MA ÚJRA VÉRES ÉS HALOTTAS ÁLMOKAT KÜLDÖTT EGY ISTEN – írja a költő, a mindennapi ember bólint: Biztosan eső lesz. Hogyha halottakkal álmodunk, miért lesz eső; illetve fordítva: miért álmodik halottakkal az ember, ha eső lesz? Erre sem tudomány, sem áltudomány, sem közbölcselkedés nem tudott még elfogadható választ adni. Félelmetes, nyomasztó látomás, mint előhírnöke egy jelentéktelen, banális eseménynek? Inkább fordítva szokta elvárni a világ.
Hitregék és hajdani remekművek borzongató epizódjai a jósálmok; de az életben a leggyakoribb jósolgatás mindig csak az időjárást feszegeti, mégsem megnyugtató ez az egész dolog.
Életem során egyetlen fajta jósálom kísértett gyakran, az is az éppen ellenkezője elven alapult: ha valakivel különösen áhítatos, bizalmas hangulatban voltam együtt az álomban, s ha ez édes, sejtelmes várakozással járt együtt, felébredve azonnal tudtam, hogy annak a kapcsolatnak, barátságnak, jó ismeretségnek vége: az érzés kihűl; az érdeklődés kialszik, elutazás, akármilyen más fizikai vagy lelki eltávolodás fog egész rövidesen bekövetkezni... ez mindig bevált.
Volt azonban még a legkülönösebb és elmesélhetetlenebb álmaim között is egy olyan, amely a másodperc töredéke múlva bekövetkezett szörnyű eseményt jelzett, de nem számomra, s egészen messze, mint amikor egy exotikus országban bekövetkezett földrengés miatt riad fel álmából az ember, s reggel hallja a rádióban, hogy...
Húszéves koromban ismerkedtem meg M-mel, ő pár évvel fiatalabb volt; az esemény egy kis vidéki egyetem teniszpályáján ment végbe; magas májusi kék ég, a háttér üde zöld lombos erdő, az előtér a teniszpálya vörös salakja, M. szőke hajfonatokat, fehér teniszruhában, ahogy mondani szokás: „az éppen hajadonná serdült lány még nem vetkezte le a gyermekkor hamvát-báját”; ez különösen nyílt, kíváncsi tekintetén és a térdein látszott, megállt előttem, jobbjában magasra emelte a teniszütőt, néhány másodpercig kitartott, aztán megtörtént a bemutatkozás; hazakísérés közben híres, még élő nyugati regényírókról beszélgettünk, s megérkezve anyja azonnal odaállította zoknikat mosni, engem meg leültetett az ebédlőben, s minden bevezető nélkül azt kérdezte: Mi a véleménye Verescságinról?... Még nem olvastam, nem is tudtam, hogy lefordították, mormoltam. Verescságin festő volt – sziszegte a latintanárnő.
Érdekes polgári család, a nagybácsi híres, de politikailag rossz hírű grafikus, egy másik rokon nagy szobrászművész, a tálaló szélén egyik Táncosnőjének másfélaraszos kerámiamása; „a bronz eredetit Mussolini vette meg”, az apa biológus, tudós, egyetemi tanár, kórboncnok, törvényszéki orvosszakértőként adott véleményei következtében életveszélyes fenyegetések, ... állítólag a professzor mindig ciánfiolát hordott magánál ... Úgyszolván minden mondat, sőt félmondat elé, amit e családról hallottam, oda kellene tenni az állítólag-ot, erről a továbbiakban lemondok, de oda kell képzelni.
A tágas előszobában két nagy akvárium, rengeteg nagyon apró halacskával, csak egy tátott üvegszáj, egy petty fekete szem, piciny arany farkúszó: ennyi az egész lény, sűrű rajokban, egyszerre surrantak ide-oda, a mennyiségi lét értelmetlenségének jelképeként; „kapcsolatban állottak a professzor Olaszországban végzett kutatásaival, vírusok, kagylóbetegség; sok emberélet megmentése, a pápa is fogadta. A mama, szikár megjelenés, szigorú hírű latintanárnő, állandó feszültséggel arcán, inkább egy angol bűnügyi regény tipikus vénkisasszony nagynénijére emlékeztet, és mintha ezt a szerepet játszotta volna gyermekével szemben is.
Irodalomórán azt tanultuk: a ballada – tragédia, dalban elbeszélve. M. története viszont rövid lírai ballada, egy regényfolyam váltakozva idillikus és tragikus fejezeteinek sorozatában feloldva. A Végzet mintatanítása...
Azon a nyáron s őszön még legfennebb háromszor-négyszer látogattam meg őket, utána majd csak egy hangverseny szünetében találkoztunk, egyszer évek múlva, az anya meghökkentően elegánsan, és kozmetikailag rendbetéve, mintegy mellékesen említette, hogy visszaköltöznek Magyarországra, esetleg el lehetne intézni, hogy én is... M-ka eközben jótanulós, szerény mosollyal figyelte a koncertterem padlózatának egy közeli pontját.
Évek múlva beszélték, hogy Ötvenhat után, M. nyugatra szökött egy idős, morfinista orvossal, s a mama ebbe belehalt. Megint csak több esztendő után: új férje egy rockegyüttes fiatal dobművésze. S most jöjjön maga az álom.
Ennek az álomnak a színtere gyakran megjelent – azelőtt és azóta is – más és mindig csak a „különös” álmaimban. Nagy kockakövekkel kirakott folyóparti sétány, ritkás fasor, a kockakövek közül itt-ott vékonyka fűszálak zsendülnek, balra egy csendes, sima felszínű, opálzöld folyó. Nem egy álmomban magyarosítottam a folyó nevét, Keszű-re, holott jól tudtam, a Saale ez, Közép-német folyó, (Sólé-nek magyaráztam); a mellette fekvő szászországi városba menekítették a háború vége felé az erdélyi magyar egyetem orvosi karát; M. apjáról utóbb regélték, azért, hogy pontosan a kitűzött időpontban vizsgáztathasson, átszaladt a fronton: azt az épülettömböt, amelyben lakott, már elfoglalták az amerikaiak, a másikat, ahol a tantermek voltak, még tartották a németek... Csak évtizedekkel később tudatosult bennem, hogy hiszen akkor M. is abban a városban lehetett, és vele, valamint egy osztálytársammal együtt egymás közelében éltünk át egy iszonyú szőnyegbombázást anélkül, hogy tudtunk volna egymásról.
Utoljára, néhány éve, álmomban e folyópart aranyos-rózsaszín, lombtalan fái között hófehér márványszobrok sorakoztak a láthatár széléig, mint egy látszattani ábrán, ifjú atlétákat ábrázoltak és apró piros lovacskák ficánkolva nyargalásztak fel s alá. A folyón egy evezős gálya érkezett, talpig érő fehér fátyolba burkolt nőkkel, akik azonnal vadászni kezdtek a korallszínű lovacskákra...
Hanem annak a régi álomnak a színteréről teljesen hiányoztak a színek; minden piszkosszürke volt, a világítás homályos, mint amikor éjjel egy nagy pályaudvari csarnokban csatakos rongyokkal törlik a cementet. Szürke, utcaseprőhöz illő köpenyben felbukkant előttem M. édesanyja, egyaránt hamuszín az arca és a fésületlen haja is: Hogyan? Hát nem tetszett meghalni? – akartam kérdezni, ám végül is ezt kérdeztem: Mit tetszik errefelé csinálni? ... Az anya indulatosan a folyó felé lökte a karját. Csodálkozva láttam, hogy a víz, mint egy tengeröböl, egészen a szemhatár széléig terjed, szintén szennyesszürke, és erősen hullámzik. Egyszer csak fehér pelyhek tűntek fel az ég alján, ahogy közeledtek, sirályoknak látszottak, még közelebb érve rájöttem, hogy vitorlás csolnakok raja, egy pillanat múlva azonban már kivehető volt, hogy valamennyi csólnak orrában M. integet, fehér teniszruhában, – nyolc vagy tíz példányban! A part előtt magasba emelt ütővel pár másodpercig kitartottak, aztán az egész hajóraj eltűnt, és az anya is.
Körülbelül hat héttel az álom után találkoztam M. egy osztálytársnőjével: Hogy hát nem hallottam, mi történt? M-et, férjét, kisgyerekét, Washingtonban, gengszterek, a saját lakásukban, géppisztollyal agyonlőtték!
Visszafele pergetve a naptárat, rájöttem: pont aznap lehetett, amikor álmomban annyi alakban megjelent!
Ezután már csak egyetlen jósálmom volt, de az teljesen értelmetlen: egy belvárosi mellékutcában egy kétemeletes bérpalota kapujában egyik kollégám hangoskodott, nagyon vidám társaság közepette, aztán berohantak az épületbe... Utánuk akartam menni, benéztem a kapu alá, ott egy belső üvegajtót láttam, fodros felszínű zöld üvegből, rajta villogó fehér betűkkel egy mitológiai név jelent meg... Fenyegető hangulat; felriadtam.
Másnap arrasétáltam, a kapualjban hátul valóban volt egy üvegajtó, de rozoga, fakó, érdektelen, felirat nélkül.
Eltelt tizenhat év a rendszerváltozásig, s egyszer elképedve vettem észre a bejárat mellett ott az a megálmodott név mint üzleti cégfelirat, s utána, valami rövidítések, még néhány betű. De a felirat fekete, teljesen jelentéktelen, igénytelen. Az épület körül semmi látható tevékenység. Miért kellett éppen ezt tizenhat évvel ezelőtt megálmodni?
Úgy tizenhat éven át, néhányszor arra járva, szemembe tűnt e poros cégtábla. Mostanában azonban már látható. Helyette új felirat jelent meg: Eladó épület ...
