„Nem felejthetem a sivatagot.
Álmomban is tevén lovagolok…”
Az út. A szél. A tűző nap. A kétség. A beduinkaraván mindegyre elakad. Ezek a szerencsétlen, európai fogpaszta-reklámba illő vigyorú arabok ötszáz éve tűrik a török rabságot, a birodalmi hajcsárok ostorát. Ámde szemöldökük szigorúan összerándul, mihelyt valakiben ellenséget, kémet gyanítanak. Fehér szakállú aggastyán, csillogó tekintetű kamasz: a vérmes, vizenyős szemrés vagy a nagy, kerek, olajos fényű szempár fölé nőtt fekete bozót egyaránt gyilkos indulatot rejteget.
A sivatag Angol Hölgye valójában kísérőinél, fogvatartóinál is szigorúbb. Kimért, különösen mióta arab földön él – annak már sok éve –; távol áll tőle holmi olcsó hisztéria. Szerelmi csalódás elől futott világgá. (Gyermekkori ideálja egy másik hajadont vett nőül: az ő legjobb barátnőjét!). Mégsem vált kalandornővé; a véletlen folytán meglehetősen kényes politikai missziót tölt be a huszadik század elején. Az arab törzsek felé közvetíti a brit kormány szelídítő üzenetét, és konkrét összecsapás esetén katonai szövetség ígéretét a mind aggasztóbb németbarát politikát tanúsító Törökország ellen. Szerencsének számított, hogy még otthon, Angliában könnyen megtanulta és jól beszéli az arab nyelveket. Ezek szerint nem is közönséges ágens.
Betöltötte a negyven esztendőt. Szűz. Szívós sztoicizmusával megtanult alkalmazkodni, tűrni, főként színlelni. Életének „szerencsekereke” már régóta nem kizárólag arra a közhelyre gondolva forog, hogy a hazáját szolgálja!… Megszokta, hogy mindig más törzsek várják; más oázis. A tél itt is riasztó, utálatos. A csontot szárító szél hangja, akár a sivatagi sakálé.
Lesz-e szerencséje vajon Rasid herceggel találkozni? Eddig ő volt a londoni kormány favoritja. Vagy a herceg kérlelhetetlen ellenfele, Szaúd talán jobban beleillene a viktoriánus korból nehezen ocsúdó, párás tekintetű brit tábornokok háborús politikájába?
A Szigetországban számon tartja-e valaki, hogy Gertrude Bell Bagdadtól hazáig hány csésze teát ivott az 1914-es háború évében?…
Esetleg Wylie Doughty, a jó barát! (Barát? A nagy, végzetes szerelem! – több éve folytatott levelezésük a kétségtelen bizonyíték rá.)
Pergamenné sárgult, /éhen/holt emberi leletek. „Isa, feleim, por fedi el őket…” És már-már testközelben a hús-vér: szőrös, szakállas «férfiordasok«. Jóllehet elcsigázva, megszelídített szelindekekként hevernek körülötte, szemük minduntalan fölizzik, elég, ha leveri szoknyájáról s harisnyájáról a homokot. Mellkasuk hullámzik, erotikát elfojtó álmukban végtelenbe nyúló templomi kövezeten térdepelnek; vagy hortyogó ajkuk csóktömeggel árasztja el az idegen asszonyt, aki miatt, lám, képtelenek parancsolni „unikornisuknak”. Olyankor – kábulatukban (ha Allah lesz oly kegyes és elfordítja orcáját) kopott fanszőrű, ráncos csöcsű, kopaszodó varangyvénségekkel is beérnék. Sebzett foghúsukon alvadt vércsepp.
Fölfoghatatlan, tűnődik Gertrude, hogy szeszesitalt nem fogyasztanak (a vallásuk legalábbis tiltja), mégis mintha örökké megrészegülten tévelyegnének előtte, mögötte. Mocskos, bibircsókos, felfuvalkodott kanok. A sivatagi pusztaság hullámzás víz nélkül; a víz egyből lehűtené a zilált idegeket… A lezúduló homok mindent elborít. Őrjöngésbe kergető rémképek; tűnő formákat ölelsz. A határtalan vágy a semmin ha túlemel, csontjaidban megkocsonyásodott velővel lebegsz. S a zuhanás(?) – egy madár teteméből háborogtató hang kísér… Légy bátor! Nehezebb, mint egy hagyma- vagy húgyszagú londoni sikátorban kódorogni.
Az európai ember serkentője egyre inkább a siker. Ezeket az arab harcosokat félholtan, görbe késtől kirángatott-kifolyatott véres zsigerekkel is, a bosszúéhség tartja stresszben, a gyilkolás vágya élteti.
*
Egy jégcsap hegyét szopogatta kéjesen; mint kislány korában, míg be nem rekedt. Látta a férfi vöröses arcát („Otthon vagyok, ugye, nem álmodom?”), s ebben a hallucinációkra ingerlő, sötét bizonytalanságban („mintha te én volnál, én te volnék, úgy fogadj magadba”, közben hallani az ájtatos mázba bújtatott testi vágyak férfiimádságát) elméjét még inkább feltüzelte az angol nyelv szépsége, a stílus pikantériája, mint a Szigetországban töltött ködös estéken.
„Jobban szeretlek ezen az alkonyi órán, mint az óriás platánfák ezüstös koronáit, mint a Walter Scott-regényből ismert várkastély romjait, ahol váratlanul ölbe kaptál… Kezemben az összeszáradt szivacs… csupán egy korty víz hiányzik, hogy romlékony húsomról lemossam vele az unottságot s a napi fáradtságot…”
A fegyveres rablók keltette félelemről nem mer írni.
A következő oázisig – hét nap alatt 24-25 mérföld! – be kell érnie az ékszerként őrzött, dugdosott tölgyfalevélen összegyűjtött harmatcseppekkel.
Delíriumos felhőjáték; dús kelmék, pókhálószövésű árnyékokban zihál a vad kéj, amit otthon romantikának hitt. („Csak hozzád beszélek. A két pohár vörös bortól, érzem, fiatalabb és szenvedélyesebb vagyok.”)
Alvás közben hirtelen kezdett kopaszodni. A halántékán a hámlásos bőrön homokszürke feszültség üt át.
Más a bűnei elől menekül ilyen ostobán, ahogyan ő teszi.
„Azt képzelték, hogy a szüzesség minden nő számára elviselhetetlen szenvedést okoz. Nekem sokáig természetes állapot volt… Amióta Wylie létezik: bennem él, teveháton is velem ringatózik, kezdem megérteni a pszichiáter orvosok lelki dilemmáját: szeretnék megmenteni hozzám hasonló nőket! Pláne, ha tudományos dolgozatukban szemelvényként tálalhatják föl a szenzációra éhes világnak életem nősténykudarcát – nyilván kedvükre vájkálnának benne –, mármint azt, hogy nem áldoztam fel magam fiatalon, mint korosztályom porcelántörékeny példányai szinte egytől egyig, a polgári házasság erőszakos szentségének.”
Ő, ahelyett, hogy elfogadta volna a hivatalos európai erkölcsöt, ösztönösen – talán valamilyen reinkarnációs sejtelemmel? – korán lelkesedni látszott Ázsiáért s az arab világért; ráadásul vaskos és egészséges humorának köszönhetően sikerült eddig elegánsan elkerülnie a férfiak erőszakos csapdáit.
„Nem kitalált kalandok után sóvárgok.”
Küldetése sikerrel járt. Amikor az arab törzsek fellázadtak a törökök ellen („a dermedt Semmiből öntudatra ébredtek”), Gertrude Bell épp Omar Khajjámot olvasta. „Mert Fönt, Lent, Kint S Bent csak azt látni, hogy / minden mint bűvös Árnyszínház forog / a Nap-lángú Lámpa körül…” A csaknem ezeréves kedvenc Rubáiyát verssorai is megsejthették vele, hogy elődeikhez hasonlóan az Újvilág Hívői és Bölcsei felett is „szörny, Pokol” lángol föl az újvilágban. Hírnököt várt ő is, hogy megtudja, milyen otthon az élet. Arról, persze, sejtelme sem volt, hogy piedesztálra emelt kedvese, Wylie Doughty szinte az első frontharcosok között esett a barbár öldöklés áldozatául. Mint ahogyan a világháború méretei is csak utólag töltötték el kellő rémülettel. Lírai emlékeinek, a szerelmes férfi leveleinek „csak egy fél-sorát törölni” – tudta: kín; Ész és Szív belezápul, nincs annyi könny! Még ha csak közönséges történet is. Mindegy, hogy hol s miért nyüzsög az Élők Hada – ha Gertrude az Ítélet Alkonyán már nem találja meg soha a maga számára a kívánt gyönyört.
(Végül – a Mindenható akaratából(?), ki „mocskos sárból gyűrt embert”, s kinek keze a halhatatlan Omar Khajjám szerint: „az Édenbe is Kígyót vetett” – az Angol Hölgy arab földön talált póthazára, az újonnan létesített Szaúd-Arábiában.)
2007. augusztus 23.
