Üzleti tárgyalások
És innen lassan, de feltartóztathatatlanul keveredik össze, bizonytalanodik el és válik áttekinthetetlenné a történet.
A kerek asztal körül üldögélnek a konyhában, ő még mindig nem engedi el Anna kezét, tekintetük változatlanul összekapcsolódik, remegnek, szédül, úgy érzi, örökre a zöld szempár mélyébe vész, de már nem is bánja, s akkor sem menekülne, ha lenne hová menekülnie. Már nem bán semmit.
Laura székely kesergőket énekel a bánatos Ahmednek, aki már üvegből issza a somlói furmintot, arca bíborvörössé válik, félő, hogy fekete ruhába öltözve, mint egy temetésrendező, hamarosan Guttmann úr szólítja magához, vagy a kacér selyemruhás Embólia kisasszony látogatja meg és hanyatt döntve teszi mezítelen combját a szájára: ”eddig és ne tovább!” És akkor arca kékülni kezd, száját hab lepi el, kíváncsi szeme megüvegesedik...
De még nem tartunk itt, most még él. − „Ahol én elmegyek, ott a fák is sírnak” − énekli hamisan, és maga elé mered. − Hát nem gyönyörű? A magyarok mindannyian költők, az egész nép....
− Tulajdonképpen mit akartak tőled, édes, egyetlen disznóm?! − kérdezi Laura, s hunyorogva, homlokát ráncolva néz rá, mintha elfelejtett volna valamit.
− Kettőből találgathatsz − horkan fel Ahmed. − Téged és a piacot! Fordított sorrendben persze, először a piacot, a cégeimet, vagyis a részvényeimet s azután téged, kedves, akkor persze, ha én nem akarok belemenni a különben, beláthatjuk, kecsegtető ajánlatukba és nem írom alá a már gondosan előkészített szerződést...Azt akarták, hogy passzoljam át nekik a cégeimet, az összes részvényemet, s kötelezzem magam, hogy átadom a piacot is, tehát nem alapítok új cégeket, nem zavarom a vizeiket többé... Azt akarták, hogy lépjek le... Váljak senkivé, hogy ne foglalkozzak többé régiségekkel, műkincsekkel, írjak inkább könyveket, kamatoztassam bámulatra méltó tudásomat és szakértelmemet, írjam be a nevem a művészettörténetbe. Ők esetleg még menedzselnek is, garantálják a világsikert...
− Bántottak?
– Mi a fenéért bántottak volna? − Az az állat Yossarian, mert bizonyára sejti - néz Laurára −, hogy ő volt, hogy róla van szó, whiskyvel kínált, Anna királynő whiskyvel, mert azt is tudja, hogy ez a kedvencem − néz melegen Annára −, s kedvesen tolta elém az ismétlem, előre megírt szerződéseket, miszerint átadom nekik a piacot, eladom a részvényeket, kilépek az üzletből, s kötelezem magam, hogy nem zavarom többé játékaikat. Kész...Passz...Csak ennyit kérünk tőled, kedves barátom, emelte fel a poharát, megcsillant a whisky, fenyegetően csillant meg, baljós órákat, napokat, éveket sejtetve, s amikor beleivott a whiskybe, én gúnyosan mosolyogva jegyeztem meg, hogyne, persze, átadom...
− Egy jelképes összegért − vág közbe Laura.
− Tévedsz, ó mennyei hurik gyönyörű unokája − vigyorog Ahmed. − Értékén jóval felüli árat kínált a részvényeimért, anyagilag sem veszítettem volna az üzleten, sőt...azt hiszem még nyertem is, de az elején, noha arra, hogy ez végeredményben egy minden szempontból előnyös szerződés, már akkor rájöttem, amikor először olvastam el figyelmesen, mégsem írtam alá. Te tudod, Ahmed barátom, mondta a keszeg barom, mert olyan − fordult feléjük −, mint egy normális ember, akit kettőbe vágtak, vékony, éles, hajlékony, mint a penge...De azt sejted ugye, folytatta ugyanolyan kedvesen, kimondottan barátian, mint addig, és hangja átmelegedett, hogy mivel jár az indokolatlan makacskodásod?! Indokolatlan, mert nem akarlak átvágni. Felesleges, mert nem vagy olyan helyzetbe, hogy nemet mondhass...Hátha, mégis, vigyorogtam én rá s rekedten kérdeztem meg, hogy mivel, na mivel jár? Megkínoztok? Esetleg kasztráltattok, megfosztva férfiasságomtól? Elevenen temettek el, egy építkezésen dobatsz a fortyogó cementbe, s napszemüveged egy pillanatra levéve, sajnálkozva nézel utánam, tudván, hogy hamarosan meg is köt és vége, nyomom vesz, soha, senki nem tudja meg, hogy hogyan végeztem... Ugyan barátom!? − töltött poharamba még egy adag Anna királynő whiskyt Yossarian, és előzékenyen tolta elém a jégkockatartót is, csilingeltek a jégkockák. − Ismersz, s mégis ilyen vad dolgokat tételezel fel rólam?!? Talán éppen azért, mert jól ismerlek, vigyorogtam én is, s éreztem, a hidegség fölfelé kúszik a lábamon. Én úriember vagyok − dicsekedett Yossarian, de hangsúlytalanul beszélt, semleges hangon, s ettől újra feltámadt bennem a rettegés. Tanultam is tőled, kedves barátom, ezt se felejtsük el, az igazsághoz tartozik! Sokat tanultam tőled. Tisztellek is, s restaurátoraidat, megannyi osztályon felülien zseniális képhamisító, meg is tartom a cégem alkalmazásában, őrájuk ne legyen gondod...Ez már több a soknál, emelte fel ő a hangját, s hirtelen öntötte el a düh, pillanatokra azt is elfelejtette, hogy hol van? Azt hitte, az irodájában ül s keresni kezdte a csengőgombot, hogy értesítse a személyzetet, dobják ki azonnal ezt a kellemetlen frátert. Én soha nem hamisíttattam képeket, műtárgyakat. Nem, mikor nem, ingatta a fejét talányosan Yossarian, és hirtelen szúrósan nézett rám, pillátlan fekete szeme meg se rebbent. − De ezt most hagyjuk, legyintett –, téged, kedves barátom nem bántunk − hirtelen tért rá egyes számról a többes számra, s ez semmi jót nem ígért −, ellenben van neked egy gyönyörű szeretőd, az a színésznő, tudod, Laura Chelaru, láttam a filmjeit, nagy csodálója vagyok, s őt látva sokszor azon is gondolkodom, nem kellene-e alkalomadtán visszatérnem a nőkhöz? Persze ki kellene próbálni, menne-e a dolog? Esetleg behívhatnánk egy kamaszfiút is...Finoman mosolygott, felemelte a poharát, rázogatta whiskyjét de nem nézett rám...Azt már most megígérhetem, hogy előtted fogok próbálkozni vele, gyönyörű az a nő, hátha sikerülni fog? Különösen, ha kamaszfiúk is jelen lesznek. Ha nem, hát nem, senki nem küszködhet természete ellen, ezt is tőled tanultam, barátom. Akkor Laura Chellnert, mert ez az eredeti neve, nem? zsidó, nem? – az embereim kúrják szét és utána előtted szedjük darabokra. Gondolkozz, minden tőled függ. Add át a piacot, a részvényeket, írd alá a szerződést s ígérd meg, hogy nem térsz vissza, és szabad vagy! Még azt se mondhatod, itta ki a whiskyjét, hogy ki akarnálak fosztani? Nem! Én téged nem kirabolni akarlak, ezért is szerepel nagyobb ajánlat a részvényeidért, mint ami a névértékük. Nekem, húzta ki magát a patkány, az üzlet kell!...Az egész üzlet...A restaurátoraid, a menedzsereid, a szakértőid, a klientúrád...És egyedül akarom uralni az üzletet, megérett rá az idő. Te már, ne is haragudj, kedves barátom, pluszban vagy, a te nagyvonalú, humanista módszereiddel az önző, hazug és mindenkit átvágni, becsapni, kirabolni akaró, tehetségtelen gyaur kutyák között ma már semmire sem lehet menni, vége, drága Ahmed, a te időd lejárt, szép volt, jó volt, de vége van!...Tulajdonképpen presztízsveszteség nélkül, emelt fővel távozhatsz, majd elhíreszteljük, hogy meguntad, elfáradtál, ki is égtél, szabadságra vágysz, élvezni akarod az életed a szép színésznő oldalán, veszünk neked esetleg nászajándékba, ha el akarnád venni feleségül Laura Chellner-Chelarut, egy fehér jachtot is, hogy vedd észre már végre, mennyire nagyvonalúak vagyunk, s indulhattok máris, az esküvő után, hajókirándulásra, sőt, Laura Chellner legújabb filmjébe is beszállunk anyagilag, ennyi kockázat igazán belefér. Csak írd alá − lobogtatta meg a gondosan előkészített szerződéseket... – Történhetne ez piszkosabb módszerekkel is, tényleg el is tüntethetnénk, de én egyelőre ezt nem akarom. S különben is, tudod, hogy van. Az erőszakos megoldások a konkurens gyaur kutyák malmára hajtanák a vizet, így viszont senki nem fog gyanakodni! Elfáradt? Hát persze, szabadságra és nyugodt életre vágyik, hát hogyne, megértjük, meg is érdemli, már nincsen sok ideje hátra...És tudod hogy hogy van − villan meg gúnyosan a szeme − , ahogy kilépsz, azonnal elfelejtenek, ahogyan távol leszel, többé már senki sem gondol rád, bölcsességedet és szakértelmedet, ó, barátom, csak én értékelem, a gyaur kutyák utálnak és megvetnek. Irigyelnek és rettegnek tőled, legszívesebben a mosdótálba fojtanának meg! Hát hogyne? Okos vagy, bölcs vagy, és gyors is vagy, bámulatos előrelátással, csalhatatlan érzékkel szimatolod ki, mikor és merre kell mozdulni, szinte vonzod a sikert, szerencséd is van, Fortuna istenasszony állandóan feléd fordítja szép arcát, ezért aztán hitetlen üzletfeleidet s a konkurens cégeket is állandó bizonytalanságban tartod szándékaidat illetően, nem is csoda, ha irigyelnek és utálnak, mindenesetre hidd el, nem fogsz egyetlen pillanatig sem komolyan hiányozni nekik, amúgy is állandó kisebbségi érzés töltötte el beteg és kéjsóvár lelküket, már puszta jelenlétedtől csalánkiütést, allergiát, viszketegséget kapnak...Távozásod után nyilván fölszabadulnak majd, és esztelenül, anélkül, hogy a helyzetet komolyabban elemeznék, kockáztatni kezdenek, mert a fejükbe tódul a vér és eluralg lelkükön a bírvágy, és akkor jövök én, s kíméletlenül lesöpröm őket a tábláról....Gyűlölni fognak engem is nyilván, ez a mi sorsunk a hitetlenek között, ha már kénytelenek vagyunk velük üzletelni és velük versengeni, de annyira azért soha nem fognak utálni engem, hogy visszasírjanak téged...
Némán bámultam rá, a hidegség már a gyomromban volt. Émelyegtem. Újratöltötte a poharakat, ittunk, szivarral kínált, ismerte a gazember a gyengéimet, s ismét csendesen javasolta: írjam alá, vegyem már észre, hogy az én időm lejárt, nekem itt, ebben a kertben − nézett szét tétován −, már nem terem fű, ne várjam meg, amíg azt a kikapós szőkeséget ide hurcolják, már −, tette hozzá és hirtelen egy új árnyalat jelent meg a hangjában, a burkolatlan és nyers fenyegetés –, és úgy éreztem, a hidegség már a mellkasomban tétovázik s hamarosan megmarkolhatja a szívemet is − nyomon vannak, csak idő kérdése, hogy mikor kapják el, de egyetlen pillanatra se legyenek kétségeim! Higgyek neki, ő a javamat akarja...
− És erre ő? − kérdezi Laura kíváncsian. − Aláírta?
− Nem, akkor még nem, ez csütörtök délben történt… Az ebéd felől, kedves barátom, már intézkedtem - vigyorodott el Yossarian s eltette diplomatatáskájába a szerződéseket. Ha nem, hát nem, von vállat és kiment a szobából, s ő hallotta a zárban elfordulni a kulcsot, kiitta whiskyjét, eltámolygott az ágyig, mintha hotelszobában lett volna, két ágy is volt a szobában, éjjeli- és beépített szekrények, telefon, televízió (ez nem működött persze, vagy, mert korántsem voltak annyira nagyvonalúak, ahogyan Yossarian állította, vagy mert eleve rossz volt. Nem tudta megállapítani… és képek a falon, az egyik képen egy szénaboglyát látott, realista festmény volt, megejtő, meleg színek, a zöld mező szinte hívogatta, csábítgatta a szénaboglya is, jó alvás esne benne, gondolta még, de azonnal elaludt, gyermekkorában tanulta meg ősz mesterétől, hogy hogyan lazulhat el akár percek alatt is s hogyan léphet át, ha szükséges, egyik pillanatról a másikra az álomba, ami kétségtelen az éden előszobája, s az a borzongató, hogy soha nem lehetünk biztosak benne, hogy lesz-e visszatérés, vagy halkan, nyikorogva nyílik ki az utolsó ajtó?!?
Álmában egy téren állott, már ácsolták a déli oldalon az emelvényt, s ott magasodott komoran, egy hajdani számonkérésre borzongatóan emlékeztetve, az akasztófa is! Nem tudta megállapítani, hol van? A város ismeretlennek tűnt, toszkániai kisvárosokra emlékeztetett, de körös-körül sehol nem látott hegyeket, noha volt egy olyan homályos érzése, hogy a fehér, elefántformájú hegyek, igenis ott vannak a helyükön, nem is oly távol magaslanak, s a hólepte csúcsok fenyegetően merednek a levegőbe. Igen, egyszer régen, talán egy másik életében már megfordult ebben a városban, tudta, ha az emelvény mellett elhaladva s babonásan kikerülve az éles fényben a kockakövekre vetülő árnyékot, amelyik emlékeztet is az akasztófára, meg nem is, noha minden kétséget kizáróan egy akasztófa árnyéka, kis utcácskába érne, ahol olyan közel vannak az emeletes házacskák ablakai, hogy az emeleten akár egy vasalódeszkát is át lehetne tolni a szemközti ablakba, s a szerelmesek így járkálhatnának át egymáshoz, ha zsörtölődő anyjuk álomba merült. Tudta, ha végigmenne ezen a zegzugos, nyomasztóan szűk sikátoron − legalább attól nem kell tartania, hogy elüti egy autó, mert az utcácska annyira összeszűkül, hogy el sem férne egy gépkocsi, elérne ahhoz a házhoz, lenyomná a kilincset a kapun, az engedne (tudja, hogy engedni fog, hogy engednie kell!), belépne az udvarra, a gyepet nyilván nem nyírja senki, s a fűben ellépegetne a házig, lenyomná a bejárati ajtó kilincsét, belépne a félhomályos előcsarnokba, és tudná, hogy vagy a túlsó szobában, vagy az azon túliban ott várakozik Mercedes, aki régen, ha jól számolja, már harmincegy esztendeje halott, de most él és rá vár az ajtón túl, és ő érzi, hogy nem szabadna tovább mennie, nem szabadna erőlködnie, ami történt, visszafordíthatatlan, s Mercedes zöldes arcát, szederjes ajkát amúgy sem tudja elfelejteni, amíg él... Vízbe fúlt, igen, az orvos szerint görcsöt kapott, valószínűleg görcsöt kaphatott, megijedhetett, de hogyan ijedhetett meg egy olyan jó úszó, mint Mercedes, a görcstől? Teszi fel ő a kérdést az orvosnak, még fiatal és merész és erős és áthatóan nézi az öregembert, aki széttárja a kezét, csak ez történhetett , mondja megint, s ő tétovázik, ha újra átkel a félhomályos szobákon, most magától a lánytól kérdezheti meg, végre, három évtized után, de tudja, nem fog elmozdulni a térről, tudja, hogy Mercedes halálát nem görcs okozta, Mercedes szerelmi bánatában ment be a tengerbe akkor éjszaka, amikor ő egy másik lánnyal ölelkezett a sötétben...Nézi az akasztófát, amint mutatóujjként mered az ég felé. Emberek járkálnak körülötte, de nem törődnek vele, mintha ő nem is létezne, láthatólag egyetlen dolog köti le őket, feszült arccal, kíváncsian, remegve várják a kivégzést, néha összenéznek és a szemükben rettegés bujkál, mint Mercedes szemében, amikor úgy döntött, hogy nem viselheti el a szégyent, hogy a szeretője, akit már az anyjának is bemutatott, megcsalja egy másik nővel, egy kis repedtsarkúval, ezért nézte mereven a sustorgó hullámokat, aztán döntött és bement a vízbe, szederjes ajka van előtte, mint mindig, közben az emelvényen megjelenik a fekete csuklyáját mélyen a szemébe húzó, magas, hajlott hátú hóhér, pallosára támaszkodva − de minek neki pallos? amikor ott van az akasztófa árnyéka, amikor nyugtalanítóan megszólal a déli harangszó, szinte szimmetrikusan metszi ketté a teret − közönyösen mered maga elé, aztán kiköp −, mire gondol egy hóhér várakozás közben? megtudhatja-e valaha is? miért köpköd? − s a csúcsos süvegű, szürke ruhás katonák egy alakot hurcolnak az emelvényre, és benne, miközben a lepelbe burkolt, áldozatot nézi, felébred s két lábra áll a félelem! Fordulj meg, súgja a hang, Mercedes hangja, amit azóta hall, mióta a lányt kihúzzák a tengerből s ő rettegve bámulja szederjes ajkát, zöldes arcát, a kelt tésztára emlékeztető testét, és arra gondol, hányszor bukott át egy jobb világba, ezt a sudár és fehér testet ölelve, igen, megszólal a hang, várlak, gyere, s tudja, csak az emelvény mellett kellene elhaladnia, kikerülve az akasztófa baljós árnyékát, csak a szűk sikátoron kellene végigmennie, csak az udvarra kéne belépnie, csak a magányosan várakozó ház előcsarnokába, csak a félhomályos szobákon kellene átkelnie, és máris ott állana Mercedes előtt. De nem mozdul, szeme előtt vibrálnak a szúró napsütésben a balsejtelem lüktető pontocskái s Laura szív alakú, imádott arcát rajzolják ki a lepel alatt s már iszonyodva sejti, kit is takarhat a lepel, kit is fognak hamarosan kivégezni, lehet, hogy felakasztják, lehet, hogy lehajtja gyönyörű fejét s a nap tomboló fényében szikrázva villan meg a hatalmas termetű, görnyedt hóhér magasra emelt pallosa, hogy lesújtson, hogy Laura levágott feje az ő rémálmaiban a Mercedes zöldülő arca, szederjes ajka mellé kerülhessen, mindkét szempár nyitva lesz, és Mercedes fekete és Laura zöld szeme elől nem lesz menekvés. Katonák állják körül az emelvényt, lándzsáikkal hátrább szorítva az elszörnyedve fölmorajló tömeget, dob pereg, a hóhér odalép az elítélthez és egyetlen mozdulattal tépi le róla a leplet, a tömeg felhördül és ő iszonyodva fedezi fel, hogy nem Laura az áldozat, hanem Mercedes, akit harmincegy esztendőkkel azután, hogy érette ölte Taorminánál a tengerbe magát, most itt, ebben az idegen és mégis borzongatóan ismerős városban fognak nyilvánosan kivégezni, lehet, hogy felakasztják, lehet hogy lefejezik, miközben abban az elátkozott házban várja őt, az örökké félhomályos szobákban kerengve, kürtszó harsan, hirtelen jön mozgásba minden, de hogy mi is történik Mercedessel, immmár soha nem tudja meg, mert felrázzák.
Már sötét van, télen errefelé hamar esteledik, ellentétben a Karib-tengeri szigetekkel, ahova mindig el akarta vinni karácsonykor Laurát, hogy egy névtelen bungaló teraszáról nézzék a tengert és meztelenül úszkáljanak az áttetsző vízben egy néptelen szakaszon, ahol rajtuk kívül nem jár senki és éjszaka is csak a macskák tébolyító nyávogása hallatszik, nincsenek emberek, nincsenek zajok, elhallgatnak a hangok és az égbolt csillagai sugárzó, tiszta fénybe vonnak mindent s ő végre elmerülhet Laura zöld szemében.
Kintről macskanyávogás hallatszott, kétségbeesett, hosszan elnyúló nyávogás. Yossarian állott az ágya mellett, közönyösen figyelte őt, egy termoszból kávét töltött egy piros színű csuporba és szánakozva nyújtotta feléje, itta a kávét, lassan tisztult ki az agya, egyre rémálmának részletei kavarogtak benne, de valahogy külön, az akasztófa, külön a tér, a hóhér, az emberek és a rejtélyes ház. Képzeljem el, fintorgott Yossarian, a nő az Intercontinentál hotelben tivornyázott egy magas férfival, és egy hozzá kísértetiesen hasonlító nővel, hát ez − szorítja ökölbe Yossarian kezeit és mindig merev, fegyelmezett arca meg-megrándul a dühtől −, ez a szemérmetlen önteltség csimborasszója, és persze − nézett rá idegenkedve s kis csodálattal −, azok a barmok csak ott nem keresték, csak oda nem mentek, mert arra senki nem gondolt, hogy a nője ott dekkol a város szívében, úgyszólván az orruk előtt, s elég lett volna csak bemenni a szállóba, felmenni a lifttel a megfelelő emeletre, kinyitni az ajtót és máris rabul ejthették volna, de erre nem gondoltak a barmok, és a csaj, titokzatos barátaival együtt épen jutott ki az Otopen-i repülőtérre és elutazott a szép Budapestre, de mindegy, elkapják ott is, semmi vész, csak az a helyzet, hogy ez időbe kerül...már riasztotta a pestieket s átküldte számítógépen Laura fotóit is, persze Pest nagy, amíg megtalálják...
Elhallgatott, szürcsölte a forró kávét, aztán hirtelen indulattal fordult feléje, s akkor először emelte fel a hangját, tudod, hogy elkapjuk, kedves Ahmed, tisztelt barátom, és azután az lesz, amit mi akarunk, amit én akarok, javította ki magát és hirtelen mosoly suhant át újra lárvaszerűen merev arcán, miért akarsz fájdalmat okozni annak, akit szeretsz? Mert te nyilván túléled az egész kalamajkát, neked a hajad szála sem fog meggörbülni, de hogy a szép és kikapós Laurával mi történik, azt még én sem tudom, pedig...
Legyintett, megitta a kávét, felállott és erre ő annyit mondott rekedten: jól van! Kezet ráztak. Yossarian valami terrorista akcióról fecsegett, valahol megint robbantottak, és nem átallotta az örmény senkiházi az iszlámot okolni a terrorista merényletekért, kedve lett volna kioktatni, de érezte, erre most sem az idő, sem a hely, sem az alkalom nem megfelelő, hallgatott és aláírta a papírokat. Akkor át is utaljuk a pénzt a bankszámládra, kedves Ahmed, mondotta még Yossarian hangsúlytalanul. Kezet ráztak ismét, nedves tapintásától kissé eliszonyodott, mintha egy hüllőt érintett volna meg. Mi van? − kérdezte Yossarian. − Fáj a fogad? – Bólintott, megfordult és kiment az ajtón, nem állott az útjába senki, lement a nyikorgó lépcsőkön, a félhomályban a földszintre, átvágott egy alig kivilágított termen, körös-körül feldöntött székek hevertek mindenfelé, mintha éppen most ért volna véget egy kerti mulatság. Nevetni kezdet nyelvbotlásán, kerti mulatság egy teremben? Elfintorodott és kilépett a sötétségbe, végigment néhány kivilágítatlan utcán, valahol a külvárosban tartották fogva, s egy villamosmegállóhoz ért, végállomás volt, felszállott az első sárga szerelvényre, a déli térnél szállott le, onnan taxival ment az Ambasadorba, megfürdött, átöltözött és hirtelen zuhant rá a magány, egyre Laura levágott feje és Mercedes szederjes ajka, zöldes arca volt előtte, bekapcsolta a televíziót, arra sem emlékezett világosan, hogy milyen nap van ma, hogy mennyi időt töltött azok fogságában, telefonálni kezdett, de egyik embere sem válaszolt, hívta számtalanszor Laurát is, rettegve, rossz előérzettel, de az ő készüléke sem válaszolt, s egy semleges női hang közölte, hogy az előfizető jelenleg elérhetetlen, s mivel ismerte Yossariant, föltételezte, hogy ezek után is utána mentek Pestre és mégis elkapták, és üvölteni tudott volna a tehetetlenségtől, hogy hiába írta alá, hiába mondott le mindenről. Egész éjszaka ott ült a telefon mellett, de úgy tűnt, Yossarian − amilyen hebrencs, mindent elsiető, türelmetlen idióta, ezúttal mégis tökéletes munkát végzett, valamelyik bizalmi emberét is megvehette, vagy megzsarolhatta, mert elszigetelése sikerrel járt, pillanatnyilag, motyogta maga elé reménykedve, pillanatnyilag, és nem mert elaludni, mert tudta, álma ott folytatódna, ahol abba maradt, hiszen azon a téren még egyre szól a kürt, és az emberek, noha lándzsás, szürke ruhás, csúcsos süvegű katonák tartják őket távol az emelvénytől, egyre türelmetlenebbül, egyre szemérmetlenebb kíváncsisággal várják a nyilvános kivégzést. Ordítani szeretett volna kínjában, feküdt az ágyon, nézte a televízió képernyőjét, levette a hangot, mert idegesítette, rákok másztak a homokon a tenger felé, ollójuk meg-megrándult a fényben. Légüres térbe került, érezte, ha így megy tovább, képtelen lesz egyensúlyozni az ébrenlét és az álom peremén, és átzuhan újra abba a városba s nem fogja megvárni a kivégzést, hanem megindul, elhalad az emelvény mellett, a napot felhő takarja el éppen s így nem kell kikerülnie az akasztófa baljós árnyékát, végigsiet a szűk sikátoron, belép az udvarra, máris az előcsarnokban van, átkel a félhomályos szobákon s meglátja Mercedest. Már-már hallotta sikoltozó, a kivégzést már egyenesen követelő, tébolyodott emberek kiáltozásait, s egyre szólt, fenyegetően rikoltott a kürt, amikor váratlanul megszólalt a szállodai telefon, egy ezredes jelentkezett, a nevét nem értette jól, de barátságos hangon közölte, hogy már ismerik egymást, többször találkoztak Laura partijain...Ő bénultan hallgatott, úgy érezte, most csúszik ki végképp lába alól a talaj, még elaludni és a kivégzést végignézni, vagy Mercedesszel, harmincegy esztendők után találkozni is jobb lett volna, mint az, ami a jelek szerint várt rá, mert nem tudott egyébre gondolni, mint arra, hogy ez az ájtatos örmény manó, ez a szemétláda a román rendőrségnek is földobta, de nagyon hamar kiderült, hogy nem erről van szó, s áldotta az ezredest, hogy fölhívta éjnek évadján s mégsem aludt el, valahogy nem vágyott Laura levágott fejével vagy Mercedes szederjes ajkával szembesülni. A tiszt csevegve közölte, hogy Laura partijain számtalanszor találkoztak már, beszélgettek is, ő műkedvelő régész, érdeklik a taorminai színház romjai, amelyekről oly beható ismereteket szerzett az ő kedves Ahmed barátjától, hogy azóta is hálás neki, csak eddig nem volt alkalma el is mondani. Igen, az ő imádott hitvese is színésznő. Hát persze, ötlött fel azonnal előtte “a szép Nóri”, aki minden férfit oly kihívóan nézeget, s aki már vele is flörtölt egy alkalommal, de nem tudott elmerülni emlékeiben, mert a bőbeszédű és szívélyes ezredes komor hangon közölte vele, hogy a drága Laurához betörtek, sőt rá is lőttek szegénykénkre, nagyon megijedt, de sikerült időben elmenekülnie...És most hol van? − kérdezte ő óvatosan, s érezte, hirtelen magához tér, zsibbasztó tehetetlensége már tűnőfélben volt, újra érezte ereiben zsibongani a vért, teste megfeszült, mint vadásznak a dzsungelben, amikor megpillantja a közeledő, fejét ide-oda forgató, a levegőbe bele-beleszagoló oroszlánt. És most hol van? − kérdezte megint óvatosan. − Nem tudná megmondani az ő Costel barátja, hogy momentán hol is tartózkodik szegény Laura?! Pesten, informálta őt a jól értesült ezredes, s ő arról kezdett áradozni, hogy hamarosan vesz egy fehér jachtot és hosszabb tengeri kirándulásra indulnak Laurával, s ha akarja, a szép Nórit is, és őt is elviszik, útba ejtik Taorminát is, és akkor a kedves Costel a helyszínen tanulmányozhatja a görög színház romjait, amelyekről olyan tébolyító képet festett az elmúlt század elején egy félbolond, magyar festő”...Ez nagyon jó lesz, érezte ki az ezredes hangjából a leplezetlen örömet, s épp meg akarta kérdezni, hogy nem tudja-e véletlenül Laura mobiljának a számát, noha a kérdés is felesleges volt, hiszen az előbb mondotta el, hogy már beszélt is vele, de a vonal váratlanul megszakadt, s ő ismét ott állott tehetetlenül, kétségek között a szálloda szobájában, s hiába hívta vissza az ezredest, a telefon hosszan kicsengett, nem vette fel senki. Az ablakhoz támolygott, nézegette a levegőben kavargó hópelyheket és azt hitte, megőrül, az ágyhoz lépve lefeküdt, de képtelen volt elaludni, félt is az álmától, nézte a plafon hazudozó repedéseit, majd arra a képre gondolt, amit abban a szobában látott, ahol rázárták az ajtót, a zöld fűben mezítláb lépkedett az aranyló szénaboglya felé és a távolból nők csilingelő kacagása hallatszott s tudta, azonnal meg is jelennek. Mercedes zöldes arcával, szederjes ajkával, vizes testével és Laura ruganyosan, fejét karján hordozva. Már délelőtt volt, péntek délelőtt, amikor kábultan tért magához, újra csengett a telefon, egyik embere volt, azt hitte ezt is elkapták, vagy átállott, már éppen dühösen akarta lecsapni a kagylót, amikor váratlanul meghallotta, hogy a fickó néhány órája beszélt Laurával, hogy Laurának tényleg sikerült elmenekülnie, mert Pesten van, hogy a villáját a zsaruk őrzik, s már el is kapták Yossarian két emberét, s szűkszavúan azt is közölte, hogy tudja Laura mobilszámát is. Reszkető kézzel jegyezte le, megköszönte a tájékoztatást, megtudta, hogy emberei közül kit nyírtak ki (vagy tűnt el), s ki állott át...Hirtelen jött mozgásba minden. A számítógéphez ugrott, s hamar kiderült, a pénzt Yossarian, egyezségükhöz híven már átutalta a bankszámlájára, megint a telefonhoz lépett, hívta a bankját s utasította az aligazgatót, személyes jó barátját, hogy a náluk lévő pénz hetven százalékát (mintegy hét-nyolc millió dollárt) haladéktalanul irányítsák át az ő svájci bankszámlájára, mert oda kell utaznia, valami nagyobb fogás ígérkezik, s sejtelmesen utalt rejtélyes festményekre, de nem árulta el, kinek a képeiről is van szó, a fickó tudta, hogy ő babonás, nem is kíváncsiskodott. Percek múlva vissza is hívta, jelezte: az átutalás már folyamatban van, s megkérdezte mikor utazom? Az első géppel, mondotta ő és megköszönte a szívességet. Ezután hívta a repülőteret, rádöbbent, a délutáni gépet már nem éri el, ha be akar menni a bankba is, azután eszébe jutott, hogy kártyával is le tud rendezni mindent, mégis mehet a délutáni járattal, megrendelte a jegyet, majd becsomagolt, felöltözött, taxit hívott, s már a repülőtérre menet kezdte hívni Laurát, de a szám nem válaszolt. Hívták viszont a repülőtérről, kiderült, a hatórás járatra foglaltak helyet, kérdezték, tényleg csak Pestig megy-e, ő igennel válaszolt, még két óra volt a gép indulásáig, kiszállt a taxiból és a repülőtér vendéglőjébe tért be, eszébe jutott, ma még nem evett s tulajdonképpen a tegnap sem, erőlevest rendelt tojással, könnyű, száraz fehér bort, pekingi kacsát, közben állandóan hívta Laura számát s már gyanakodni kezdett, hogy ismét átverték, mert a szám nem válaszolt, aztán amikor fizetett s már indult volna a váróterembe, váratlanul csoda történt, meghallotta Laura hangját és ez hihetetlen módon aktivizálta őt, erővel, energiával töltötte el...
– Igen, így történt − sóhajt Ahmed, lassú kortyokban issza ki az utolsó pohár furmintot, megkéri őt, nyisson ki egy hűtőből előszedett, hidegen párálló egri leánykát s az ölébe húzva a meghatott Laurát, simogatni kezdi kopasz fejét.
– Aztán eljött − mondja még, s azóta lebeg.
− És most mihez fogsz kezdeni?
− Szeretni foglak téged − néz rá Ahmed az ölében ülő nőre és felhúzza a szemöldökét. − Karácsonyra elmegyünk a Karib-tengerre, egy néptelen szigetre, a bungaló teraszáról nézni fogjuk a napfényben csillogó tengert, ha akarod visszük őket is! – pillant rájuk és tovább simogatja Laura fejét, tenyere alatt sercegnek a sörték.
− Jönnek a boldog, nyugdíjas évek? − puszilgatja az arcát Laura. − Nem úgy ismerlek téged drágám, mint aki...
− Biztos, hogy ismersz − szakítja félbe Ahmed, s ujjai között tűnődve forgatja üres poharát, ő elérti mozdulatát, felemelkedik, elengedi Anna meleg kezét, kinyitja a bort, tölt Ahmed poharába, s a mélakóros arab tűnődve folytatja − annyi mindenhez kezdhetnénk!... Pénze egy részét bizonyára a feljövőben lévő román filmgyártásba is befektetheti...Most, hogy a drága Laura megtalálta gyönyörű ikertestvérét, nagy perspektívák nyílnak − teszi hozzá gúnyosan −, közben utazgathatnak is a világban s ő könyvet írhat a reneszánszról, ami mindig is vonzotta, s amiről olyan sokat tud, esetleg Ovidiusról, a balszerencsés, száműzött költőről, akinek több nyelven is kívülről tudja a verseit... Egy biztos: az üzleti életből végképp távozott... Nem egészen önszántából, az igaz − vigyorodik el −, lenne még visszaút is persze, mert az mindig van, de már nem érez magában sem kedvet, sem erőt a visszatéréshez, a harchoz, Yossarian kiváló érzékkel sejtette meg, hogy mikor jött el az ő kiiktatásának az ideje, amikor − és ezt is előre látta volna? − ő már a lelke mélyén végképp unni kezdte az örökös üzletelést, a műtárgyakat s a műkincs-piac hiénáit...
Elhallgat, kortyol a borból, simogatja Laurát, aki ellágyulva nézi, valami filmezésről beszél, történetei egymásra csúsznak, ő már nem tudja követni, újra szédülni kezd, védekezőn hunyja le a szemét, egy végtelen, beláthatatlan, kopár mezőn bolyong, barbár vidéken, bánatos kecskék között, a bogáncsok lila fejecskéi fenyegetően inognak a szélben, s az ürömfű baljós zizegése mindent betölt...