A Magyar Örökség-díjakat odaítélő Bírálóbizottság döntése értelmében szeptember 22-én Erdélyből a száz éve született Buday György grafikai életműve és Dsida Jenő költészete került be a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába”. A díjról szóló oklevelet és aranyjelvényt a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében adták át a leszármazottaknak. A Kolozsvárt született és Londonban elhunyt világhírű fametszőről Cseke Péter mondott laudációt, aki a múlt évben megjelent Buday György és Kolozsvár (Álom egy Solvejg-házról) című kötetet szerkesztette.
„Dürer egyenes ági leszármazottjának” (Pécsi Györgyi), a száz éve született Buday Györgynek az életműve a magyar és az európai kulturális örökség szerves része, amely összeköti az erdélyi, a magyarországi és a nyugati magyarság életét, szellemi teljesítményeit. Férfikorának küzdelmes évtizedeiben korszellem-változtató szenvedély tartotta izzásban; művészi hagyatékában a népi kultúra értékvilágának mélységei, a magyar líra klasszikusai és Shakespeare örök igazságokat hordozó alakjai találnak egymásra.
Buday rendhagyó művészi pályájának már az előélete is népmesei fogantatású. Gyermekkorának falujában (Marosgezse) derül ki, rajzolás közben, hogy „boszorkányos képességekkel” jött a világra. A „tündéri Erdély” látványától megbabonázottan vázlatfüzettel, ceruzával, pasztellkrétával és vízfestékkel a kezében járta Kolozsvár környékét, Kalotaszeg, Aranyosszék, Marosszék falvait, feljutott a Cenk és a Hargita tetejére. Ezermester székely őseitől örökölt tudását szülővárosának műtermei gazdagítják. Az édesapja által igazgatott kolozsvári múzeum asztalosműhelyében akkoriban ismerkedik meg a majdani dúcok alapanyagával.
Tizenhét éves, amikor édesapjának el kell hagynia Kolozsvárt. Ő maga a Református Kollégiumban megrendezett tárlatával búcsúzik a fel nem adható várostól, a soha nem feledett Farkas utcától. Kuncz Aladár, Kós Károly és az első erdélyi írónemzedéket, a Tizenegyeket megszervező Jancsó Béla figyel fel nem mindennapi tehetségére.
Alighanem az impériumváltás okozta megrázkódtatások szolgálnak magyarázatul a Buday fametszeteiből áradó erőteljes drámai hatásra. Angliai számvetésében 1970-ben maga is felidézi, hogy 1924-ben milyen drámaian élte meg Kolozsvár és Erdély kényszerű elhagyását. Szegeden ráadásul azt kellett tapasztalnia, hogy az atyai kívánságra elkezdett jogi tanulmányok drasztikusan kiszakítják a művészetek vonzásköréből. Ez a kétszeres – önmaga számára is megbocsáthatatlan – „hűtlenség” egész életkedvét aláássa. Már közel járt ahhoz, hogy az értelmetlen élet helyett a halált válassza. A művészet iránti sóvárgás azonban erősebbnek bizonyult. Már csak a fametszés technikáját kellett megismernie, hogy a latens módon tovább élő erdélyi emlékképeket maradandó formában keltse új életre.
Elsősorban Jancsó Bélának, Kós Károlynak és Debreczeni Lászlónak köszönhető, hogy az erdélyi közönség rendre tudomást szerez a Szegedi Kis Kalendárium sorjázó füzeteiről, az 1931-es év legszebb magyar könyve címet elnyerő Boldogasszony búcsúja fametszetsorozatról; az ő közreműködésükkel látott napvilágot 1933-ban Kolozsváron az Arany János balladái, amellyel ugyancsak kiérdemli a Magyar Bibliopfil Társaság díját, és amelyről ugyancsak mindhárman írnak; ilyen előzmények után Debreczeni Lászlónak már nem volt nehéz megjósolnia Buday világhírnevét, de azt ő sem láthatta előre, hogy a „süllyedő népi élet” jeladására, a Székely népballadák művészi üzenetére az 1937-es párizsi világkiállítás könyvművészeti nagydíja lesz az örökkévalóság sorspecsétes válasza.
Szegedi tanulmányévei alatt végig arra készül, hogy mielőbb visszatérjen Erdélybe. „Már nem tart sokáig az én kényszerű »emigrációm« sem” – írta 1932 augusztusában kolozsvári barátjának, Jancsó Bélának. Ám művészi sikerei teljében egyre távolabb kerül Magyarországtól is. Előbb Róma, aztán London következik. A második világháború kitörésekor Angliában válik a hadihelyzet foglyává. Aki a Times címoldalán megjelent nagyméretű fametszetével – az allegorikus Britanniával – buzdította a szigetország lakóit a nácikkal szembeni ellenállásra. A háború alatt a BBC magyar adásában hallatta a hangját, és szervezte az angliai magyar antifasiszta koalíciót. A háború után pedig – a bécsi Collegium Hungaricum mintájára – a londoni magyar kulturális intézetet, amíg Rákosi telefonon haza nem rendeli. Történetesen a Rajk-per idején. Így nemcsak Erdélybe, Magyarországra sem térhetett haza sohasem. Az ’56-os magyar forradalom leverését pedig a trianoninál is nagyobb traumaként éli át: belső emigrációba vonul, csak művészete révén tartja a kapcsolatot a külvilággal.
Egy London melletti szanatóriumban halt meg, 1990-ben. A szomorú eseményt a magyarországi hírügynökségek meg sem említették, Nagy-Britanniában azonban – ahogy a kései pályatárs, Kass János írja –, „a nagy újságok, a vezető lapok részletesen méltatták sorsát, pályafutását és művészetét. Nem az emigránsról, hanem a zseniális alkotóról írtak. Mert a szigetország a magáénak tudta ezt az Erdélyben, Kolozsváron született, Magyarországról emigrált, s Londonban a második világháborúban is példát mutató magyart.”
Több mint fél évszázados angliai „tartózkodása” idején csak az életkörülményei változtak meg Budaynak – „ihlető anyaga” ugyanaz maradt. Pontosabban: az szélesedett „nemzet-felettivé”. Mindvégig az organikus építkezés útját járta, ahogyan 1970-ben életére és művészetére visszatekintve összegezte: „Minden egyes állomás magában hordja mindazt, ami megelőzte, és az előjelét mindannak, ami utána következik.”
