Egyik reggelre az ajtómat körbeállták a szomszédaim, mint valami kuklux klánok, és azt mondták, hogy most már elég. Pedig zenésztársaim akkor éjjel nem is voltak ott.
Két nappal korábban az apja ment el a zenekarhoz. Ő addig a belső szobában gyűrögette a vetett ágy tetején a masnis nagybabát. Mit tudtok, kérdezte tőlük az apja, a zenészek meg a hangszereikre néztek. Jól van, mondta erre az apja, jól van. Látom, zenélni tudtok. Tudunk, mondtam, mivel éppen semmivel nem voltam elfoglalva, a hegedűs ugyanis cukrot tett a teába, a klarinétos egy könyv lapjait rázogatta és pörgette, a bőgős pedig egy ruhaszárító kötéllel bajlódott mindannyiunk feje fölött. Úgy értem, a repertoárotok elég széles, mondta megint az apja. Elég széles, feleltem vállat vonva, és összébb húztam magam, mert a bőgős nem tudott mozdulni tőlem. Széles, az azt jelenti, folytattam behúzott nyakkal, tompa hangon, hogy eljátszunk mi mindent, kérem szépen, amire csak igény van. És mivel az apa fészkelődni kezdett ettől izgalmában, még kinyögtem: himnuszokat is. És himnuszokat is, ismételte elgondolkodva az apa, de aztán gyorsan legyintett, azt nem kell, mondta, jó, válaszoltam. Ebben a pillanatban a hegedűs lerakta a kanalat a csésze mellé, a könyv lapjai közül kiesett egy laposra szárított, nagy fejű krizantém, a bőgős pedig földobta frissen mosott nadrágját a szárítóra.
Egy nagy vérfürdő kellős közepén voltunk, de vér még mindig sehol. Még egy tócsa sem.
A lakodalmi zenész megismerszik messziről. Az arcára van írva, mennyire szenved tőle, hogy nem egy Lagzi Lajcsi. Hogy mennyire szenved attól, hogy a szülői szigor hatására öltönyben izzadó punkok felfutnak az emelvényre és Sex Pistols-t kérnek, és ő nem teljesítheti. Csak a Coco Jumbot játszhatja el, azt is félig szintetizátoron. Vagy tán egészen. Csak legyen énekese hozzá.
Abban az évben a Veres Tóni lányának a lagzija ígérkezett a leghúzósabbnak, mert a vőlegény többséginek számított, amennyiben a még mindig masnis nagybabával játszó Veres Teréz kisebbséginek. A rokonság már jegyváltáskor egymásnak ugrott, először mindenki a maga nemzetiségén belül, utána vegyesen. Volt, akit kétszer vertek meg. Semmilyen biztosíték nem volt arra nézve, hogy a zenészek megússzák. Ráadásul a zenésztársaim egyetlen többségi nótát sem tudtak. Kivéve persze a himnuszt, de az még távol áll egy egész, na jó, egy fél estés műsortól.
Így hát playbackre szorultak zenésztársaim, egy öltönyös punk szólt is, hogy most már jöhetne egy kis Pistols, úgyis playback az egész szar, nyomják be a magnóba, baszki.
Veres Tóni hatalmas rácsokat csináltatott, úgy nézett ki az egész terem, mint egy állatkert. Nem csak a többségiek voltak leválasztva, hanem a kisebbségen belül is volt egy csomó alfaj. A főpincér óriási kulcscsomót zörgetve vezette föl a tálaló pincéreket, itt-ott kinyitott egy ketrecajtót, és a pincérek beadogatták a táplálékot. Ettek. Ittak.
Hát szóval mégis sikerült Veres Tóninak megakadályozni a vérfürdőt, néztünk egymásra a zenészeimmel, és valaki megnyomta a playt.
Már nem tudom, melyikünk vette észre a masnis nagybabát Veres Teréz lábai közé rejtve. Talán a hegedűs, akinek a szájából nyeles cukor lógott ki zenélés közben a hegedűnyakkal tökéletes párhuzamban, vagy a klarinétos, aki zörgő őszirózsákat rejtegetett a hangszertokban, vagy a bőgős, aki fél lábon állva játszott. Talán mindannyian egyszerre vettük észre, hogy a masnis nagybaba masnija véres, és hogy a vércsík lassan átitatja a mennyasszony ruhájának az alját, felszívódik a karcsúsított deréktájra, aztán a bélelt mellekre. Egyszerre vettük észre, hogy nem is a masnis nagybaba vérzik, hanem bizony Veres Teréz testéből ömlik ki az a sok vér, a hegedűs szerint a torkából, a klarinétos szerint a tüdejéből, a bőgős szerint a szívéből.
Mi történt veled, Veres Teréz, dugta be a ketrec rácsán a kezét a klarinétos.
Azt mondják, a tüdő úgy borul a szívre és a szív úgy simul a tüdőhöz titokban, mintha valóban egymásból nőttek volna ki.
A szomszédok pedig nem tágítottak. Azt hajtogatták, hogy márpedig egy egész zenekar gyakorol éjjelente a szobámban. Szerintük van egy hegedűs, egy klarinétos és egy bőgős, ők zajonganak egész éjjel, és ha így folytatjuk. Pedig csak egy lakodalmi zenész lakik itt, egyetlen szintetizátorral, mondtam nekik, és az is én volnék. Azt felelték, az nem lehet, hogy egy zenész betöltse egy egész zenekar szerepét, ha valaki ilyet tesz, az minden bizonnyal nem ismeri a boldogságot.
Hogy senki nem vette észre rajtunk kívül, Veres Teréznek mint ömlik a vére a torkából, a tüdejéből és a szívéből, hát csak neki játszottunk egész este, miközben ő a masnis nagybabáját simogatta a lába közt.
A hegedűs úgy húzta, mintha egész nap édességet evett volna, csupa lágyság és finomság volt minden mozdulatában, a klarinétos pedig úgy, mintha egy különleges illatú virágot szagolgatott volna mindvégig, a bőgős pedig hatalmas hangszerével annyira könnyednek mutatkozott, mintha évtizedek óta hozzá szokott volna valamiféle magassághoz egy kötélen egyensúlyozva.
