"Istennel is szabad bujócskázni"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 20. (490.) SZÁM - OKTÓBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Melyik magyarság?
Pomogáts Béla
Magyar mérleg (befejező rész)
Szőcs István
Jegyzetek - Minél kisebbségi gondolatok
Cseke Péter
Ady szerepe az Erdélyi Fiatalok eszmélésében
Ruxandra Novac
ecograffiti
Filip Florian
A kisujjak
Bogdán László
A kintrekedtek
Szabó Róbert Csaba
Masnis nagybabával
Cseh Katalin
Kijelentések
Emlék-villanás
Idő
Fohász
Anyaság
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Modern Odüsszeusz
Novemberi évfordulók
 
Filip Florian
A kisujjak
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 20. (490.) SZÁM - OKTÓBER 25

II. fejezet

3.

 

Mennyire idegesített Paulina néni hallgatása! Mélyebbeket sóhajtott mint máskor, szinte sivítva, sértődötten felhúzta az orrát és a mennyezetet nézte, ahányszor csak a közelben voltam, csak a kedvenc ételeimet főzte, és azonnal szétosztotta a szomszédoknak és a kóbor kutyáknak. Nem volt más választásom, és többszöri halogatás után, egy esős, egészen biztosan csütörtöki napon, meglátogattam Eugenia Emburyt. Sokáig kopogtattam az ajtón, még az egyik ablakon is bezörgettem, nem mintha arra vártam volna, hogy feltétlenül beengedjenek, inkább Paulina nénit akartam megkímélni, a felháborodás egy újabb rohamától, ami biztosan rátört volna, ha magyarázni kezdem, hogy a csengő nem működött és a barátnője nem hallotta meg tisztelettudó kopogtatásomat. A borús napokon azonban szép dolgok is történhetnek. Egy kócos hajú lány nyitott ajtót, akit minden bizonnyal megzavartam az alvásban: Embury asszony unokahúga, aki annyi évvel az ötvenkét macska kamionos szökése után, megszabadult a pattanásoktól és egyáltalán nem tűnt fejletlennek. Hálóinge csupán egy ingecske volt, nem egy a gyermekkorból megőrzött, kifehérített kopásgyűjtemény, melyet még most is hordhat, a szatén fehérneműs jelenetnek semmi köze nem volt az észak-koreai filmek világához. Álmatagon viszonozta köszönésemet, miközben elindult az ebédlő felé, hogy nagynénikéjét értesítse. A popsija mint egy eper, ahogy menet közben lehajolt és álmatagon végigsimított az egyik kandúr hátán.
A kártyák, különféle csomagokban és oszlopokban hevertek az asztalon, egyesek felfele, mások lefele néztek, elosztásukból nem értettem semmit, gőz szállt fel a teáscsészékből és Jeni mama fehéres-lila, foltos kezei néha megremegtek, a hangja pedig egybeolvadt a rádióban beszélő jogtanácsoséval. A munkaadó köteles negyedévente közölni a munkaügyi hivatallal... egy tök, egy férfi, rosszat mond rólad a barátoknak vagy rokonoknak, tudja, hogy messze vagy és nem tudsz védekezni, érdekből csinálja, nem véletlenül... második fejezet, harmadik bekezdés, határozottan kimondja, hogy... tisztázni kell, hogy mi ez a bonyodalom itt, mert nézd csak, néhány nő és egy fiatalember, igen egy fiatalember néz ki az egyik kőr alsó mögül, hm, hm! és jó szándék vezérli őket, tanácskozni akarnak és fontos döntést hozni... benyújtva a kérvényt a vidéki szerveknek... tizenegy kártyát, gyerünk, tizenegy kártyát, ahonnan akarod, ne most, vágd el előbb! mindjárt meglátjuk mi, mit is akar az a fickó... a nyugdíjasok egy csoportjának levélben felvetett kérdésre... öt kőr egymás után, az alsó és a többi, az alsók mindig kijönnek, látod? egy házhoz is köze van a dolognak, a fiatalember talán összejátszik a tök férfival és talán a nőket is ellened fordíthatja. A jogi tanácsadó búcsút vett a hallgatóktól, én pedig már a második túróstészta végére értem, és éppen akkor értesültem róla, hogy betegség, valószínűleg egy megfázás jön a nyakamra. Ami a házat illeti, a dolgok már hamarabb tisztázódtak: a tök férfi mindent megtett, hogy a kőr fiatalembernek a nőkre gyakorolt hatását ellenem fordítva megakadályozza a házépítést. A végkifejlet számomra egyértelmű volt, de egy árva szót se szóltam az öregasszonynak. A tök férfi majd teljes sikert arat, mert az ingatlanügyletek egyáltalán nem érdekelnek. A lány egy magassarkú lenvászonból font szandált hordott papucs helyett. Amikor az asztalhoz simult, hogy néhány mazsolaszemet csipegessen ki a túró közül, egészen behajlította a bal lábát, mintha szaladna. Bokája mint egy alma.
Milyen viselkedés ez, te?! tört ki Jeni mama, egyik tenyerével a tányért takarta le, a másikkal pediglen a bambuszpálcát lengette meg fenyegetően. Aztán bemutatott egymásnak. Miután kimondta teljes keresztnevemet, apám nevének kezdőbetűjével és mindhárom keresztnevemmel együtt, teljesen váratlanul remegni kezdett a feje, szeme óriásira tágult, szája elferdült és néhány nagy könnycsepp szántott végig az arcán. Hallani nem hallottam semmit, csak néhány apró, visszafojtott csuklást. Először megijedtem, de szó se volt szívinfarktusról vagy egyéb rosszról, egész egyszerűen ilyen volt Embury asszony nevetése. Azt mondta, hogy régész helyett majdnem gégészként mutatott be. A lányt, az unokahúgot, Josefinának hívták, ph-val és a család által Jojo-ra rövidítve. Átment egy másik szobába, hogy tanulni kezdjen, de csak annyira lelkesedett, mint az, akit fát vágni küldenek. Az öregasszony néhányat a lány nyomára csapott pálcájával, hogy aztán friss erőkkel térjen vissza a kártyakeveréshez. Eljött az ideje, hogy elmagyarázzam miként is állnak a dolgok, hogy miért látogattam meg, s hogy mi az, ami már hetek óta ette az idegeimet. Aztán, előbb csak dadogva, aztán kerülgetve a kását, majd kivágva a rezet, ahogy csak lehet, elmondtam, hogy egyáltalán nem hiszek a jóslásban, a kávés trükkökben sem, a kártyában és a porceláncsigában sem, és semmiben, és csak azért jöttem, hogy kibékítsem Paulina nénivel. Attól féltem, hogy feldühődik és elküld sétálni, de feje megint az előbbi vicces remegésbe kezdett, lilás ajkai közül pedig ismét kiszűrődtek a csuklás hangjai. Nevetett. Ez alkalommal még jobban könnyezett és a cseppek szétkenődtek a jobb és bal arcán egyaránt. Amikor megnyugodott, a tésztát és a teáskannát az asztal egyik sarkára tolta, rám kacsintott, ohó, micsoda forradások barázdálták szemhéjait! nagynehezen felemelkedett a székből és apró léptekkel az ablak melletti komódhoz tipegett. Egy üveg brandy-vel és két zöld talpas pohárral tért vissza. Koccintottunk, homlokon csókolt és kijelentette, hogy mindig is szerette azokat a férfiakat, akik a szemébe mondták az igazságot.
Arra gondoltam egy adott pillanatban, nem sokkal azután, hogy Eugenia Embury faliórája hármat ütött, milyen hasznos lehetne az iskolai tankönyvekbe egy ilyen fantáziafejlesztő gyakorlatot is elhelyezni, egyfajta fordított fogalmazást – tömörítsétek egyetlen fogalomba az alábbi kijelentést: ... brandy-t inni, amikor semmiségekről beszélgethetsz egy aranyos emberrel, elmerülni, méghozzá egy fotel lágy és langyos párnái közt, miközben az ujjaid le-fel kalandoznak egy cicus bundájában (és ott, Istennek hála, bárhova is ültél volna, mindig volt egy a kezed ügyében), szürcsölni egy kortyot a mahagóniba játszó nedűből (javíthatatlan hiba lenne egy ilyen szövegben, a barnás-vörös jelző használata), és hagyd, hogy csípje a nyelved és a szád boltozatát (a szájpadlás milyen hétköznapi volna!), engedd szétáradni az aromákat, és csak aztán hagyd elveszni az emésztés hosszú és kanyargós útjain (a nyelni igének sincs semmi keresnivalója itt), legvégül kijelenteni, de tiszta szívből, hogy a rendőrfőnök rabló és fajankó, és elmondani mindenféle dolgot, amit egyébként nem szokásod, nem mint egy vallomást, vagy egy gyónást, hanem csak úgy, magától értetődően és könnyedén, miközben az aranyos ember együttérzően és kedvesen hallgatja végig. Személy szerint egy ilyen feladatnál, különösebb gondolkodás nélkül, azt feleltem volna, hogy az örömről van szó. Talán éppen egy ritka örömről. De egy kis engedményt teszek, mindazoknak a városi és falusi diákoknak, akik ugyanezzel a házi feladattal küszködve, a szöveget értelmezve a lustasághoz, az alkohol hatásaihoz, a hatósággal szembeni erőszakhoz, a gerontofíliához, vagy még ki tudja mihez jutottak volna el, és megelégszem az élvezet fogalmával. Miazisten, elvégre egy egész délutánon át meséltem, miként állították le a római castrumnál folytatott ásatásokat, s hogy mennyi keserűséget szül a mások szemében rejlő keserűség megfigyelése, hogy ez a keserűség, hogy rakódik le a szívre, a tüdőre és a gyomorra, mint egy álnok gáz, ami bármikor önmagától is lángra lobban. Természetesen leírtam Titu Maieru úr apró pupilláit, amelyek elmerültek a kínzó múltban és a kékes szemfehérben, hogy mégis parázsként izzanak fel, ha valaki kétségbe vonta a tömegsír korát és eredetét. Olyan izzással, melyet a túlzott törődés, és az eltűnt bajtársak emlékének meggyalázásától való félelem tartott ébren. Az ő esete, és Jeni mama egyetértett a hasonlatommal, azokra a hadirokkantakra emlékeztetett, akik képtelenek voltak megérteni, hogy valaki egy kezeletlen körömgyulladás, vagy a lakatosműhelyben megtörtént baleset miatt is lebénulhat. Maeriu úr, aki több kihallgatást és börtönt is végigszenvedett, és mindenki másnál jobban tudta, mekkora aljasságokig süllyedtek a párt emberei, sehogy se akarta elfogadni, hogy ez alkalommal nem politikai gyilkosságról volt szó. Minden címe ellenére – nyugalmazott mérnök, az üledékes kőzetekbe fúrható alagutakról írt doktorátus szerzője, apa, nagyapa, és főleg dédapa – meg volt győződve arról, hogy a világon fellelhető tömegsírok minden esetben a kommunisták által támogatott felületes kivégzések nyomán jöttek létre. Szegénykém, mondta Eugenia, szörnyű önáltatás ez, és közben annyira igaza van! És nem szomorú ez, asszonyom, nem szomorú? mondtam erre én, hozzátéve, hogy e sorsban még mások is osztoznak vele, mint például az az író, akit kedvelek, de nem ismerek, akit mindig is olvastam, de szemtől szembe nem láttam soha, az az író, aki nemrég cikket írt a jelenlegi kormány igyekezetéről, hogy elrejtsék republikánus elődeik bűneit. Talán az író gyakran járt itt, az ózondús levegő, a táj, a csend miatt, talán sétált a vár romjai között is, és ki tudja mire gondolt közben, egy készülő novellára, néhány kiforratlan alakra, egy sombokorra vagy egy nőre, de ha tett is bármit, azt régen tette, amikor még nem volt új ásatás és a csontokat se találták meg. Igazság szerint, még ha tegnap vagy tegnapelőtt érkezik meg, minden idejét a csonthalmok és apró csontok között töltve – véleményét akkor sem változtatta volna meg. Itt szünetet tartottam, mert a fekélyem ellenségesen nyilvánult meg, nem csupán a dialógussal, de a monológgal szemben is, miközben lassan, ahogy az orvos követelte, megettem az utolsó mazsolás-túrós tésztát, és rájöttem, hogy a brandy, bár nem rögtön az első pohár után, de erősíti a filozofálásra való hajlamot. Akkor azt mondtam: az író, hiába vezeti jó szándék és ártatlanság, komoly hibát követ el, vagyis úgy kezel nemzeti szempontból előnyös körülmények között, egy tulajdonképpen homályos helyzetet, mintha az általános, eléggé tágan értelmezhető igazságtól indulna el, és nem a személyes igazságtól. Logikusnak tűnik, hogy e tömegsír egy gépfegyversorozat eredménye, mindaddig, amíg a hatalmon lévő egyének, akik már zsigerből lenézik a közelmúlt történelmét és az erkölcsöket, megpróbálják bebizonyítani, hogy nem egy gyilkosság szemtanúi vagyunk. Mikor a tolvajok, a legalábbis gyanús vagy a bizonyítottan enyves kezű fickók kiáltanak tolvajt és nem holmi ismeretlenek, akkor biztosan rabol valaki, gondolhatta az író, amikor papírra vetette tiltakozását. Jeni mama finoman tapsolt, a jobb melle elé emelt kezekkel, bravó aranyom! bravó! kiáltotta és az arcán nyoma sem volt a gúnynak. Petruş úr, becsaphatod magad, ha ennyire igazad van, és egy határozott, kései ebédre szóló ebédmeghívással, (már majdnem négy óra volt) megakadályozta, hogy hozzátegyem: az író tökéletesen értette a szabályokat, de a véletlen egy azokat aláásó kivétel elé állította. Az ebédnél, kevéssel a grízgaluska leves előtt, beállított Jojo is, és a vizsga előtt álló egyetemista álmatag nyugtalanságát hozta magával. Egy kék atlaszból készült ujjatlan háziköntösben érkezett. A karjaira számtalan jelzőt találhattam volna, de azokban a pillanatokban, korábbi növénytani fantáziám is magára hagyott.
Miután a zöld, talpas poharak újra megtöltődtek, megtudtam, hogy Jeni mama, túl az ismerősök és ismeretlenek frusztrációin, iróniáján, pletykáin és irigységén, igazi lady. Milyen egyszerű a magyarázat! Még csak tizenhat éves volt, amikor a Notre-Dame (nem a párizsi, hanem a ploieşti-i) leányiskola befejezésére készülve, ő, Eugenia, forrón beleszeretett a fiatal lord Neil Embury-ba, aki a város olajfinomítóinál a szigetország egyik vállalatát képviselte. A lord mellett villámgyors és izzó szerelmi történetet élt át, és egy Szalonikiből külön e célra repülővel odahozott anglikán lelkész áldása alatt, hozzá is ment feleségül azon a napon, amikor a grippás Chamberlain, rátalálva az általa isteninek hitt, de valójában minden kétséget kizáróan ördögi erőkre, arra gondolt kis idő múltán, hogy a rajnai demilitarizált övezetben történő katonai csapatmozgásokat mégsem kell elítélni hivatalos közleményben, de még egy nagyköveti szintű levél formájában sem. Neil-t, akinek harmincegy évén kívül tulajdonát képezte néhány hullámos-szőke favorit, egy alabástrom lornyon, egy szürke szempár (idézet: „mint a havazás előtti ég”), egy ritka csokornyakkendőket tartalmazó gyűjtemény és egy becsületes nevetés (másik idézet: „magácska tudja mit jelent szabadon, szabadon, egészen felszabadultan nevetni? ... hogy ne is érdekelje illő-e még vagy sem...”), az Elena Doamna utca 34 szám alatti házban ismerte meg, a Ionescu testvérek (a Podu-Fetii-i uradalom és a pleaşa-i samottéglagyár tulajdonosainak) legidősebbjénél. Békés vacsora volt a húsvéti vakációban, apjával, a házigazda, egészen pontosan a Testvériség egyesület ügyvédjével érkezett, ott történt meg, hogy torkára ment egy szálka a tepsiben sült dunai heringből. Kitört a pánik, nem kapott levegőt, két kezével a torkát markolászta, az egyik hölgy repülősó után kiáltott, egy úr megpróbálta kifeszíteni a száját, hogy kenyérbelet nyomjon le a torkán, a másik mint egy gramofon, amelynek tűje már nem csúszik a lemezen, megállás nélkül ezt kiabálta: lélegezz mélyeket! lélegezz mélyeket! Egy nőnek az az ötlete támadt, hogy fehér borral öntse le (meglehetősen édes pinot gris volt), végül hátulról érkezett, anélkül, hogy bárki is számított volna rá, egy könnyed, pontos, korántsem fájdalmas, de hatásos és életmentő ütés. A társaság nehezen tért magához, ott sürögtek-forogtak teljesen hiábavalóan körülötte, miközben lord Embury, aki azt a gondviselésszerű ütést mérte a tarkójára, tiszta szívből nevetett, hangos és felszabadult, értitek? felszabadult nevetéssel. Iszonyúan szégyellte magát, tekintetét azon az estén már fel se emelte a tányérból, mintha égett volna a homloka, az arca, a halántéka, valahol a bokája fölött éles tűcskék szurkálták, elképzelte, és valósággal látta is a varrógépet, melynek pedálját olykor-olykor megnyomta egy ismeretlen, szénfekete, puha férfinadrág anyaggal takart, elegáns, ugyancsak szénfekete cipőbe rejtett láb. Távozáskor, az idősebb Ionescu testvértől, mint apjától vezetve, Neil Embury felé indult, és megköszönte a segítséget. Komikus kiejtéssel és valami teljesen absztrakt grammatikát alkalmazva, gyűrűsujjával megérintve a vállát, a petróleum-szakértő Dickens-ről és valami elvarázsolt halcsontról beszélt neki, megígérve: hamarosan felkeresi az internátusban, hogy meggyőződjön róla: ütésének csak pozitív hatása volt. A látogatás lehetett volna rövid és konvencionális, vagy nem is kerül sor rá, de minden egészen másként történt. A második emeleti, tető alatti hálóteremben, bő egy órával lámpaoltás után, amikor a legtöbb diáklány aludt már, s csak néhányan mocorogtak még a nemrég tavaszillattól átitatott, szúrós takarók alatt, halk ablakkocogtatást hallott. Eugenia a pokrócot a fejére húzta, és a teljes sötétségben, ismét látta az elegáns férficipő által működtetett varrógépet, ahogy fáradhatatlan tűjével szurkálja a bokája fölött. A hálóteremben nagy kavarodás támadt, a kopogás megismétlődött, nyugodtan és magától értetődően, az ablakkeret fénylő négyszögében egy az ereszről lehajló kar jelent meg, a pedagógus-nővér gyors léptei végigkopogtak a folyosón, kinyílt az ajtó, aztán az ablak, az ablakot maga a pedagógus-nővér nyitotta ki, és fentről, a tető irányából egy homlokával a földnek, szakállával az égnek fordított, húsos férfiarc jelent meg egy férfias és erőteljes nevetés társaságában. A pedagógus-nővér mintha kővé dermedt volna, a ploieşti-i Notre-Dame leányiskola tizenegy növendéke kiabált, visított, pukkadozott, remegett, nyögött és rikácsolt, míg a hálószoba tizenkettedik lakója, ő, Eugenia, nyugodtan az ablakig ment, meztelen és rózsaszín talpát a párkányra rakta, elkapta a neki nyújtott kezeket és hagyta, hogy azok a zománcos cserépből rakott, napfényes délelőttökön zöldes színekben játszó tetőre emeljék. Minden bizonnyal olyan árnyalat volt, ami némiképp e pohár színére emlékeztet ugye? kérdeztem Jeni mamát és ő igennel felelt.
A házasság nem oltár előtt történt, annak ellenére, hogy Neil megpróbált összehozni valamit a Mavrogheni Kútja Templomnál, de nem tudta meggyőzni a lelkészt arról, hogy a misét egy tisztes négerekből álló boogie-woogie együttes kísérje, s hogy a szertartás a „God bless you” záróformulával érjen véget. Ezért zajlott le az egyházi esküvő egy a határban álló kőkeresztnél, melyet egészen a cirillbetűs feliratig nőtt be a gaz. Sem Eugenia, aki fátyol nélkül, rózsaszín szoknyában és fehérvirágos kalappal jelent meg, se lord Embury, aki kacsatojás színű nyári öltönyt viselt, se a sápadt és tartózkodó angliká n lelkész, akit a tűréshatáron túl is zötyögtetett a Szalonikiből érkező repülőgép, és az automobil, amely mezőkön, búzatáblákon, és zsenge dohányültetvényeken vitte keresztül, sem a két tanú, holmi harmadrangú színészek, akiket egy bukaresti kávéházból hoztak ide, tisztességes honorárium fejében, nem értettek semmit a szlavón szövegből, csupán az évszámot: 1851. Neil azonban azért választotta ezt a helyet, mert azon ritka helyek, vagy események közé tartozott, amelyek arra késztették, hogy wonderful-t kiáltson! Egyszer, egy pacsirtavadászaton megállapította, hogy elég ha az ember felkapaszkodik az alacsony, egy méter magas keresztre, és máris túllát a gabonamezők egyhangúságán, egészen a tóig és Căldăruşani erdejéig. A fiatal férj, miután ujjára húzta a gyűrűt, elkapta a derekát, felrakta a kereszt tetejére mint egy gyermeket, és hagyta, hogy egyedül élje meg a látvány elképesztő kiteljesedését. Eugenia a fények tengerét pillantotta meg, a tó a nap teljes fényében tündökölt, miközben Lord Embury, mit sem törődve a papot elöntő dührohamokkal (az egyre lilább arcú pap végül hátat fordított a fiatal párnak, és talán egy imát mormogott magában ujjait az Evangéliumra szorítva), a két ripacsot pedig figyelembe se véve (az egyik folyamatos ásítozás közepette apránként rombolt le egy hangyabolyt a cipője hegyével, míg a másik, a körme alá gyűlt koszt egy szalmaszállal pucolgatta serényen), először a fehér szandál csatját kezdte csókolgatni, és a szíjak közül elővillanó bőrdarabkákat, aztán áttért a bokákra, ajkai sokáig időztek körülöttük, néhányszor kezével is átfogta őket, tovább haladt a lábszárak mentén, fel a térdekig és a combig, néha lejjebb csúszott, de rögtön visszatért, és még feljebb hatolt, egészen addig, míg a feje teljesen eltűnt a rózsaszín szoknya fodrai alatt, jócskán elidőzve ott.
Könnyen megtörténhet, hogy Jeni mama, nem is mesélte ennyire részletesen a lakodalom epizódját, de nappalijának foteljében ülve, arra a meggyőződésre jutottam: míg a gyomorfekély a párbeszéd ellensége, addig a brandy, a hűséges barátok közül való – a fantázia szövetségese. Egy biztos, a Testvériség nevű egyesület ügyvédje, aki pragmatikus ember hírében állt, (személyiségén mély nyomot hagyott az ügyvédi kamara és az üzleti élet keményszívűsége) amikor a lánya férjhez ment, képes volt uralkodni határtalan dühén, és véget vetett minden büntető intézkedésnek, amelyet az angol petróleumszakértő ellen hozott, még azelőtt hogy az a veje lett volna.
Egy hatalmas szivaccsal eltörölte a közelmúlt sötét pillanatait is: Eugenia elrablását a tiszteletre méltó ploieşti-i Notre Dame leányintézetből, az öt hétig tartó menekülést, a szerelmesek életéről szóló bizonytalan és ellentmondásos híreket (egy hölgy, G. vezérőrnagyné, látta őket teljesen meztelenül fürdeni a mirceşti-i kolostor tavában, éppen a szentmise áldott órájában; egy csendőrtiszt váltig állította, hogy többször próbálták – sikertelenül – megállásra bírni a meteoritként száguldó, soros nyolchengeres, 4900 köbcentis, 265 lóerős, olykor több mint 200 kilométer per órás sebességgel száguldó tűzpiros Duessenberg Straight-et, amelynek kormánya mögött Neil, mellette Eugenia foglalt helyet; egy finom hölgy, egy gyógyszerész özvegye, mellesleg az ügyvéd szeretője, elbeszélte, hogy arról értesült: a lord mesés összeget veszített a konstancai kaszinóban, hogy aztán ölében Eugéniával, kezében egy üveg pezsgővel, úgy nyerítsen a tengerparti korzó szélte-hosszán akár egy csődör; a Vega finomító ügyvezetője az íróasztalán felgyűlt és a szigetországi által ki nem fizetett számlák miatt kesergett, az ügyvezető az ügyvéd megkereső levelére egy a fiatal párt a Prater lépcsőin megörökítő képeslappal válaszolt; végül már maga Theodosia anya, a ploieşti-i Notre Dame leányintézet igazgatója sem elégedett meg a lány azonnali kicsapásával, és meglátogatta az ügyvédet, felszólítván, hogy apai, állampolgári, és hithű ortodox minőségében vessen véget annak a kapcsolatnak, mely a diáklányokat teljesen lebetegítette.) Nem a sértett apa, hanem Lord Embury apósának szerepét választva, az ügyvéd más ember lett. Egy gyors, alapos és költséges felújítás után, hétvégi pihenőkre és rövid vakációk időtartamára a fiatalok rendelkezésére bocsátotta apró văleni-i udvarházát. A fiatalasszony új társadalmi helyéhez illő ruhatár kialakítása érdekében egy komolyabb, szedett-vedett uzsorásoktól összeszedett összeget utalt át Eugenia bankszámlájára. Vejét egy versenylóval ajándékozta meg, igaz ugyan, hogy csatamén volt, nem versenyló (amit egy vidám pénztárcával ellátott klienstől kapott). Mindezek a jószándékról tanúskodó gesztusok, melyek nem csupán az apai érzelmeket voltak hivatottak bizonyítani, de átmenetet képeztek az ifjúkori tévelygések és a családi felelősségérzet között – teljesen visszhangtalanok maradtak. A frissen egybekeltek útvonalai egyszer sem érintették a văleni-i házat, a ló a hippodrom istállójának lovászaira maradt, anélkül, hogy az új tulajdonos bár egy percnyi figyelemre méltatta, vagy benevezte volna egy ügető derby-re, míg Eugenia bankszámlája, a maga teljes kelengyei szimbolisztikájával, érintetlen maradt és szépen kamatozott. Neil és Eugenia a távolban éltek, mindig máshol, és ezzel is, a távolság és az excentrikusság okán is, folyamatosan lovat adtak a városban róluk folyó pletykálkodás alá. Egy adott pillanatban, amikor az ügyvéd már hónapok óta nyomta az ágyat (a gyógyszerészözvegy finom hölgy érdeklődése egy idő óta már egy illatszer kereskedő felé fordult; a köznéven csak Testvériség egyesületként számon tartott társaság jogi képviseletét már régóta egy másik taláros látta el, ésatöbbi, ésatöbbi) arról értesült, ugyancsak ilyen folyosói pletykák útján, hogy nagyapa lett. A hír gyorsan kihozta a pokrócok alól, a kezelőorvos nem kis felháborodására, aki éppen e hír kapcsán jelentette ki, hogy a hajkenőcs és a csokornyakkendő fabatkát sem ér a tüdővésszel szemben. Ez volt az utolsó alkalom, amikor az apa, még egyszer megkísérelt a lánya nyomára bukkanni, és táviratozott a petróleumos angolnak, arra a címre, amelyről egyébként jól tudta, hogy lord Embury olyan gyakran látogatja mint fehér holló a főteret. Estére magas lázzal és szokatlanul erős köhögési rohamokkal tért vissza betegágyába, sokkal békésebben tűrve az ügyeletes nővér borogatásait. Három héttel később a beteg névtelen levelet kapott, egy borítékot amelyben egy miniatűr ágyban alvó, nyolc kiscicával körbevett csecsemőt ábrázoló fotó rejlett. Mielőtt a gyermek vonásait tüzetesebben is megfigyelhette volna (később százszor is megnézte egy nagyító segítségével) az ügyvédet visszatérő, fojtogató képsor kerítette hatalmába, egy elképzelt állati szőrme, melynek jelenlétét mindenütt érzékelte.
A lány egy langyos októberi napon, déltájban jelent meg a szülői ház előtt, a kis Jonathan kíséretében (akit első dadája, az almafajták és almásrétesek nagy tisztelője, Jonatánnak nevezett), kezében egy ládával, benne a képen látható nyolc kiscicával. Neilre már nem volt szükség egy olyan országban ahol túl kevés az autósztráda és a golfpálya; miután a kőolajfinomítók német kézre kerültek, elindult London, majd később a saját tartománya felé, hogy mindent előkészítsen szíve választottja és elsőszülöttje fogadására. Távozásra kényszerítették, a búcsú órája gyorsan közelgett, és Eugenia minden rábeszélés és könyörgés dacára se volt hajlandó vele menni, anélkül, hogy még egyszer lássa halálos betegen fekvő édesapját. És itt szólt közbe a történelem, a maga jóelőre kidolgozott órarendje és személyre szabottan előre gyártott kaptafái szerint. Kettejük szerelme, miután sokáig a legkedveltebb társalgási téma volt, a közfelháborodás és a női gyűlölködés céltáblája, téveteg részecskévé alakult át, melyet millió más részecskével együtt valami kaotikus mozgás ragadott magával. Nem a brown-i mozgás volt ez. Hanem a háború.
Neil Embury, az új körülmények között esett el kötelessége teljesítése közben mint hadnagy, valahol Észak-Afrikában (a dologra csak jóval később derült fény). Eugenia Embury, aki alig egy hónappal a viszontlátás után már el is temette az apját, és megtapasztalta mi az árnyoldala annak, ha valaki egy lord felesége; először porosz, aztán hazai, majd orosz változatban, legvégül ismét az anyaország stílusa szerint. Jött a háziőrizet, a kisebb bebörtönzések, levélfelbontás, vagyonelkobzás, kihallgatások, egyéb bebörtönzések, az elragadó Jonathan Embury átváltoztatása a felnőtt, esztergályos, alkoholista Ion Emburescuvá, aki talán emiatt távozott az igazak országába nem egészen ötven évesen, itt ebben a hegyi városkában, ahol egy tömegsírt találtak. Jeni mama, aki rengeteg macskát nevelt fel és imádott, már a fia halála előtt is foglalkozott unokahúga, Josephina nevelésével, a kertészkedésben és pasziánszozásban kereste és találta meg lelki nyugalmát, ráadásul remek mazsolás-túrós tésztákat sütött. Miután a brit konzulátus újra megnyílt, minden évben meghívták a karácsonyi ünnepségre, és ő, a hatóságok zaklatásait és fenyegetéseit figyelmen kívül hagyva, el is ment, hogy minden alkalommal kisebb ajándékokkal térjen haza. Mint amilyen a brandy.
Mire kiléptem a házból már esteledett. Hideg volt. Jojo is velem jött; belém karolt és arra kért, hogy sétáljak vele a római castrum körül. Milyen vastagon öltözött!

Karácsonyi Zsolt fordítása

Részlet a Magvető Kiadónál megjelenés előtt álló regényből




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében