Az Új Horizont Kiadó gondozásában fölöttébb érdemes könyv jelent meg (2005-ben) Hol vannak a katonák? cím alatt a második világháborúban való igencsak szomorú végű magyar részvétel első nagy tragédiájáról, a doni katasztrofális – ne restelljük kimondani: vereségről. A könyv egyébként Sára Sándor felbecsülhetetlen értékű dokumentumfilmjéből készült válogatást tartalmaz, korabeli hadtörténeti dokumentumokkal, ám – számomra legalábbis – éppen írott, könyv jellegénél fogva, többet mond Sára monumentális filmsorozatánál, mert így – kötetben– áttekinthetőbb. És mert áttekinthetőbb, erőteljesebben idézi a második világháború eme tragikus kimenetelű ütközetsorozatának, a kétségbeesett menekülésnek egész gyászos mivoltát.
Sára filmje – bevallom – nem tetszett nekem maradéktalanul, hiszen csak néhány részletét láttam, amelyekben a doni csatákból végül is hazajutott katonák emlékeztek, köztük immár megsiratott kedves barátom, a kiváló költő, Gellért Sándor is. Az általam látott sorozatok mindenikében szinte egyhangúan a „nímet”-et, a németet okolták a nyilatkozók a katasztrófáért. Azt azonban (hangsúlyozom: a sorozat általam látott részleteiben) senki se vetette fel, hogy tulajdonképpen mit keresett a magyar honvéd a Donnál, egyáltalán a második világháborúban? Vagy ha mégis – ezért is kizárólag a „nímet” volt a hibás? Hiszen a finnek Kelet-Karéliáért vonultak hadba, amelyet alig egy évvel előtte rabolt el tőlük a Szovjet. Minekutána ezt visszafoglalták, beásták magukat a régi határon és Leningrád ostromában se vettek részt. A románok Besszarábiáért szálltak harcba a németek oldalán, amelyet a Szovjet szintén 1940-ben szállt volt meg egy kurta ultimátummal. Antonescu marsall féktelen ambíciója következtében azonban nem álltak meg a régi határon, a Dnyeszternél, hanem Sztálingrádig mentek – az ismert, szomorú eredménnyel. Mi, magyarok? Szintén hadat üzentünk a Szovjetuniónak, ezzel végképp és visszavonhatatlanul besorolva a tengelyhatalmak közé, holott semmiféle területi vagy egyéb követelésünk nem volt a Szovjettől, nos, mi azért küldtük el fiainkat a háborúba, nehogy le találjunk maradni Románia mögött az osztozkodásnál, amikor is a nagy német szövetséges majd érdeme szerint jutalmazza batátait, mi pedig ugye sokat köszönhettünk neki. Köszönhettük a Felvidéket, Kárpátalját, majd Észak-Erdélyt is, utána pedig a Délvidéket.
Pedig lett volna figyelmeztetés, ha odafigyelünk, ha odafigyelnek a magyar politika irányítói. A legmegrázóbb gróf Teleki Pál miniszterelnök önkéntes halála volt, aki ily módon büntette magát a Jugoszlávia ellen indított háború küszöbén, amiért a Berlin–Róma tengelyt fogadta el igazságtevőként a trianoni békediktátumért, hiszen az ő közbenjárásukra, jóváhagyásukkal kapta vissza Magyarország a már említett területeket. Sajnos, akkor Magyarországnak nem volt elég miniszterelnöke kétségbeesett figyelmeztetése, aki ily módon tette jóvá végzetes hibáját, hogy végső soron az igazságtalan békeszerződés dolgában a tengelyhatalmaknál keresett jóvátételt.
Nos, azt hiszem, csak mindezek előrebocsátásával hibáztathatjuk a „nímet”-et, amelyik a szovjetellenes háború kezdetekor valójában nem is számított a kevésbé korszerűen felszerelt magyar honvédség harctéri támogatására – kezdetben nem szorgalmazta Magyarország hadba lépését. Nos, én se a „nímet” vádolásával kezdem. Nem igyekszem másra „a másikra” mutogatni, mint tragédiánk okozójára. Hiszen a háború végét amúgy 17 évesen még elcsíptem, 1944 szeptemberétől ’45 március 31-ig „védtem a hazát”, amíg el nem fogyott, hogy az osztrák határ előtt három kilométerrel megadjam magam maradék bajtársaimmal együtt a Vörös Hadseregnek. A fronton voltam együtt német hegyivadászokkal is. Szinte restellem ezt leírni, de a tisztesség megköveteli, hogy kimondjam: ezek a Kaukázustól Ausztriáig hátráló szöges-bakancsos fiúk jó bajtársak voltak. Ezért vélem, hogy „visszaemlékező” létemre rosszul tenném, ha a még nálam is szerencsétlenebb német bajtársaimat hibáztatnám minden háborús nyomorúságunkért, tragédiánkért, ahelyett hogy a hitleri és annak alájátszó magyar politikát kárhoztatnám. Summa summárum: Az igazságtalanságért, ami az embert (akár nemzeteket is) érte, sohasem szabad a Sátántól elfogadni az elégtételt. Meg kell várni az Úristen – vagy a Történelem – sohasem elhamarkodott igazságtételét. Még akkor is, ha ennek a „bírói döntésnek” a mélységét nem tudjuk belátni a magunk véges, olykor durván ferdítő szemmértékével. A nem hívők legyinthetnek erre, de a tény tény marad: Magyarország csúnyán ráfizetett a múlt évszázad mindkét világháborújában való részvételére. A második után csak növelte az első világháborúban való értelmetlen vitézkedéséért fizetett iszonyú árat emberéletekben, de területben is, hogy ne szóljak a második világháborút követő szovjet megszállás „áldásairól”, a közel fél évszázados kommunista uralomról a térség országaiban.
A második világháborúban való – önkéntesnek indult – részvételünkért megint szörnyű árat fizettünk. Ennek első, döbbenetes „felvonását” jeleníti meg a Hol vannak a katonák? című könyv, amelyet kötelező olvasmányként ajánlanék minden magyar tannyelvű középiskola figyelmébe. Az Új Horizont Kiadó pedig, jelesül Tál Gizella és Raffai István, remekül állította össze a túlélők vallomásaiból, egyéb hivatalos okmányokból válogatott könyvét, Sára Sándor nagyszerű dokumentumfilmje alapján. Ám a kötet nemcsak az ő munkájuk eredménye, hanem – erkölcsileg mindenképpen – Nemeskürty Istváné is, aki 1972-ben elsőként mondta ki Rekviem egy hadseregért című könyvében, hogy a százezernyi, Donnál odaveszett (fogságból soha haza nem került) magyar halottnak is kijár a hősi halottakat megillető tisztelet. Nemeskürty érdeme, még ha művébe (egyes bírálói szerint) csúsztak is apró pontatlanságok, ha bizonyos megfogalmazásaival, például azzal, hogy Horthy Magyarországa odaveszni küldte a frontra ezt a hadsereget, a mai hadtörténészek (azt hiszem, joggal) nem is értenek egyet, érdeme elvitathatatlan. Nélküle talán Sára filmje se születhetett volna meg, és főmunkatársára, Csoóri Sándorra is hatott a Rekviem. Nekik együtt köszönhető, hogy megvalósult ez a 120 tanút megszólaltató filmdokumentum, amelyet – ismétlem – sajnos nem nézhettem végig egészében, ezért a látott részletek alapján olyan érzés támadt bennem, hogy a film – kissé egyoldalú. Annál kevésbé egyoldalú a Hol vannak a katonák? című könyv, melyben vezérkari tisztektől egészen bakákig minden katonaréteg megszólal és elmondja a maga véleményét az átéltekről. Önmagukban ezek a vallomások lehetnek szubjektívek, elfogultak, de valamennyiből, az egészből döbbenetesen reális kép bontakozik ki a második magyar hadsereg doni tragédiájáról, a második világháború első nagy, bennünket közvetlenül érintő katasztrófájáról, melyet, ne feledjük, számos más követett, ideértve az iszonyú vérveszteséggel járó nyilas hatalomátvétel következményeit is, amelyek vérveszteség tekintetében igencsak rálicitáltak a doni katasztrófára.
Nos az „elsőről”, a doni összeomlásról, ennek okairól igencsak tárgyilagos képet nyújt a könyv egésze. Nemcsak vallomások – dokumentumok is szólnak a hadsereg hiányos felszereléséről, fegyverzetéről, az úgynevezett „könnyű hadosztályok” igencsak csalafinta mivoltáról. (Csak azt tudnám, kit akart becsapni a korabeli derék magyar hadvezetés, a németeket-e, vagy ellenkezőleg az oroszokat, azzal, hogy egy hadosztálynak szánt területre három helyett mindössze két ezredet sorakoztatott fel (ezért volt ugye „könnyű” a hadosztály), és elvárta volna, hogy ez az ily módon ritkított hadsereg ellenálljon a számbeli, fegyverzeti fölényben lévő, technikailag jobban ellátott támadó oroszoknak. Joggal szól a könyv a német hadvezetés ellen is, amelyik a sztálingrádi iszonyú vereség után kapkodóvá vált a szomszédos frontszakaszokon és már puszta ágyútöltelékként próbálta használni a szövetségeseit. Szól azonban ez a könyv mindenekfölött, számomra, a rövidlátó, Trianon igazságtalanságaiért a Sátánhoz elégtételért forduló magyar külpolitika ellen is. Hisz még csak azt se mondhatjuk, hogy minderről fogalmuk se lehetett a magyar közélet akkori irányítóinak: gróf Teleki Pál öngyilkossága sikolyként emlékeztetett rá. Ezért tekintem az egykori magyar miniszterelnököt a második világháború első magyar hősi halottjának.
Ha jövőnket boldogabbnak akarjuk, itt az ideje, hogy tárgyilagosan szembenézzünk múltbéli hibánkkal, súlyos ballépéseinkkel, akár bűneinkkel is (amilyen a két világháborúban való értelmetlen részvételünk és a magyar zsidóság ellen a második világháború vége felé elkövetett népirtásba torkolló bűnünk volt). Az ember – és minden egyes nemzet – hajlamos ugyanis a más lelkiismeretét vizsgálni, más fölött ítéletet mondani. Ennél azonban sokkal többet ér, ha végre megpróbálunk mennél tárgyilagosabban szembenézni saját múltunkkal, saját hibáinkkal-bűneinkkel, még akkor is, ha ezeket szeretnők meg nem történteknek tudni. Ezt a – meggyőződésem szerint – tisztuláshoz vezető önvizsgálatot szolgálja az Új Horizont Kiadónak ez a kiváló könyve is.
