Valósággal kirepült az ajtón, és futni kezdett lefelé a lépcsőkön. Heves légszomjat érzett. Az udvaron is végig forró fuvallat kísérte. S a sárga, a rózsaszín, a lila, a kékes szirmú virágok, amint nyersselyem szoknyája futás közben meglebbent fölöttük, vígan virítottak.
Csak a zsírszagú, penészszagú sikátorokban tért magához némiképpen. Eszelős sikítás hagyta el ajkát; körülnézett: ebben a veszett hőségben szerencsére sehol egy lélek!
„Nem, nem halhatsz meg, amíg le nem fényképezel ebben a kalapban!… Te magad mondtad, hogy ne izguljak, addig nem történhet semmi rossz, amíg fejemen a vadonatúj szalmakalappal meg nem örökítettél. Mert, ahogyan hitted s állítottad: mint annyi minden (főleg megérzés), ez is az életünk rejtélyeihez tartozik…”
Jozefa most megkísérelte maga elé képzelni az Arcadio eleven ábrázatát, persze, a hamisítatlanul szomorkás «vízipók«-vigyorával, s közben önkéntelen mozdulattal megigazította fején a széles karimájú kalapot, amelyet férje valahol Budapesten vásárolt és erőszakolt rá. Ő meg egyvégtében zsörtölődött, be nem állt a szája: „A bolhapiacon, jó vicc!” Arcadio bosszúsan jegyezte volt meg, hogy talán sajnálja azt a pár ezer forintot (?), holott az asszony csak arra gondolt, hogy Bécsben, Párizsban, ahol korábban megfordultak, ugyanilyen szabványkalap-kínálat várja a nőket; a turistákat.
A díszítés a kalap karimáján – a virág is «fonott« volt. Máskor nem engedte (legalábbis ritkán történt meg vele), hogy a veszély belefészkelje magát a lelkébe, melyet büszkén hordott két nagy keble közt a feszes melltartó alatt. Csakhogy most minden energiájára szükség lesz a temetéshez – ő ezt, miként az anyukája, finoman fogalmazva, még magában is, elhantolásnak mondta. Amint befordult az utcasarkon, különös zúgás kísérte; pár perce vette észre (a fejben? a fülben?), s egy meglehetősen bizarr kép jelent meg lelki szemei előtt – le se kellett hunynia szemét –: férfiak csoportját, nem is: egész csapatát látta, fekete keménykalapban, valahol a temetődombon…
Kerti illatok a vizes kancsó fölött. Utolsó veszekedésükre gondolt; mi jöhet még ezután? – mindkettőjük fejében megfordult. „Unalmas, remetelét!…” – morogta a férfi. „Ki kell festeni… előbb a nagyszobát. Nem bánnám, ha itthon se lennél!” –, jegyezte meg ő (Jozefa).
„Meg fogsz gyógyulni, meglátod” – mondta később, a klinikai vizsgálatok után, mint aki megbánást érez; s a régi csillogást kereste a férfi halványkék szemében.
„Miből vagy ilyen biztos benne?”
„Csak.” – És már el is fordította az arcát, a világért sem tette volna hozzá soha azt, hogy: „Mert nagyon szeretlek.”
Ám amióta egyedül maradt a halott férfival, a döbbenet és az önsajnálat minden fokát átélte (szédült, a gyomra görcsbe rándult, volt alkalma végigtapogatni az összeszáradni látszó test minden porcikáját – „a térded, igaz, meg-megroggyant néha, de a bokád erős volt”), máris túl terebélyesnek látta a kettős ágyat s főleg üresnek („szegény fejed, nem fogsz többé köhögni, pláne papírzsebkendőbe köpni!… S arra sem lesz már alkalom, hogy olyan helyre vigyelek, ahol az ablakból látni lehet a hullámzó tengert”) –; hiába futtatta végig ujjait a zongora billentyűin, a zengő hang valahogy élesebbnek, lelketlenebbnek hatott, mint máskor. A hirtelen rátörő idegességtől elszorult a torka, felkapta a szalmakalapot, és kiszaladt a házból.
Igaza lett volna Arcadiónak – közben a pántlikákat figyelte, melyek cseppet sem illettek a sűrűfésűvel leszorított festett hajhoz –, aki szerint Jozefának kutya baja sem volna, ha a magába fojtott indulatokban, sértődöttségben felismerné (elismerné! – női ösztönével ettől irtózott épp!) a hiúság beteges tüneteit… Ő pedig hányszor rezzenetlen arccal, leszegett fővel haladt férje mellett – vagy egy lépés távolságra tőle – ezekben a zárt belvárosi utcákban.
Filmet kell cserélnie (a fényképezőgépet megint otthon hagyta, ami benne van, azon nincs már üres kocka!), és majd csak, miután férje megörökítette az ő kedvesét ebben a csuda kalapban… Addig nincs mért bajlódnia a gyászjelentéssel.
Az elsiető idegen arcokat kémlelte – ez már forgalmas terecske volt –: de hát hová tűnt Arcadio?!… A leg-legebb – legfénylőbb? – koponyát kereste. (Úgy ment el, hogy még be se vizelt. A kórházban is ő volt a legfegyelmezettebb beteg.)
A szokatlan szituáció most már határozottan aggasztotta. Sejtette, tudta, hogy rejtélyes hangulatok kísérik – mint valami nyomasztó álomkór –, őt, akinek külön adottsága volt elsiklani a problémák zátonyai mellett.
„Mi ez?…” Mintha a megboldogult utolsó csínyje lett volna (bájitalt itatott volna vele!): a látomás elkeveredett a fehéren izzó fájdalommal. Mint olvadozó margarin a hűtőszekrényből kivett hamvas tehéntúró-hegyek között.
Imádkozni szeretett volna, hogy ezen a lángokkal perzselő (pokoli) napon nehogy erőt vegyen rajta a féktelen életszomj, a mohóság.
Bódító pára remegett a megolvadt aszfalt fölött. De szerencsére nem üldözte tovább, a megvadult bögölyrajjal, a gőzölgő gilisztanyúlványokkal társulva, a piszkosszürke férfibajusz. Az utca végén port kavart a felerősödő szél. Ha hazaér, gondolta… most már el lehet csomagolni az annyi ideje becsben tartott pirulákat. Nem: előbb gondosan becsukja az erkélyajtót, mielőtt kitörne a nyári vihar.
A nagy szerelem emléke, efelől szentül meg volt győződve, elég lesz ahhoz, hogy becsületesen kitatarozza a házat.
2007. július 22.
