A kolozsvári Unitárius Kollégium szabad szellemével, világot látott tanáraival a reformkor eszméi iránt fogékony ifjúságot nevelt. Innen indult Bölöni Farkas Sándor, az észak-amerikai utazó, a demokratikus gondolatok erdélyi szószólója, a fiatalabb generációt a népies költők, Szentiváni Mihály és Kriza János képviselték. Az irányításukkal megjelent Remény-kötetek munkatársai köréből emelkedett ki aztán a meteorológus-kémikus Berde Áron, a statisztikus-történész Kőváry László, valamint a Kolozsvár múltját feltáró Jakab Elek. Az utóbbi generációra a kollégium két tanára volt nagy hatással: az eposzíró Aranyosrákosi Székely Sándor, aki a történelmi tárgyakat oktatta, valamint Brassai Sámuel, a reál tárgyak tanára. Brassai a tehetségesebb diákjait külön irányítgatta. Maga Kőváry írja le, hogy eleinte a természettudományok fele terelte útját, amíg rájött, hogy ez nem vág érdeklődési körébe. Akkor a természettudományokra Berde Áront szemelte ki, őt pedig a klasszikusok tanulmányozására fogta.
Az 1819. július 7-én született Kőváry Lászlót gyermekkora Tordához köti, szűcsmester édesapja csak hosszas kérlelés után engedi beiratkozni 1836-ban a kolozsvári kollégiumba. Itt válik tollforgatóvá. 1840-től a Református Kollégiumban jogi tanfolyamot végez, majd egy évig a marosvásárhelyi Királyi Táblánál gyakornokoskodik, s leteszi az ügyvédi vizsgát. Utána pár évig előkelő családoknál nevelő. Ez a korabeli értelmiség megszokott pályakezdése volt. Egyházánál jelentkezett külföldi tanulmányútra, de az 1841-es zsinaton Berde Áronra esett a választás.
Marosvásárhelyen a Teleki-könyvtár kincsei ébresztgetik benne a történészi érdeklődést. Első műve azonban még székelyföldi útleírás, a második már egy újszerű munka: Erdélyország statisztikája (1847). Brassai javaslatára bízta meg összeállításával Tilsch, a kolozsvári könyvkiadó. A forradalom forgatagában főleg pennájával harcol. Kolozsvárt Ellenőr címmel politikai lapot szerkeszt, majd Pesten Kossuth mellett statisztikus, végül Bem hadseregében haditudósító és történetíró. Akárcsak Petőfi, ő is őrnagyi ranggal állandóan a tábornok közelében tartózkodik, s minden eseményt feljegyez. 1894. augusztus 26-án Zsibón teszi le a fegyvert, s 1850 szeptemberéig bujdosik. Rendőri meghurcoltatása közben már Erdély régiségeiről ír könyvet. 1854-ben feleségül veszi Knausz Johannát, a könyvkiadó Tilsch János unokahúgát. Ezzel élete jócskán megváltozik: rokonságba kerül a város módos polgárcsaládaival, s anyagi helyzete lehetővé teszi, hogy a kutatásnak és a közösségnek éljen.
Az 1850-es években és a 60-as évek elején sorra jelennek meg Kőváry máig forrásértékű művei Erdély építészeti és természeti ritkaságairól, a nevezetesebb családokról, a történelmi regékről, adomákról, a fejedelemség korának családi és közéleti szokásairól, viseletéről. Mindezek az 1850-es évek végére egy monumentális munkába torkollnak. Kőváry megírja Erdély első magyar nyelvű oknyomozó történetét hat kötetben (1859–1866). Ez a forradalomig terjed. Közben külön feldolgozza az 1848/49-es eseményeket (1861), sőt egy kötetnyi okmánytárt is csatol e műhöz. Ezt a két kötetet is Erdély történetéhez szokták számítani. E nyolckötetes úttörő munka – számos tévedése ellenére is – megszerzi Kővárynak az „Erdély történetírója” címet és a kijáró elismerést.
1862-től Deák-párti politikai lapot szerkeszt Korunk címmel, melynek nagy szerepe van az 1867-es kiegyezés előkészítésében. Ennek megtörténtekor be is szünteti lapját. Közben változás áll be Kőváry érdeklődési körében. Akárcsak kortársa, Berde Áron, ő is a közgazdaság felé fordul. A biztosítási ügy harcosa lesz. Kisebb nagyobb kötetekben ismerteti a külföldi, az osztrák és a magyar biztosítási intézeteket. Az 1858-ban megindított Kolozsvári Kisegítő Takarékpénztár alapító tagja, később igazgatója is.
Kolozsvár közigazgatási bizottsága tagjául választják, közgazdasági előadó, utóbb tiszteletbeli főjegyzői címmel tüntetik ki. Ő az első szakszerű kolozsvári népszámlálás megszervezője, s ennek eredményeit 1870-ben kis füzetben teszi közzé. A főtéri templom körüli épületek lebontására alakult bizottság egyik vezetője, s külön emlékiratban örökíti meg a bizottság küzdelemit (1886). A Sétatér-egylet választmányi tagja, sőt 1873–1886 között a Sétatér igazgatója. Az ő ekkoriban összeállított füzetéből ismerjük a Sétatér kialakulásának történetét. Tanulmányt írt a város közgazdasági fejlődéséről (1889), köztisztaságáról (1892) valamint a „testedzés” helyi hagyományairól (1897). Legnagyobb tette, amivel beírta nevét a várostörténetbe, a Kőváry-telep megalapítása volt. Ott, ahol nevét ma is utca viseli, a Fellegvár dombjának északi, vasút felé eső lejtőjén 50000 négyzetméternyi birtokát telkekre osztotta, s közel száz házat építtetett, melyeket törlesztés mellett a vasúti alkalmazottaknak adott el. Az Új (ma Kőváry), Szélső, Közép és Kalauz utca alkották a Kőváry-telepet.
A tudós történészre 1883-ban figyel fel az akadémia, s levelező tagjai sorába választja, 1902-ben pedig a kolozsvári egyetem tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki. Ezek döbbentik rá a már idős tudóst, hogy mégiscsak a történelem az ő igazi szakterülete. A millenniumra szeretné megírni Magyarország történetét, a pályázatra benyújtott fejezeteit lesújtó bírálat éri az akadémia részéről. A történettudomány időközben nagyot fejlődött. Ő azonban nem lankad, s élete végén két hatalmas kötetben elkészíti Magyarország története nemzetközi helyzetünk szempontjából című művét. A második kötet halála után jelenik meg e dedikációval: „Kedves nőm, Knausz Johannának – kinek hosszú életemet, mind írói ösztönömet köszönöm –, e kötet kiadójának ajánlom”. E magánkiadásban megjelent mű, ha romantikus látásmódja miatt nem is szerzett elismerést, élete záróköve.
Kőváry túlélte és túlírta korát, bár az a vágya, hogy legkedvesebb tanára, mintaképe, Brassai (akiről könyvet is írt) éveit elérje, nem teljesült: 89. évében, 1907. szeptember 25-én hunyt el. 1918-ban követte őt felesége, akinek végakarata szerint Bástya utcai szegletházukra (az Óvárban) még 1918 nyarán emléktáblát helyeztek: „Itt élt és írta / Erdély és Magyarország történetét / Dr. ÚJTORDAI KEÖVÁRY LÁSZLÓ történetíró / a Magyar Tud. Akadémia tagja stb. / Sz. 1819 – Megh. 1907.
