Tisztelem és csodálom azokat az embereket, akik egy lehullott kalászt is felemelnek a tarlóról, akik a nemzetiségi szórványoknak gondjait magukra vállalják, akik elhagyatott gyerekeket szednek össze; s valami kétszer kettőn felüli reménység gyűl a szívemben, ha azt hallom, hogy sikerült valakinek valahol legalább egy-két csángó gyereket megtanítani a magyar betűkre.
Ugyanakkor belém hasít a félelem is ilyenkor, mert eszembe jut például a kolozsvári magyar színház sorsa, s eszembe jutnak bibliai példázatok azokról a pásztorokról, akik a világ végéig elmennek, hogy egy elveszett bárányt megkerítsenek, visszatérítsenek, ugyanakkor azonban az otthoni nyáj elhanyagolt, az akol őrizetlen.
Mindjárt tizenöt éve tudatosult mindnyájunkban a végzetes helyzet: e színház vezetése, amikor nyíltan és bevallottan megtagadja a magyar irodalom – és egyáltalán az irodalom – szolgálatát, amikor nem tartja feladatának a magyar nyelv ápolását, amikor a magasabb művészet nevében lemondott népszínházi jellegéről, mert „nem akar a közönség-ízlés uszályába kerülni”, és valamilyen zsebszínház vagy klubszínházféle lett belőle, Stúdiószínpad címen, olyan léket vágott az egész romániai magyar művelődés hajóján, amit semmiféle szórványmisszióval, szoborállítással, újabb és újabb díjelnevezésekkel sem lehet befoltozni.
Oratio in Catilinam primam (Cicero): a szenátusnak tudomása van róla, a consulok ezt látják, és ez „tamen vivit!” Vivit? Tovább folytatja; sőt kitalál egy nem kerek évfordulót, immo etiam felszólal a társadalom előtt, és kitüntetéseket vindikál annak a színháznak az égisze alatt, melynek kétszázvalahány éves hagyományait harcosan elutasítja! Érdemes megnézni az ünnepségi előadás-sorozat és az egész évad műsorát! (Én azonban nem fogom reklámozni e helyen.)
Milyen jellemző, hogy bár örökös évfordulósdit játszunk, és nem kell annak oly nagyon kereknek lennie egy kis önünnepeltetés és alapítványi támogatás reményében, eszébe sem jutott Catilináéknak: tavaly ünnepelhette volna kerek háromszáztizedik évfordulóját annak, hogy oly ellentétes emlékezetű királyunk, I. Leopoldus, azaz Lipót, engedélyt adott Felvinczi György kolozsvári költőnek, hogy színelőadásokat tartson Erdély-szerte. Sőt, mit mondjak, még a kerek 300. évfordulóról sem emlékeztek meg, holott akkor is ők voltak az igazgatók, de annyira el voltak foglalva a színház törzsközönségének szétverésével, az „elavult” bérleti rendszer felszámolásával, hogy nem értek rá. Mint ahogy a tavaly itt-ott néhány elárvult megemlékezés hangzott el vagy jelent meg, de ah, minő messzeségében színházunk virányaitól!
(Mint ahogy a közeli években a hatvanhat kolozsvári, illetve erdélyi magyar könyvkiadó, nyomda, s kapcsolt részeik sem voltak hajlandóak vállalni a „hazai magyar”, illetve egyáltalán a hazai könyvkiadás oly kerek, 450-es évfordulóit! Köztük a Váradi Regestrum kinyomtatását; és még kultúr-, sőt kultúrtalan politikusaink sem voltak hajlandóak tudni róla, holott a hajdani könyvkiadói tettnek egy valódi politikus, Fráter György, Erdély törökverő kormányzója volt a tettese; ám nyilván féltek, hogy ez kéretlen állásfoglalásnak számíthatna Törökország uniós felvételének ügyében; s mint ahogy sem a kolozsvári Magyar Opera, sem a számos dalegylet, együttes, és „népénekes csillag” sem vállalt egyetlen estét sem Tinódi Lantos Sebestyén 450 év előtti kolozsvári fagyoskodásának megidézésére, amikor krónikájának itteni kinyomtatását – szó szerint – kiböjtölte.)
És íme, megélhettük 15. évfordulóját annak, hogy színházi hagyományainknak hadat üzentek, és sem császár, sem fejedelem, sem temesvári basa, sem államtitkár, sem püspök, sem Udéméré, sem Emke, sem Eme, sem újgazdagék, sem a Kolozsvári Társaság nem képes másképp tudomást venni az ügyről, mint azzal a tárgyilagos belenyugvással, hogy, „hát igen, csökken Kolozsvár jelentősége mint magyar központnak”.
Némi elégtételt ugyan néha kínál az idő, még ha gyakorlati hasznunk nincs is sok ebből; – minden álmunk, ideálunk máshol megunt ócskaság már, mondja a költő, nem hajszálpontosan idézve –, a kis színházasdi kapcsán is...
Néhány évvel ezelőtt például volt alkalmam e hasábokon is idézni (mások nyomán) a huszadik század utolsó nagy amerikai dramaturgjától, aki a „klasszikus európai színház” útján törekedett a jóra, vagyis Artur Millertől azt a véleményt, hogy a kisszínházasdi szétzülleszti a színházi kultúrát; de ez csak úgy húsz-harminc év múltán fog eljutni újdondász vidéki dramaturgjaink tudatáig... Most viszont kezembe került egy nagyjából negyedszázada íródott amerikai krimi, amely az angol detektívregények ama nemes hagyományát követi, hogy valamely nagy klasszikustól való idézet adja meg nemcsak a hangütés módját (pontosabban a felhangütést), hanem „a rejtély kulcsát” is! Ez esetben Edgar Poenak nem az egyik híres költeménye, A holló, hanem a másik, a Lee Annácska hordozza a kódot, sőt, ez szerepel a címben is. E regényben „A bűn” tenyésztalajának elemzése során felszínre jön a kisszínházasdi, mint a dubiozitás, és a féltehetségek viszketegségének kifutási lehetősége; és amely éppen sajátos szervezkedési formáival, amilyen például a sok utazgatás és nemzetközi találkozó, fesztivál, alkalmat teremt, kiváló keretet kínál a szupranacionális, határok fölött megfoghatatlanul átlibbenő szervezett bűnözésnek; mint például a drogkereskedelem!
Milyen kár, hogy e krimi csak most került kezembe! Holott évtizedek óta vallom: csakis a bűnügyi regények adnak mély és igaz képet a huszadik század legbensőbb valóságáról! Természetesen, nem állítom, hogy a mi tudósainknak vagy mindazoknak a fesztiváljáró alternativistáknak, akiket számon tart és meg-megdicsér „El Periodico”, köztük volna olyan alantas, de már a legalizálásért küzdő megélhetési-megölhetési bűnözéshez, mint a kábszerezés; – ám nem csak olyan mákonyok léteznek, amelyeket vegyészeti laboratóriumokban állítanak elő... ezeknél veszélyesebbek az ál- és féltehetségek szeánszain kiagyalt és terjesztett hamis tanok a művészetekről – és magukról a hamis tanokról
