versről van szó, a piros erdei bogyó nemcsak erre, a kötet verseinek kései, ám egyben kiforrott voltára utal, hanem a meglett férfi érzelmeinek érettségét, már nem virágokkal, hanem gyümölccsel jelképezhető jellegét is mutatja. Mindezt a harmadik szakasz tükrében, annak az első két szakaszra visszavetülő fényében mondhatjuk, hiszen ez a négy sor minősíti szerelmi vallomássá a verset.
Ennek hangütése meglehetősen plátói, a szemérmes tanárköltőre jellemző: „S most add a lelked...”, de a lélek (a „karcsu váza”) a szeretett személy egész lényét jelenti, „mely őrzi még a nyár borát”: a nyár bora egyértelműen a szerelemnek, a szerelmi mámornak a metaforája a versben. Ha mint költői képnek az ihletforrását keressük, nyilván egyből az enyedi szőlőkre kell gondolnunk, amelyeknek – mint az Egy pohár borban mondja – „mustját derítettem, színborát kivártam”. A másik szerelmi szimbólum ebben a harmadik szakaszban a vörös szín, annak hangsúlyos jelenléte, dominanciája. Már eddig is szerepelt a versben az erdő vörös foltjaként s a bogyók és levelek színeként, de ott még csak a természeti jelenségek jelzőjeként, festői elemként volt jelen. Az utolsó szakaszban viszont más a funkciója, az, ami a vörös színé általában: a vörös varázs, a bíbor, mely ráborul a nyár borára, a szenvedélynek, a szerelemnek a jelképe. Még akkor is így van ez, ha az őszé ez a szín, az elmúlást érző léleké ez a szenvedély. Áprilyra vall, hogy milyen visszafogott módon, szinte csak sejtetve, „áthallásosan”, milyen finom eszközökkel fejezi ki az érzelmeit.
Van azonban egy bökkenő ebben a szakaszban, egy kis képzavar: a „karcsu váza, mely őrzi a nyár borát.” Vázában nem szokás bort tárolni. Előbb a vázára gyanakodtam, hogy ti. rímkényszer következtében került ide, a sor végére, mondjuk valamiféle karcsú korsó helyett, de rá kellett jönnöm, hogy nem így van: a váza a vers elsődleges, természetes logikája szerint nagyon is a helyén van, hiszen abba kerül a levelek-bogyók piros csokra. A zavart nyilván a „nyár bora” okozza, éppen az a szószerkezet, metafora, amelytől kifejezetten szerelmes verssé vált az Ajánlás. Ám ez a „zavar” csak a sokadik olvasásra vált érzékelhetővé számomra, s az is a „csodák” természetéhez tartozik, hogy a hibát is a maguk javára képesek fordítani, ez esetben a művészi kifejezést segítő, a hatást fokozó eszközként tudják velünk elfogadtatni.
Az Ajánlás Áprily számára is emlékezetes vers volt. Idős korában, az „őszikék” korszakában, a felesége halála után írott Epitáfium című ciklusában, annak Tarkul a völgy című darabjában ismét fölfedezi a régi vers őszi hangulatát, színeit, a pirosat és a lilát, majd a második szakaszban így fakad ki belőle a fájdalom:
De kinek hozzak lomb-csokrot, kinek?
Hadd jöjjön viharszél, amely lerázza.
Pusztuljanak a tarka szép szinek.
Heves nyár volt. Eltört a karcsu váza.
*
Az Ajánlást más szempontok szerint is megvizsgálhatjuk. Vegyük szemügyre avval a szándékkal, hogy fölfedjük, Áprily költészetének milyen általános jegyeit hordozza, milyen sajátos vonások mutathatók ki e rövid versből.
1. Mindjárt az elején a költő impresszionizmusával találkozunk; a széles gesztusokkal, erőteljes ecsetvonásokkal fölvázolt színek, a (fehér) deres rét, a lila havasok, az óriás vörös foltként megjelenő erdő mind e stílusjegyről beszélnek. S hogy a természet világát százféle változatban ábrázoló költőnek ez mennyire jellemző vonása, nem kell külön bizonygatnunk.
2. A második szakasz második sora – „hol a halál nagyon zenél” – a költő halálhangulataira, halálközelségére, az elmúlásra mint költészetének gyakori témájára utal, amely személyes lírájának éppúgy sajátja, mint egyes objektívebb hangú verseinek. Ez utóbbiakra már az elemzett vers kötetbeli szomszédságában is több példát találunk (Antigoné, Nevek című ciklus), de megemlíthetjük a Tavasz a házsongárdi temetőben c. versét is, amelyben „a holt professzor szellemét” idézi, illetve a feleség, Aletta alakját.
3. Verseinek újabb általános jellemzőjeként említsük meg természetszeretetét. Jeleztük, e költemény hátterében is egy kirándulás emlékét találjuk; ennek fő mozzanata, a szeretet gesztusaként, a piros őszi csokor átnyújtása. Áprily természetközelségét sem kell bizonygatni, elég, ha erről az ő vallomását idézzük néhány sorban: „Szabad kék időkben / hegy vándora voltam. / Erdélyi nagy erdőt / végigbarangoltam. / Tájak jószagával / tele lett a lelkem, / napos Maros mentén / sokszor szüreteltem.” (Egy pohár bor)
4. Az Ajánlás hervadást, a természetben tapasztalt elmúlást idéző képei a költő szintén gyakori motívumát, témáját, az őszt juttatják eszünkbe. Őszelő, Őszi monológ, Őszi muzsika, Őszi rigódal, Őszvégi kicsi dal – hogy csak néhány címet soroljunk bizonyságként.
5. A versforma tisztelete – ez is Áprilyt különösen jellemző költői magatartás, minden versére ráillő sajátosság. A kilencedfeles és nyolcszótagos hibátlan jambikus sorok váltakozása, a tiszta rímek mind erről vallanak, akárcsak az Egy pohár bor ars poeticaszerű megfogalmazásai: „Forma van a versem / egyszerű sorában: / ötvös volt az ősöm / Brassó városában. [...] Mégis csal az üllő, / mindig csalt a forma, / tiszteltem a strófát, / mintha érce volna.”
6. A kötött formák tisztelete, a versek rím- és ritmusgazdagsága költészetének zeneiségét eredményezi; ám olykor mintha a sorok, strófák, képek hangulatából, a patakok csobogásából, a szél, az erdő zúgásából is áradna ez a zene. Amennyire szükségtelen az állítás első felét bizonyítani, épp annyira nehéz a másodikat, hiszen csak amolyan megérzésre, beleérzésre támaszkodik. Mégis: az elemzett Ajánlás zeneiségét a sötét tónusú színek, a zenélő halál metaforája, a karcsú váza kecsessége is aláfestik, fölerősítik. Az Őszi monológban „a páncélfényű őszi varjak”, amelyeket pernyeként kavargat az őszi szél, egy másik őszi versében a csereklye-tűz s az Istenszéken orgonáló farkasok keltenek zenei hangulatot.
7. Áprily egyéni költői vonásai közül említsük meg szimbolizmusát is. A francia szimbolisták, Verlaine „de la musique avant toute chause” elvét megvalósító magyar költő verseiben jelképértékű szavakat, motívumokat, neveket találunk, mint pl. a már többször említett Antigoné, aki a zsarnoksággal való szembefordulás szimbóluma, de említhetjük Apáczait, Bethlen Gábort, Petőfit, Kőrösi Csoma Sándort mint a hűség, a helytállás, a kitartás jelképeit. Elemzett versünkben szimbólumértékűvé emelkedett a „piros bogyó, piros levél” csokra, amely egyrészt a kötet verseinek, másrészt a költő érzelmeinek a kifejező jelképe.
8. Ugyancsak jelképértékűvé váltak Áprily egyes versei, mint például a transzszilvanizmus eklatáns kifejezőiként emlegetett Az irisórai szarvas vagy a Tetőn címűek. Ezt a nyolcadik jellemvonást, a transzszilvanizmust is felfedezhetjük versünkben, hiszen az erdélyi táj és ősz, sőt a transzszilván életérzés is jelen van benne. Ez utóbbinak, az erdélyi ember Trianon utáni életérzésének egyik meghatározó összetevője a veszteség, a hiány, a kifosztottság állapotának az érzése, megélése. Ennek az új, idegen helyzetnek, a rideg-hideg környezetnek az ábrázolásaként értelmezhető a vers első szakasza.
9. Ám a mostoha körülményekre, a sors kíméletlenségére a válasz: „De puszta kézzel mégse jöttem...” Itt is munkálni láthatjuk azt a teremető fájdalmat, amelyre Gyimesi Éva hívta föl a figyelmet, azt a gyöngykagylóeffektust, amely Áprily Lajos költői világteremtésének hatékony mozgatórugója. A versben a sérülést okozó homokszem szerepét éppen a rideg őszi környezetben megmutatkozó hiány, a „nem volt virág” játssza, amelyre válasz a „piros bogyó, piros levél” (vers)csokra. A három szakasz gyönyörű egységet alkot. Az első és a második szakasz, a tézis-antitézis ábrájaként, a sors kihívására (a sanyarú körülményekre) adott méltó emberi válasz (az életveszéllyel is dacoló eredményes hazatérés), amelynek jutalma a társ szeretete, „lelke”, az elmúlt nyár melegét, örömforrását őrző „karcsu váza”.
10. Az utolsó általános jegy bemutatása végett időzzünk még egy keveset a vers „képtelen képénél”, a bort őrző karcsú vázánál. Ünneprontó elemzőként fejtegettem már, hogy ide talán – legalábbis a borhoz – egy karcsú korsó, egy kecses görög edény, amfora illene. Ennek halványan derengő képét maga a karcsú váza is képes felidézni, és önmagán túlmutatva a görögségre, Áprilynak az ógörög mitológia és irodalom iránti érdeklődésére, szeretetére utal. A számos példa közül ismét csak néhány címet, nevet említenék, az Antigoné mellett a Patroclos alszik c. verset, Odüsszeusz, Laokoón, Narcisszusz nevét, vagy két egyfelvonásosát, az Idahegyi pásztorokat és az Oedipus Korinthosbant.
Az Ajánlás elemzése során megpróbáltuk kimutatni azokat a finom költői eszközöket, „trouvaille”-okat, amelyek a lírikus Áprily érzelmi-gondolati üzenetét hordozzák a versben, valamint fölsoroltunk tíz olyan általános, költészete egészére ráillő jellemvonást, amelyek egyénivé, sajátossá teszik a XX. századi magyar líra kimagasló alakjának műveit, és amelyek – kisebb-nagyobb mértékben – az elemzett költeményben is föllelhetők. Minden titkát mégsem tudtuk fölfedni. A vers mögött ott áll Áprily, az ember, sorsának, életének, egyéniségének sok „furcsa titkával” (Vallomás), szenvedéseivel, kudarcaival, etikai, esztétikai értékekért vívott küzdelmeivel, életművében megvalósuló győzelmeivel. Születésének 120. évfordulója jó alkalom arra, hogy verseit lapozva ismételten fölfedezzük Áprily emberi, művész nagyságát.
