"hanyatlani látszik a nyelv birodalma"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 21. (491.) SZÁM - NOVEMBER 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Egyoldalú rekordok
Nicolae Balotă
Létay Lajos (1920 - 2007)
Létay Lajos
Emlék
S ha versemért ma meg is rónak (száz sor magány)
Szőcs István
JEGYZET - Kájoni, de univerzális
Fekete Vince
Piros autó lábnyomai a hóban - Tesóm mondja
Lászlóffy Csaba
Zsánerkép szalmakalpban
Közönséges történet - vagy mégsem?
Muszka Sándor
Muscariculum
Sebesi Claudia Carolina
Drámamodellek a Szatmárnémeti Északi Színház Színpadán
Simoncsics Péter
Mű - fordítás! - mű - Eszterhás Péter dán műfordításairól pályafutásának huszadik évében
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Mérgelődöm, morgolódom...
Hírek
 
Muszka Sándor
Muscariculum
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 21. (491.) SZÁM - NOVEMBER 10

Születtem 1980. március másodikán.

Aztán egy nap Bokorral, aki egy farmon dolgozott úgy délelőtt kilenc és tíz között a művész kocsmában − mi neveztük így, s ahova iskola helyett jártunk − megalapítottuk valószínűleg minden idők legjobb és legsikeresebb zenekarát. Ezt onnan gondolom, hogy rá egy órára a hetedik rum körül már lemezfelvételünk is volt, erről egy számot még ott helyben elő is adtunk. Később engem valaki hazavitt.

Vannak olyanok, akiknek valamiért, folyton beszélniük kell. Mindig van valami, amit éppen el akarnak mondani, és lehetőleg mindenkinek, akivel csak találkoznak. Közben meg végtagjaikkal úgy hadonásznak, mint aki éppen nyuvadozik. Lehet, hogy tényleg légszomjuk van.

Ha az embert gyakran hivatgassák, egy idő után megszokja, próbálja megérteni a frusztrált tanárnénik lelkivilágát, aztán letesz róla. Ezek folyton ilyeneket kérdeznek, hol voltál fiam, miért szivarozol, miért késtél, hogy beszélsz fiam, nem szégyelled magad, ez utóbbi inkább kijelentés mintsem kérdés. Ha már muszáj iskolába járni, már pediglen valamennyit muszáj, hát én ilyenkor olvasni szoktam. Lassan megszokták, valószínűleg úgy gondolják, hogy még mindig jobb, mintha a pad alatt pókereznénk, na meg legalább ott vagyok. Különben mindig csak a baj, egyszer felrobban a vécé, mert hogy valakik felrobbantják, máskor valaki tüzet rak a tanteremben, és szalonnát süt, golyóstollra szúrva, verekedés, ordibálás, pofátlankodás, na meg az a sok igazolatlan hiányzás, hogy nem könnyű az egyszer szent.

Írtam egy verset az iskolaújságba:

Öld meg az istent
Áruld el a hazád
Ha nincsen semmid
Ne fogd be a szád

Miután megjelent, ki akartak dobni. Én mondtam nekik, hogy ez olyan józsefattilás, de lehet, hogy ők azt a pasast nem is ismerik, aztán hogy anyám ott dolgozik, mégse dobtak ki, egyébként nem úsztam volna meg.
Különben már régebb írok verseket. Ez úgy kezdődött, hogy egy olyan 12-13 éves koromban szüleim és tanáraim ámulatára megtanultam írni, olvasni. Azért mondom, hogy ámulatára, mert senki nem hitte volna. Aztán úgy belejöttem, hogy egy egész nyarat töltöttem olvasással, de ezt úgy, hogy ki se mentem a házból. Ekkor az ideggyógyászatra vittek, ahol azt mondták, hogy végül is semmi bajom nincs, de azért felírtak valamiféle nyugtatót.
Egy nap apám azzal az ötlettel állt elő, hogy jó lenne talán, ha írnék is valamit és hozott egy Bóbita nevezetű gyereklapot, ebben egy pályázat volt, novellákat kellett írni. Én rögtön neki is álltam, és átírtam Mózes Attila egyik novelláját és elküldtem. Majd jött a válasz, hogy a pályázatot ugyan nem nyertem meg, de szerintük tehetséges vagyok, úgyhogy küldjek még. Én ezen felbuzdulva nekiálltam átírni a Grant Kapitány gyermekeit. Ez éppen akkor ment sorozatként a tévében, na de aztán a sorozat hamarabb véget ért, mint ahogy én átírtam volna, és különben sem érdekelt sem a kapitány, sem a hülye gyermekei, a legjobban az indián tetszett, aki ült a hegyen és fordítva szívta a szivart.

A verssel meg úgy találkoztam, hogy volt egy orosz vagy milyen magnónk, meg hozzá egy szalag, amelyiken azt hiszem Latinovics szavalt Ady verseket. Ilyeneket mondott hogy:
Milyen csonka ma a hold, az éj milyen sivatag, néma, milyen szomorú vagyok én ma, milyen csonka ma a hold
Meg hogy:
Fut velem egy rossz szekér, utána mintha jajszó szállna, félig mély csönd és félig lárma, fut velem egy rossz szekér
Ez tetszett és gondoltam én is valami ilyeneket kellene írjak. Szebb is, meg rövidebb is, mint a hülye regények, meg egy ilyent talán átírni is könnyebb volna.
Azt hogy tehetséges vagyok, onnan tudtam, hogy mindenfelé elküldtem a verseim, és sehol nem közölték.

És megvolt az első koncert is. Kibéreltük a színház mögötti klubot, én meg egész nap a szövegeket tanultam. A magyar számok még haggyán, de az angolokkal igen csak meggyűlt a bajom, ugyanis a fuck you-n kívül egyebet ezen a nyelven nem igazán tudtam. Ez csak azért volt probléma, mert valaki ígért egy jó mikrofont, amibe majd a szöveg is hallatszik, ugyanis az enyém, amivel a próbateremben nyekeregtem egy orosz − szerintem játékmikrofon − volt, amit még egy haver lopott a pionírháztól. A próbákon mindenki jó előre eltervezte, hogy mit fog majd csinálni a színpadon. A fiúk lennebb engedték a gitárt, a dobos a pálcát forgatta, én meg derékig levetkeztem, és a mikrofont lóbáltam. Miután egy párszor fejbe vertem magam, már egészen jól ment. A koncertre az összes rockos eljött, mind a tíz, aki a városban létezett, na meg a haverok Róka, Szityu, Fuck Off, Medve, Lehel, Bandi, Cápa, szóval voltak vagy húszan. Mi meg zenéltünk. A beleélés része annyira jól sikerült, hogy azt sem vettük észre, mikor egy részeg csávó az egyik hangfalat egyedül lepogózta.

Jött egy magyarországi színházrendező, vásári komédiát rendez, aztán ha kész lesz, megyünk vele valami városnapokra. Ez végül is jó nekem, mert még se Magyarországon nem voltam, sem igazi rendezőt nem láttam, s hogy színész leszek, ez nekem csak jó. Meg a zenekar is stagnál éppen. A próbák éjjel kettőig-háromig is elhúzódnak, de bírjuk. Sokat cigizünk, kávézunk, olyan ez, mintha igazi színészek lennénk. Én szolga vagyok, meg csábító, folyton ordítanom kell, meg hülyeségeket beszélni. Ez tetszik.

Zsolt szerzett valami fűmagot, elültettük a temetőbe. Találtunk egy helyet, amit úgy látszik senki nem kaszál. Suliból jövet minden nap megnézzük, kurva lassan nő.

Megyünk magyarba. Énekelés, röhögés, a sofőr meg ideges. Hátra-hátra szól, de hát a sofőrökkel az van, hogy seggfej az egész. Hajnalban megállunk a vám előtt. Itt az egész bandának pisilni meg szarni kell, mert hogy a vámnál állítólag nem lehet kiszállni a buszból. Ezt én persze sehogy sem értem, mindenkitől azt kérdezem, hogy mi van akkor, ha valakinek fosni kell. Nem tudja senki, a hülye sofőr szerint befosik és kész.
Jön a vámos, leszállítja az egész társaságot, turkál a csomagjainkba, el nem tudom képzelni mire kíváncsi. Kinyittatja a táskámat, belenéz, kiveszi az újságpapírba csomagolt szandálom, megforgatja, aztán azt kérdi strandpapucs? Mondom, az lepcsi. És mindenki ideges.
Ahogy megérkezünk a panzióba, én rögtön a budit keresem. Bemegyek és hallom, hogy valaki mondja, hogy menj má’, nézd meg nem lop el valamit.

Kecskével lakom az első emeleten. Jó fej a csávó, ő is zenél mindenféle zenekarokba. Összegyűjtnek, jön a polgármester, elmondja mennyire örülnek, hogy ott vagyunk, meg hogy testvérváros, mi meg csak azt lessük, mit tudnánk meginni.

Az előadás jól sikerült, az emberek kacagtak, tapsoltak, mindenki tudta a szövegét, egyszóval jól ment. Éjjel berúgtunk, felordítottuk az egész panziót. Jöhettünk haza.

A nevünk Vibrátor, és próbálunk százhússzal. Diákzenekar-fesztiválra készülünk. Én szereztem egy jobb mikrofont, a fiúk meg mindenféle gitárokat bellérkednek, már amennyire ezeket gitárnak lehet nevezni, ugyanis ezek még mindig jobban hasonlítanak egy felhúrozott vágódeszkához, mint ahhoz, amit hangszernek szokás nevezni. De szól és hallszik és ez a lényeg. Azt, hogy a bandát elviszi, egy haver vállalta, aki aznap megy arra, káposztával.

És ülünk a dubában hátul, a káposztákon, cigizni nem kell, mert a csávónak valahol kilyukadt a kipufogója és a füst nagy része nálunk jön fel. Néha ki-kinyitjuk az ajtót, hogy kapjunk levegőt, de ezt se nagyon lehet, mert ha a zsaruk észreveszik, akkor állítólag a jogosítványába kerül.
Ebédre érkeztünk. Egy hajas kolléga adott egy kitűzőt, meg felírt valami listára. Elmondta, hogy mikor zenélünk és kész.

Nézzük a zenekarokat. Egyik sem hasonlít ránk, aki nem hörög, az instrumentálisban nyomja. De nem csak a zenénk, mi sem illünk sehogy a képbe, bőrszerkók, láncok meg olyan hangszerek, amilyet mi csak a tévébe láttunk. Mi meg egy szakadt farmernadrágban, néhány orosz meg régeni gitárral a hónunk alatt, elég árva gyermekeknek látszunk.

A munkásszálló, ahova aludni mentünk, a város szélén volt. Ahogy a kapun bementünk rögtön kiszúrt az egyik szervező, mondta, hogy megkér, hogy semmit ne törjünk össze. Mi meg csak néztük, hogy mi a faszt képzel ez rólunk.
A folyosókon végig mindenütt kigyúrt, tetovált, hajas pofák mászkáltak, fehér zokniba, fogkefével meg törülközővel. Megkerestük a szobánkat, de láttam a fiúkon, hogy nem csak nekem nem tetszik ez az egész hely, aztán végül Albert mondta, hogy húzzunk innen a faszba, mi nem vagyunk buzik.
A reggeli valami gyanús megsavanyodott pástétomból és hervadt salátából állt. Más nem volt, hát megettük. Én rá egy órára már fostam is.

Habár a földrajzhoz mindig hülye voltam, olvastam, hogy az északi sarkról levált egy ilyen hatalmas jégtömb, s aztán elindult valamerre és eltűnt. Egy fél év múlva jelent meg, valahol Ausztrália közelében. A tudósok, akik ezeket a jegeket figyelik, azt nyilatkozták, hogy a partokat már nem éri el, elolvad addig. Elképzeltem a jéghegyet, nem tudom miért, de néha eszembe jut.

Eldöntöttem költő leszek. Mindenféle verseket olvasok és írtam már vagy százat. Lehet, hogy könyvben is kiadom. Azt ugyan nem tudom, hogy hogy kell, de majd kiderül. Egyelőre az van, hogy begépeltettem egy csajjal és sorrendbe raktam. Akiket kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy pénz kell hozzá, csak az nekem nincs, de beszéltem Ráccal, azt mondta segít.
A csávó Hendrix-et hallgat és mindenkit megver biliárdban. Van egy kocsma a Temető utcában, oda járunk inni ketten.

Aztán semmi hónapszámra, járjuk a várost − reménytelen egy hely. Néha elmegyünk sátorozni egy-két napra, ilyenkor mindig a kajával van gond, a piára összepótolunk, veszünk egy-két üveg tömény szeszt, azt vízzel felvegyítjük, az elég sokáig kitart. Ha elfogy a kaja, már pediglen az mindig elfogy, hát lecsöveljük a turistákat, vagy ha valamit eldobnak a kukába, ami ehető, hát mi kiszedjük, megsüssük. Az elején elég szégyenkezve ment, aztán belejöttünk. Meg van benne egy olyan dolog is, hogyha valakivel együtt eszel egy kukából, egy kicsit olyan, mint egy valamilyen elbaszott vérszerződés.

Meg ott van, hogy én nem tudom miért, de minden barátnőm legalább száz kilométerre lakik tőlem. Ha ők nem tudnak eljönni, hát én indulok el. Általában stoppal megyek, mert ha szerencséd van s nem valami sült paraszt vesz fel, ingyen van, habár ez ritka. De olyan is van, hogy az ember nem is nagyon akar felülni semmire, ilyenkor csak megy. Ha rásötétedik, lehúzódik az útról, eszik valamit, aztán alszik az erdőben. Az egyik barátnőmnek az apja éjjel háromkor dobott ki az esőbe, úgyhogy reggelig ültem a liftházba, a végén már röhögtem, hogy olyan vagyok mint Svejk, hogy reggeli nélkül dobtak ki a bolondokházából.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében